Evangélikus Élet, 1950 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1950-07-02 / 27. szám

2 Evangélikus Élet (Folyt, az 1. oldalról) dolgunk. A mi ügyünk Istené és mit sem kezdhetünk benne a magunk erejéből. Az egyház az ige hi detésé- nek telepe, de mitsem tettünk, ha egyszerűen tovább prédikáljuk az ed- d g prédikáltakat. Éppen az igehir­detés az, ahol mitsem jelent a mes­terségbeli megszokás, a hagyomány és a tegnapi hit. Nékünk a pédiká- cióra Isten ad alkalmat, de épp úgy, mint pünkösdi ébredés idején Péter számára, a mi prédikációnk lehető­sége nem gépies lehetőség, hanem hozzá van kötve Isten tervéhez, hogy kitölti-e reánk az ö Szendéikét és segítségül jön-e nekünk akkor, ami­kor Jézus Krisztus nevében készü­lünk szólni. Mitsem tettünk tehát, ha harcoltunk az egyház igehi detésének szabadságáért és lehetőségéért és ha mi magunkat arra erőszakoljuk, hogy álljunk helyt abban a szolgálatban, amiben minket az egyház elhívott. Mitsem tettünk, ha nem könyörög­tünk Szent;élekért, ha ki nem tettük magunkat Isten életújító hatalmának és ha nem valóban az ő névé e hi­vatkozva indulunk munkába. Mireánk nem egy társadalmi egyesület hagya­tott, nem egy természettől fogva ke­resztyénnek született tömeget mozga­tunk, vagy harcolunk ennek a tömeg­nek életnyilvánu'ésaiért. Mi nem kaptuk készen az egyházat, amit csak egyszerűen tartósítani kellene. Mi Is­ten hatékony igéjét kaptuk, úgy amint azt a Szentírás elénk adja és úgy, am nt azt őseink hitvallásából értelmeznünk lehet és minden ennek az igének erejétől függ s közvetlenül attól, meg tudja-e hallgatni a mi egy­házunk népe a hozzá beszélő és az öt tanácsoló Istent. A mi egyházunknak most prófétai Ezért van dolgunk az egész magyar néppel és ezért kell számotvetniink mindazzal, ami a imagyar nép életében lefolyik. Egyházunknak ebben a tekin­tetben is prófétai vezetésre van szük­sége. Ennek a prófétai .átásnak ve­zető felismerése éppen az, amit az elébb fejtegettünk. Egyházunk azt a forradalmi átalakulást, mely a ma­gyar nép körében lefolyik, csak belső megújulása révén tudja követni. Csak bünbánatban va'.ó megújulása útján tudhat vele kapcsolatban helyesen állást foglalni és a nép elölt kedvessé­get találni. Nem véletlen, hogy ami magyarországi protestantizmusunk éle­tében a teológiai kérdés s az ezzel kapcsolatos egyházi magatartás kér­dése éppen a keresztyén hit alapjai tekilntetében éleződött ' ki. Egyik tá­borba szorultak azok, akik ha­gyományos egyháziasságunk, és egyházaink történelmi önelégült­sége álláspontjára helyezkedve, szembefordultak a bűnbánat és megújulás hirdetésének ezzel a prédikációjával s következésszerűen a magyarországi forradalmi átalaku­lással és minden változással és fejlő­déssel szemben az önelégült, kép­mutató ítélőbíró székébe ültek. Ha az ember úgv érzi, hogy a maga szénája rendben van, hogy a maga portáján nem kell seperni és viheti az egész életét ugyanazon a lejtőn, amin eddig jól esett néki erőmegfeszítés nélkül csúsznia, vagy ugyanabban a folyam­ban tovább úsznia, az szükségszerűen meglátja a szálkát a imásik szemében. Ha minálunk minden dot.og, minden munka és az egész szolgálat rendben van, tartalmilag és gyakorlatilag is, és ha a mi egyházunkban mégsem me­hetnek a dolgok olyan simán