Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-01-01 / 1. szám
7 Evangélikus Elet Ámbrozius és Augustinus 1946 IV. 21-én halt meg Buonaiutis olasz valláskutató, az ú. n. modernizmus előhar- cosa. Most jelent meg Bernben „A keresztyénség története“ című könyve. Amikor Constans halála után 350- bcn Constantinus arra törekedett, hogy a nyugati tartományokat fokozatosan visszahódítsa, figyelmét elsősorban azokra a püspöki székhelyekre irányította, melyeknek lelki ereje különösen nagy volt. Ezek közé tartozott Milánó. A milánói 355. évi zs nal melyet az ő akarata szerint s az t védelme alatt szerveztek meg, a váró: ortodox püspökét, Dionysiust szám űzte és Auxentiussal pótolta, ami kalandorok egyikévet, akiknek nem volt saját akaratuk, hit nélkül éltei és a császárt vakon követték. A rjéf elégedetlenségének első hulláma után közönyösség periódusa következett. Mikor azonban 374-ben Auxentiu J meghalt, felébredt az önállóságra féltékeny keresztyén lelkiismeret és a milánói keresztyén gyülekezet a2 utódlásról való gondoskodás viharos napjaiban felismerte, hogy az egyházban a püspök: tekintély megóvására az uralkodó szellemet annak a régi Rómának kell viselnie, amelyik a fővárosnak Bizáncba való áthelyezése következtében arra volt rendelve, hogy a, kegyelmi adományok egyetlen és egyedüli gondozója legyen. Így választották Ambroziust püspökké, aki Felső-Itália császári helytartója volt Milánó székhellyel. 34 éves hivatalnok volt, akit már egy évi hivatalnokoskodás után úgy ismertek, mint kiegyensúlyozott, mértékletes és mégis határozott embert. Ámbrozius a püspök Olyan családból származott, amelyben tradíció volt a római kormányzati művészet s egyúttal a keresztyén erkölcs megőrzése. Ambroziust ennek a váratlan kinevezésnek bámulatba és ijedelembe kellett volna ejtenie. De rejtett hajlam élt benne a feladat iránt: ama okos római hivatalnokok hajlama, akik Róma politikai trónfosztása által ösztönszérűleg egy, a szentségekre és titkokra felépített közösség gon- dozó'vá és vezetőivé lettek. Ezenfelül meg volt minden képessége, hogy a keresztyénség apologetikáját és gondolattartalmát elsajátítsa, amelyek nélkülözhetetlenek a püspöki hivatal gyakorlásához. _ Ámbrozius, az egykori helytartó, mint püspök, bizonyos értelemben a pogányság sírásója lett nyugaton és egy dejüleg az új püspöki kötelességek első tiszta képviselője a birodalom keretén belül, amely Konstantin óta keresztyén jellegű volt. Legnagyobb sikerét kétségtelenül a római szenátussal szemben aratta, amelyik a császártól a pogányság által legtöbbre becsült bálvány újra bevezetését hiába kérte. Ambróziusban a keresztyén ifjúság epkölcse beszél. A keresztyén alapigazságok bázisán új társaság van kialakulóban. A régi pogány szervezetnek nincs többé létjogosultsága. Nem lüktet már benne élet. Amilyen türelmetlen Ámbrozius a következő pogányság igényé vel szemben, éppen olyan türelmetlen az arianizmussal szemben is, amelyik nyugatot át akarja hatni. De mégis fontosabbnak tartja a vallási önállóság sérthetetlenségét, m'nt a teológiai vitakérdéseket. A püspök tehát a politikai hatalmak mentora, vezetője és tanítómestere lesz. Az egyház pedig megkapja általa a lélek és igazság megvesztegethetetlen, éber védelmezőjének feladatát. Theodosiusnak ezt meg kellett tapasztalnia, amikor Ámbrozius jfíis- pök megtiltotta neki a templomba való belépést, mert hatalmának utálatos manifesztációjára ragadtatta magát. A püspök az uralkodónak feltételeket szabott. A császári hatalom, melyet Konstantin keresztyénnek nyilvánított, első ízben érezte, hogy az evangél'um nem valamely kényelmes kormányzati eszköz,, hanem nehéz és lerázhatatlan lelki iga. Az aszkéta De az egyházi vezetés fölényének ez a dicsőítése a földi hatalmakkal és kormányzatokkal szemben Ambro- ziusban log'kusan egyfelől az aszkéta szervezet dicsőítéséhez, másfelől a birtokosok és kiváltságosak szociális kötelezettségének mély megismerésére kellett vezessen. 11 erony- mus szerint a negyedik század végének az a keresztyén írója, aki a szüzesség mellett a legnyiltabban és leghatásosabban lépett fel. Egyidejűleg pedig azokhoz a régi egyház/ írókhoz tartozik, akik a tulajdon és vagyon felosztásának a problémája tekintetében a legmerészebb ideákat vallották. Érthető, hogy a szegények és jog nélkül élők tömege ama püspök köré csoportosult, aki ennyire a nép érdekében szállt síkra. Az egész nép részéről a lelk'pásztora iránt tanúsított hűségnek ez a példája egy napon az Afrikából Milánóba érkezett rétorra, Aurélius Augustinusra mély benyomást gyakorolt. Tény, hogy Augustinusnak önéletrajzi megemlékezéseiben Ámbrozius előkelő helyet foglal el, míg Damasus roma! püspök ezekben a memoárokban meg sincs említve, holott Augustinus egy évi római tartózkodása alatt bizonyára hallotta őt beszélni s Damasus volt az a püspök is, akinek pompás élete Vettitus Agosius Praetexlatus szarkasztikus hajlamát gerjesztette. Ámbrozius és Augustinus a keresztyénség történetében nem csak azért vannak egymással szorosan összekötve, mert Augustinus lelki átalakulásának órájában a milánói püspök személyének varázsa alatt állt, hanem mindenekelőtt azért, mert m'ndketten ugyanolyan mértékben, az egyik praktikusan, a másik túlnyomórészt teoretikusan a keresztyén politika és szociológia keletkezésében működtek közre. Augustinus a neoplatonista August nus az evangéliumi alapelv történelmen uralkodó és azt vezető paradox valóság történelmi bizonyítéka. Egy ember tele ellentmondásokkal. Igen jámbor keresztyén anya neveltje. Hortensius olvasásakor lelkesedett a filozófiáért. A maniche- izmusban, a világ legkevésbbé ra- c onális értelmezésében racionális szisztémát vél felfedezni és először Milánóban hall a neoplatonizmus útján Isten szellemi felfogásáról, amit összetéveszt a keresztyénséggel. Megkeresztelik, holott valójában egészen neoplatoni alapon áll és ténylegesen akkor tér át egészen keresztyénnek, amikor 15 évvel később Pál apostol és az ő IV. századbei' magyarázói, az ambrozisták befolyása alatt dualisztikus vallástapasztalatot szerez. Mert az igazi keresztyénség legbensőbb lényében dualisztikus. A történelmi keresztyénség megszűnik nagy szoc'ális tényező lenni, mikor több mint 10 évszázaddal később a flo- renzi humanista reneszánsz a keresz- tyénséget a mnnichista antipelá- giánus Augustinus helyett a neoplatoni Augustinus megvilágításában véli megmagyarázni. Agustinus nagy történelmi hatása éppen szellemének ellentétességéből és dualiszt'kus világfelfogásának fe neketlen mélységéből indul ki. Augustinus nem volt íróasztal-teológus,' aki nyugodtan és kitartással dolgozza ki rendszerét s részleteiben m'ndig jobban tökéletesíti. Az ö idejében a normatív gondolkodást, amelyik a hívok nagy tömegének szellemi szükségleteihez volt méretezve, nem lehetett racionális megfontolásokkal megnyerni. Sokkal inkább az élő valóság tárgyából kellett spontán kiindulni. Augustinus mindenekelőtt a cselekvés és vita embere.