és köny- nyedén, mint a régi árral való úszás idején, akkor természetes, hogy raj­tunk kívül álló erőknek a bűne mind­az, ami minket e látásmód szerint el­határozásaink végrehajtásában aka­dályoz. Ebből a nézőpontból nézve, az egyház prófétai hivatása népünk és államunk, valamint a nép államának forradalma [ekintetében nem votna egyéb, mint az elutasítás, a merev nem kimondásának kötelessége. Azok. akik Isten igéjéből nem akarták meg­hallani az ő újjászületésre hívó sza­vát, azok úgy akartak prófétáim hogy az egyháznak az a kötelessége, hogy szembeforduljon a felszabadulás óta bekövetkezett magyar tört én elem minden mozzanatával. Erkölcsi ítélő- bírák akartak lenni és tetszelegtek maguknak abban a hivatásban, hogy vezetésre van szüksége. Az a prófétai szolgálat pedig, ami most szükséges, éppen abban áll, hogy tudja látni az egyház jövőjét hitben és éppen csak hitben. Tudjon a Szentlélek vezetésén haladni és tudjon bizonyosnak lenni abban, hogy aki Jézus nevét kiáltja, aki az ő nevében készül cselekedni, annak kezei alatt Isten csodái is tud előkészíteni. Az a próíétaság, amire most itt elhivatunk, nem egyéb, mint kérlelhetetlen odafordulás a mi né­pünkhöz, megszólaltatva előtte Isten bűnbánatra hívó ítéletének igéit, él­vetni benne az újjászületésre való d- szánlság magvait, tanítgaini az új éleiben való járásra s ebben mutatni meg számára a felszabadulás tényét. A felszabadulásét, amit nékünk Isten történelmi sorsunkban ma ad, hogy kimenekedjiink önigazságunkból, ön­elégültségünkből és korhadt hagyomá­nyainkból. A prófétai szolgálat, amire most itt szükség van, fel kell, hogy mutassa Isten kegyelmi ajándékait, amiket minden nap ad a mi egy­házunkban és meg kell tanítsa egy­házunk népét ebből a kegyelemből élni s a kegyelemnek ajándékaiért naponként búzgón hálát adni. Az a prófétai szolgálat tehát, ami bennün­ket most az egyházban elkötelez, azonos ezzel az eggyel. Egyházunk megelevenedésének, benső szellemi és életforradalmának munkásává lenni. Világosságot gyújtani egyházunkban a felől, hogy enélkül a belső megel’eve- nedés nélkül nem vészelheljük át Isten mai próbáit, melyeket éppen az ő házán kezdett el. Ennek a prófétai szolgálatnak részletkérdéseiről a ké­sőbbiekben újra próbálok szólni, most azonban tekintsük át az egész látóhatárt, amelyben ezt a szolgála­tot el kell végeznünk. az egyház legyen a legtekintélyesebb tényező népi demokráciánk fejlődésé­nek útjában. Ez a magatartás és ez a látás csak csőddel végződhetett. Ha­mar kiderült, hogy nem egyszerűen teológiai és hitbeli döntésekről van szó, hanem, hogy « mögött a prófétá- lás mögött a régi viliág minden kísér- tete s egész maradi politikai fegyver­tára az igazi tartalék. Hamarosan látni lehetett, hogyan ötvöződnek össze a magyarországi egyházak vallá­sos kifejezésekbe öltöztetett kifogásai a reakciós politikai szólamokkal, vagy hogyan lesznek azok politikai szóla­mok kegyes igazolói. Lassankint azon vettük észre magunkat, hogy egy­házunk a felszabadulásban kapott ke­gyelmi időt nem arra használja, hogy a mi magyar népünknek Isten öröm­üzenetét tolmácsolja és véle legyen a mi népünkkel, mely egy nemzet összeomlásából akar új hazát építeni, hanem inkább arra, hogy konzerválja mindazokat az erőket és