-Teológiája napi keresztyén működésének abstrakt eredménye éppen úgy, mint püspöki okos és gon dós tevékenysége tiszta, megvalósult vallásfilozófia. Ez a kölcsönös függetlenség a leélt élet és az abstrakt gondolkodás között az, ami Augustinus egész művének oly megrendítő visszhangot és oly messzehaló nevelőerőt kölcsönöz, ö maga sem ismeri fel tisztán haladó szellemi képzésének elemeit. Van-e valóság- ellenesebb és történelemellenesebb, mint Augustinusnak az a meggyőződése, hogy racionális világfelfogást követ, miközben szellemi fejlődésének kezdetén a manicheizmushoz fordult? A perzsa Mani sikerei, bukása és tanainak elterjedése Valóban furcsa rendszer az, amit a perzsa Mani a III. század második felében írásaiban közzé tett. A babilóniai csillagmitológia összes régi áramlatai egyesítve voltak benne és a régi mazdaizmus dualizmusa zsidó és keresztyén tanítással volt felöltöztetve. Salamisi Epifánius abban az időben, amikor ez a rendszer Augus- t:nus szellemi tápláléka volt, így definiálta: „ezerfejü eretnekség“. A valóságban nem volt eretnekség. Egy régi, a világról alkotott drámai felfogásnak voit teljes újjáéledése, amelyik felfogás már a zsidóságnak száműzetése utájii dobén és azután az őskeresztyénoknek is elemeket szolgáltatott és amelynek legbensőbb tartalma az Isten folytonos szenvedéséről való elképzelés volt a világ szenvedésében. A manicheizmus sikere hatalmas volt. Több, mint 20 évvel előbb végezték ki Man prófétát és akasztották ki szalmával kitömött bőrét, általános figyelmeztetésül Gundesapur kapujára, amikor tanítása már elterjedt Szíria, Egyiptom, Kis-Ázsia és Afrika vidéke n. 293-ban Diokletianus kiadott ténylegesen egy törvényt a szekla elnyomására, mert a gonosszal szemben való ellent-nem-állásról szóló tanításával és az emberi nemről vallott pesszimista felfogásával a társadalom alapjait megrendítette. A nagyszabású üldözés azonban nem s került, a manicheizmust nem tartóztatta fel. Az egész IV. század alatt behatolt a keresztyén társadalomba úgy, hogy sokszor nehéz megállapítani, hogy a manicheizmus és a keresztyénség milyen mértékben egyeznek, vagy távolodnak el egymástól. Az mindenesetre bizonyos, hogy a man'che- izmusnak semmi dolga nincs a világ értelmezésére irányuló racionalista sz'sztémával. Ha, amint mondják, az antik világban Plátó és Zarathustra a két gyújtópont, amely körül a világszemlélet kering, akkor a keresztyén korban Aristoteles és Mani e hasonló elipszis gyújtópontja'. Az egyik oldalon a világ horizontális szemlélete, fegyelmezve az okról és mozgásról szóló fogalom által, a másik oldalon egy vertikál's szemlélet, amely szerint a létezés processusa folytonos küzdelem a halál és élet között, tekintettel az igazság és a jó végső győzelmére. A manicheista-rendszer nem egy mechanikus vlágfelfogás kifejezése, hanem valójában egy költemény, amelyik a képzelőtehetség segítségével az élet folytonos drámáját ábrázolja. Inkább fantaszta képekben, mint fogalmakban gondolkozva. Mani az eltávozott őséhez, Zarathnstrához hasonlóan a világban két ellentétes alapelv közötti szüntelen harc titkát látja. A világ nem egy jó Isten meg- ny latkozása, s a jó és a gonosz nem a teremtéssel kezdődtek. Mindkét ellentétes elv régibb, mint minden, sőt az érzékileg észrevehető Universum csak a jó és gonosz közötti küzdelem eredménye, melyben a gonosz a jót legyőzte és felemésztette. A világ és az ember egy küzdelem nézőtere, amely küzdelem m'ndaddig fog tartani, amíg a jó összes elemei, amelyek eddig a gonosz világában elmerültek és újramegtestcsiilésen kellett átmenniük, eredeti lakóhelyükre és forrásukhoz vissza néni térnek. Létezik egy parallelizmus a látható makrokozmos és a mikrokozmos, vagyis az ember között. A világról csak nagyon borúlátó képünk lehet és a vezeklés az egyetlen helyes magatartás a jó harcosa számára. Minthogy a világ létezése nem más, mint a féKiy és sötétség közölt drámai küzdelem folytatása, mely minden dolog teremtése előtt a jó elvének kudarcával kezdődött és minthogy a kozmikus élet összes fizikai megnyilvánulási