gondolatokat, amelyek a nemzeti összeomlást elő­készítették, nemzetünket gyalázatba döntötték és készenlétben tartsa azo­kat, akik belső megújulás helyett a magyar nép ellenségeihez szegődjék, határozott nemet mondtunk. Ezt a fajta prófétaságot mi nem ismertük el prófétaságnak. Mindeki tudja rólam, hogy ebben a dologban személyes felelősséget vál­laltam és erőimhez mérten igyekez­tem egyházunkat azzal szolgálni, hogy a kátyúnak és kudarcnak ebből a nyilvánvaló jövőjétől egyházunkat megszabadíthassuk. Erkölcsileg lehe­tetlennek tartottam, nemet mondani a felszabadulás óta kialakult m_gyar fejlődésre. Egyházunk népének bűn- bánatban feltörő történelmi okulása nélkül komolytalannak és jogtalannak tartottam az „ellenállásnak“ azt a hangulatát, ami egyházunkban kez­dett kialakulni a magyar nép államá­val szemben. Személyesen, nyilváno­san, szóban és írásban megvallottam Isten előtt és mindazok, előtt, akik bűneimről) tudhattak, mindazt, amit Isten igéjéből olyannak ismertem fel, mini ami nemzeti összeomlásunkhoz a nácikorszakban hozzájárult. Azokat igyekeztem segíteni, bizonyságtételem­mel, akik Isten mai próbáit nem akar­ják szerencsével megúszni, hanem, akik elfogadják Isten kezjéből az ő életújító akaratát. Azok közé álltam, akik az egyház prófétai szolgálatát, vagy hitval'ió magatartását nem egy üres és tartal­matlan nemben keresték, mindarra kimondva azt, amit Isten történelmün­kön keresztül készít számunkra, mert tudtam, hogy egy ilyen üres, minden fejlődéssel szemben „anti“ magatar­tás, nem tehet minket hithősökké. Azokkal kerestem szellemi érintkezést, akik egyházunk mai hitvalló mon­danivalójának előfeltételeképpen haj­landók voltak előítélet nélkül és sze­retettel, komolyan tanulmányozni a mai magyar állaim természetét és az azt hordozó ideológiai alapot a marxizmus-leninizmust és nem tud­tam megnyugodni abban, hogy egy­házi munkásainknak jórésze ezekkel ijesztő tájékozatlanságban él, de igyek­szik hadüzenetet küldeni ennek a szellemi mozgalomnak, amelyet nem ismer. Azért imádkoztam, hogy ameny- nyihen a szocializmus útjának és módszereinek teljes elvetését is ered­ményezhetné a mi bibliára támasz­kodó tusakodásunk, akkor se merül­jön ki a mi hitvallásunk a szocializ­mus tagadásában, hanem el ludjuk mondani azt ii, amit Isten igéje a kapitalizmus és imperializmusról mond. Személyes tusakodásaim és azok a beszélgetések, amelyeket ha­sonlóan gondolkozó testvéreimmel ezekről a kérdésekről folytattam, de nem kevésbbé az a ragyogó fejlődés is, amivel ,a pincéből előbújt és le­tarolt hazát talált népünket ez a mai rendszer rövid idő alatt emberi élet­színvonalra emelte, meggyőzött en­gem afelől, hogy a szocializmusra nem lehet üres nemet mondani. Nyu gáti országokban telt útjaim és az az érdeklődés, amivel az ő mondani­valójukat kisértem, nedig meggyőztek a felől, hogy a szocializmus ellentábo­rában állók hitére és törekvéseire semmiképpen sem lehet lelkiismeretes igent mondani. Ezért úgy imádkoz­tam. hogy Isten tartsa tisztán a szí­vemet mindazokkal szemben, akik népünk élére álltak és legyek nékik keresztyén felebarátjuk munkájuk közben. Azok közé álltam, akik első­sorban a maguk házában akartak prófétává lenni, vagyis, akik elsősor­ban egyházunk felé mondják ki Isten akaratát. Senki sem népszerű próféta a maga hazájában. Péter azonban mégis az volt, mert az élet újulását tudta hozni. Kriszitus életújító hatal­mában bízva vállaltam ezt, hogy senki sem népszerű próféta a maga házá­ban. Viták és félreértések, sőt gyanú­sítások kereszttüzébe kerültem és egész hitiemet megpróbáló módon kel­lett ereznem, hogyan kell ebben á meggyőződésben lépésről-lépésre szem­bekerülnöm egyházunk addigi elöl­járóival, köztük több olyannal, akiket személyesen sokra becsültem, de Isten mind több jellel mutatta, hogy az, amiben döntöttünk, az ő tetszésével találkozik. Az pedig, amivel szembe­fordultunk, egész egyházunk ka­tasztrófáját idézte volna elő. Mindezt azért mertem egyes szám első személyében mondani, mert úgy érzem, szükség van ebből az alkatúi­ból is a személyes bizonyságtétel megerősítésére. Látásommal azon­ban tulajdonképen egyházunk egyik hívő rétegébe tartoztam és tar­tozom, amely csoport vállalko­zott arra, hogy egyházunk lelki­ismerete és hangja lesz nagyon kri­tikus időben. E csoport mögött pedig evangélikus egyházunk népe áll. Az a népe ugyan, amelyik talán még ma sem jutott el a presbitériumokig, amelyik talán még most sem vesz részt az egyház dolgain való tanács­kozásokban, s talán csak névtelenül, tömegben szavaz a közgyűléseinken, mikor felemeli karját új választások­nál és egyéb kérdéseknél az egyház érdeke mellett, de amely nép már tudja, hogy a számára és érdekében fordult meg a világ s ugyanazt a jobbkezét felemelte szavazásra a ma­gyar népköztársaság mellett akkor, amikor kikiáltottuk a köztársaságot, vagy megszavaztuk a népköztársaság új alkotmányát, vagy szavaztunk a béke mellett. Ez a dolgozó nép evan­géliumi hittel a szívében úgy ül a templomainkban, hogy nem szeretne és nem is tudna elképzelni feszültsé­get egyháza és hazája között. Megvan a véleménye állami, társadalmi, gaz­dasági kérdésekben, mert ez a rend­szer végre neveli arra, hogy véle­ménye legyen, szava legyen, és dön­téshez való joga legyen ilyen kérdé­sekben és megvan a véleménye egy­házi kérdésekben is. S ennek az egy­háznak ma már szintén úgy kell őt nevelnie, hogy véleménye, szava és intézekedési joga legyen a? egyház kérdéseiben. Az egyezmény Ez a mi hívő tömegeink szempont­jából népünk szempontjából kedvező fordulat volt. Ennek a hívő népnek a nevében, ennek érdekében, ezek lelkiismerete szerint és ezek jövőjéért kellett tehát megkötnünk benső át­alakulás közben és után a megegye­zést a mai magyar állammal. Ez a megegyezés az egyház és ál­lam szétválasztásának elvére épül. Olyan államban, amely a marxista ideológia alapján építkezik. Ez az egyszerű helyzetmegjelölés minden! megmagyaráz. Azt is megérteti ve­lünk, miért kell egyházi rendünknek és szolgálatunknak sok tekintetben megváltoznia. Azt is, milyen kérdések­ben kell átvizsgálnunk és újra meg­fogalmaznunk egyházi mondanivalón­kat. De világossá teszi az! és ez vég­telenül fontos, hogy egyházunk a maga missziói hivatását a szabad val­lásgyakorlat és a lelkiismereti szabad­ság jegyében elvégezheti. Az egyezmény tehát az egyház és állam szétválasztásának elvét érvé­nyesíti, de nem a kölcsönös (hátat- fordítás és az egymás iránti közönyös­ség adják meg az egyezmény alap- hangulatát, hanem egymás jogainak és