formái egy megtisztulás' folyamat epizódjai, melynek a sötétség urai által az ő anyagában fogva tartott világosság alá van vetve, az emberi élet értéke csak abból az állandó, folytonos fáradozásból nőhet fel, hogy a világosságnak a börtönből való megszökését lehetővé tegye. A kegyes ember ennélfog-a tiszteletben fogja tartani a v lágpsságot, amelyik minden élőlényben sóvárog és szenved. Minden lehetségest meg fog tenni a világosság felszabadítására, aknek a rabszolgaságát a sötétség ura örök időkre tartóztatni szeretné. Az aszkéta, a kiválasztott, fényszűrőhöz hasonló. A tisztaságnak és az igaz tanítás elterjesztésének szentelt élete a vele érintkezésbe jövő fényeimnek megváltásának eszközévé tesz' őt. Mint minden nagy vallási rendszer, a manicheizmus is megkísérelte, in kor iráni talaját elvesztette és a világba k lépett, hogy az uralkodó és már meglévő rendszerekhez alkalmazkodjék. És mint ahogy a távol keleten buddhista elemeket szedett fel, úgy a nyugaton keresztyén elemeket sajátított el. Ez a nagyszabású rendszer az uái- versum racionális magyarázata akart lenni. A valóságban azonban a jó es rossz közötti ellentét mítoszi víziója volt s az évek során át uralkodott Augustinus fantáziáján és szívén. A neoplatonizmus aztán kiragadta őt a mindenség eme fantasztikus felfogásából és első fellángo- lásában Augustinus, ak: éppen akkor vette fel a keresztséget, tüzes polémiával a manicheizmus ellen fordul. Megkísérli a dualisztikus taníiás abszurd voltát bebizonyítan'. Iparkodik előtérbe állítani Isten szellemi lényét, ezt a teljesen tiszta természetet, amelyik alacsonyabb elemekkel összeolvadásra semmiképpen sem képes. Hangsúlyozza, hogy a gonosz nem létező. Az újonnan áttért buzgalmával védi az ember szabad akaratát. ünnepi' az embereknek egy szolid, a lélek követelményeihez mért hitet adó keresztyéni közösség érdemeit. Augustinus manicheizmus-ellenes vitatkozásának első buzgalmában v - Iágosan előtérbe lép az emberi szabadság dicsőítése, a gonosz nem létezésének tétele, amelyik csakis mint a jónak a ncgációja érthető meg. De nem mind g volt ez így. A skót Pelágius baráttal folytatott vitájában, aki sztoikus módon az embert képesnek látta arra, hogy saját erejéből jót tegyen, ismét kitört Augus- tinusban a régi peszimisztikus alapmagatartás, amelyet a manicheiz nus Augustinus leikébe oltott és arra a kegyelemtanílásra vezette, amelyik a keresztyénség számára a skolasztikusokig meghatározó volt. Pontosan tudjuk, mikor ment át Augustinus a manicheizmus-ellenes- ségből az új-manicheizmusba. 396, 397-ben Augustinus antropológia' gondolkodása radikális átalakuláson ment át. A neoplatonikus újból ina- nicheistává lesz és ez alkalommal új- maniche'zmusa a személyes és kollektív drámának egy nagyszerű víziójába van beleillesztve, amely dráma mind az egyes ember leik sé- gében, mind a közösségi élet sze'.le- m'ségében lejátszódik. De liberó arbitrio „De liberó arbitrio“ című iratában 394-ben Augustinus étherikus anyagnak képzeli el Ádám és Éva földi paradicsombeli szervezetét, amelyik ama végzetes engedetlenség miatt húsból való testté változott át. A bűn következményeiül sorolja fel a 1 a- landjóságot, a tudatlanságot és a testiséget s ama bűn' által a testnek'alá- vetettnek magyarázza az embert és semmiféle* elsőséget nem tulajdonít a traducianizmusnak a lélek eredetéről szóló más elméletekkel szemben. Most pedig Pál apostolnak s az ő magyarázóinak, az ambrozisláknak alapos áttanulmányozása után Augustinus egész határozottan egv kétségbeesett pesszimizmus felé hajlik az emberi természetet és annak erkölcsi erejét illetőleg. Ettől a pillanattól kezdve Augustinus előtt az egész emberiség