érdekeinek kölcsönös tiszteletben- tartása. A Magyar Népköztársaság a;z egyház munkái iránti érdeklődését és a feléje kifejeződő jóindulatát azzal mutatta meg, hogy egyházunknak és az államnak ezt a szélválasztását húsz­éves időtartam alatt kívánja végre­hajtani s biztosította evangélikus egy­házunk minden munkáját, mint az egyházi tevékenység alkotó részét. A magyar evangélikus egyfiáz pedig az egyezményben és az egyezménnyel kapcsolatosan elismerte a mai ma­gyar államot és annak intézményeit s az! egyezmény szettemében azóta újból és újból kifejezte együttérzését és támogatóikészségét azzal az építő munkával kapcsolatban, amit a mai magyar állam a szocialista haza meg­építése érdekében kifejt. Az egyház és állam szétválasztásának ez a fo­lyamata tehát nem úgy értelmezendő, mint két egymástól idegen testnek el­válása, népiesen kifejezve nem a „te mégy jobbra, én, meg balra“ elhatá­rozás áll mögötte, hanem egyházunk tudatában van annak, hogy hivő népe azonos a magyar haza népével és én­nek a népnek társadalmi fejlődését szívében és imádságaiban Hordozva, nem akadályozni, hanem segíteni akarja. Az egyezmény mögöit részünkről egy belátás jelentkezik, mely egy­aránt táplálkozik történelmi okulás­ból és a szentírás tanításából. Egyház akarunk lenni az újszövetségi gyüleke­zet értelmében és lényegében magá­nak Istennek engedtük át a teret arra, hogy rólunk lehántsa mindazo­kat a történelmi elfoglaltságokat, amelyek bennünket a régi Magyar- országban az egyház lényegéhez nem tartozó tevékenységekhez vezettek. A mi bitünk szerint ebből az elhatáro­Égyütt vagyunk velük a világ bé­kéjéért folytatott Ihatározott harcunk­ban is. A magyarországi protestantiz­mus felismerte, hogy a békéért való hairc, mely fokozatosan egyesíti a világ minden becsületes és erkölcsi alapon álló dolgozóját és testületét, Krisztustól követelt szolgálatunk. Fel­ismertük azt is, hogy sóikkal többet kell tennünk, mint jámboran óhajtoZ- nunk a béke után. Felismertük, hogy nagy 'különbség van a keresztyén mezbe öltöztetett kispolgári pacifiz­mus, és a között a békehairc között, amire ma szükség van. Világosan fog­laltunk állást a Szovjetunió vezette béketábor mellett az imperialista há­borús uszítás ellen. Ezeket a politiká­ból' átvett szavakat szándékosan hasz­zásból egyházunk belső körön való megújulása és megtisztulása követ­kezik, aminek máris sok jele van. Szoktak minket vádolni azzal, hogy ezzel a mai magyar állammal épp úgy összeötvöződünk, mint a keresz­tyén Magyarország államával. Ezek­nek' a bírálóknak nem késünk meg­mondani, hogy igenis erkölcsi kü­lönbséget érzünk a nácizmus és a szo­cializmus állama között ez utóbbi ja­vára és az állam felé, mely most im­már a sokak igazságát keresi rokon- szenvvel viseltetünk. De azt sem ké­sünk megmondani, hogy meggyőző­désünk, szerint n-ejn kell félnünk vala­mi elvtelen összeötvöződéitől, mert a marxizmus-leninizmús állama őszin­tén és nyíltan mást akar, mint ösz- szeötvöződni az egyházzal. Ha Isten fenntartja a mi számunkra azt a ke­gyelmi idejét, amit ma élvezünk, és ha fenntartja megbízatását, amit né­künk adott az ő ügye képviseletére Magyarországon, akkor az ő kíván­sága szerint és a mi egyházunk és a mai magyar állam egyértelmű látása szerint missziói szabadegvházzá le­szünk, Mindhárom szót hangsúlyo­san értjük. Missziói, sz'abad, egy­házzá. Az egyezményt nálunk még sokan értik úgy, mintha az valami kitünte­tés volna, amelyet a magyar állam a protestáns egyházak mellére tűzött. Az egyezménnyel nem ütöttek minket lovaggá. Az egyezmény nem adás­vételi szerződés, hanem ygy elhatá­rozás pecsétje. Az elhatározás az egy­ház és állam új és a mi szemünkkel nézve evangéliumi rendezésén ele az egyház és állam szétválasztásának fo­lyamatát indítja el. Az egyezményre teliét nem úgy kell tekinteni, mint az egyházi önvédelem bullájára és újabb értelmezésű egyházi sére'mi politika igazolványára. Nekünk ma­gunknak kell azon lennünk, hogy az egyház és állam szétválasztásának fo­lyamatában mi legyünk a kezdemé­nyezők, és mi magunk ta'áliuk meg elhelyezkedésünk és új életünk kiala­kulásának lehetőségeit és formáit az új helyzetben. Egész egyházi maga­tartásunk teo'ógiai é« hitbeli megala­pozása ugyanis nem lehet mások fel- data, rn nt éppen a miénk. Utunkat Isten jelöli ki és elsősorban a mi fü­leinkre van szükség ahhoz, hogy meghalljuk Isten kijelentését ezen a keskeny úton. Lehetetlen, hogy most, ugyanaz az egyházi réteg hivatkozzék minduntalan az egyezményre, amely egyházi réteg annakidején késhegyig menő harcot folytatott az egyezmény ellen Egy egyezmény betartásához, akármilyen természetű legyen az, jó- szándék, tiszta szív és a másik fél megbecsülése szükséges. Annak a kle­rikális reakciónak a jelei, melyek a római katolikus egyház főpapi poli­tikájából hozzánk is áiszüremlenek, adott esetekben éppen az egyezmény- nyel kapcsolatban mutatkoznak. Ugyanez a belső egyházi reakció azonban, amely a maga céljaira pró­bálná kiaknázni az egyezményt, ugyanakkor helyesnek tartják, hogy a római katolikus egyház nem egye­zett még meg a mai magyar állam­mal. nálom, hogy ebben az esetben is félre­érthetetlen legyen, hogy készek va­gyunk nemcsak jámboran óhajtozni a békét, hanem megértjük és vállaljuk azt a békeküzdelmet, amit népünk ma folytat és ami például nyugateurópai dokkmunkások sztrájkját jelenti ak­kor, amikor a háborús készülődés­nek személyes jólétüket és saját tes­tüket vetik oda akadályul. Buzgón könyörgünk azért, hogy Isten állítsa meg egy őrült és pusztító háború elő­készítésén fáradozó gonosz emberek tevékenységét. Tudjuk, hogy ez a buzgó könyörgésünk ■ Istennél éppen azzal talál meghallgatásra, ha fel tud minket használni ennek a békéért való küzdelemnek gyakorlatában. Viszonyunk a nyugati kereszt yénséghez Ez a szempont nem lényegtelen .számunkra akkor sem amikor a világ keresztyénségéhez való viszonyunkat elemezzük, őszintén kívánjuk a nyu­gati keresztyénség részvételét ugyan­ebben a békeküzdelemben. Megvall- juk, hogy álszenteskedésnek tartjuk, amikor a nyugati keresztyénség be­szél ugyan békéről, mint a> keresztyé­nek természetes életformájáról, de óvakodik attól, hogy magát kivonja abból a politikai propagandából, mely Nyugaton háborús uszításban éli ki magái a szocializmust építő országok­kal szemben. Mi átestünk a Horthy- korszakban ugyanazon a kísértésen, sőt beleestünk ugyanabba a kísér­tésbe, amibe most ők látszanak bele­Nem egyszerűen teológiai és hitbeli döntésekről volt szó Harc a békéért

Next

/
Oldalképek
Tartalom