Ádámmal egybeforrva es ezért bűnösnek és elkárhozottnak (mássá damnata) tűnik fel, E pillanattól kezdve az öröklött bűnben halálthozó fertőzést lát, amelyik kérlelhetetlenül apáról fiúra terjed. Szí - mára az emberek az elkárhozottax tömege, akik i^ár csak a kegyelemben és megváltásban reménykedhetnek. Pelágiussal folytatott vitája alkalmat adott Augustinusnak arra, hogy az életnek ezt a borúlátó felfogását, amelyet ő nemcsak az egyes ember életére, hanem az emberek összességére alkalmaz, minden elképzelhető’ kihatásában bemutassa. Mi más ai „De civitate Dei“, mint a történelemre alkalmazott manicheista dualizmus? Alarich Rómában 410 aug. 24-én Alarich ariánus gótjai a Via Sailavián át az urbs-ba (Rómába) nyomultak be, raboltak, fosztogattak. Ennek szomorú emlékei maradandók. Az orkán rázúdulása előtt a várost Róma sok családja elhagyta. S miután ezek között soknak Afrikában tekintélyes birtoka volt, legnagyobb részük oda menekült. Közöttük sokan még pogányok voltak s miután a világbirodalom régi fővárosát a legrettenetesebb csapások éppen abban a pillanatban érték, amikor a császárok nyíltan keresztyéneknek vallották magukat, ezek a pogányok Ymmachus példáját követték és mindenfelé azt a nézetet hirdették, hogy Róma nagysága össze van kötve a pogányság megtartásával. A szokásaikban megzavart és Róma szerencsétlenségéért a keresztyénséget okoló menekültek hiábavaló panaszát Augustinus nagy felháborodással hallgatta. Az időpont rendkívül kedvező volt egy mű számára, amelyik az evangélium megvilágításában megkísérel rámutatni azokra'a tényezőkre, amelyek a népek fejlődését meghatározzák. A szellemi átalakulás, amelyik éppen egy évszázaddal előbb Konstantin ediktu- mával elkezdődött, most már teljesen megért és a nagy politikai szerencsétlenség, amely Róma nagy állami organizmusára rázúdult, azt a kötelességet rótta a keresztyénre, aki arra alkalmas volt, hogy egy új szociálfilozófia alapvonásait fektesse fel. Így írta Augustinus 412-től 426-ig a 22 kötetből álló „De civitate Dei“ című müvét. Augustinus „De civitate Dei“ munkája Ezt a művet úgy jellemezték, mint „az egyház evangéliuma kulturális' apostolságában“. Valóban az is volt. Az egész középkor azokból az elméleti és gyakorlati ideákból élt, amelyeket ebben a könyvben kifejtett. Amellett szerkezete oly szokatlan, törékeny, ellentmondó! Szinte úgy tűnik fel, mintha az ideáknak, ha eredményesek és gyógyítók akarnak lenni, ellentmondónknak kellene lenniük. Egészben véve a „De civitate Dei“, a keresztyén védelmi akarat e kimagasló kifejezője eleitől végig az ellentmondások meglepő szövevényének bizonyul. Ezen nem kell fennakadnunk. Csak kishitű szívek fognak e nagy vallásos mű ellentmondásokkal telt jellegén bosszankodni. Az, aki Augustinust megkeresztelte, mondta egyszer, hogy az absztrakt logikus gondolkodás nem tartozik az üdvösség eszközei közé. Augustinus pedig így figyelmeztet: „Jaj az evangélium és Krisztus egyháza követőinek, ha egykor az absztrakt következetesség és a gyakorlati siker kedvéért a magasabb igazság megfejthetetlen ellentmondásait kockára fogják tenni!“ A későbbi keresztyén társadalomnak Augustinus az evangéliumról szóló magyarázat nyújtotta. Ez felette hű magyarázat, mert a legnagyobb mértékben dualisztikus és ellentmondó volt. Az Augustinus által kifejtett antropológia, egyház-tanítása, üdvösségtanítása és történelmi filozófiája ellentétes fogalmak kinyilatkoztatása volt. Csak ebből az okból volt Augustinus a középkori keresztyénség apja. Január 15-től hetilap lesz az „Evangélikus Élet“. Minden evangélikus család asztalán ott legyen az „Evangélikus Élet“. Gyújts előfizetőket az „Evangélikus ÉIet“-nek.
