Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-02-05 / 5. szám

Evangélikus Elet Eüayházi saj ho érre kéz I er Az Egyetemes Egyház sajtóérte­kezletet hívott össze február 7-re. Az egésznapos találkozón az egyházi sajtó munkásai és szakértői fognak összegyűlni, az összes lapok szer­kesztői és kiadói, hogy tanácskozza­nak egyházunk sajtószolgálatának kérdéseiről. Fontos kezdeményezés! Az értekezlet alapjául Koren Emil eddigi megbízott sajtólelkész elabo- rátuma szolgál. Az előkészítő írat vázolja a sajtólelkész működésének körvonalait, javaslatot tesz a kül­földi híranyag felhasználására, kül­földi egyházi körök tájékoztatására és sajtókonferenciák rendszeressé té­telére nézve. Felveti az önálló és a reformátusokkal együtt kiadandó kőnyomatos kiadásának s az egy­házi könyvkiadás központi irányí­tásának kérdését. Az életrevaló tár­gyalási alap bizonyára termékeny megbeszélést fog indítani. A magunk részéről a következő kérdésekre szerelnénk felhívni a fi­gyelmet. 1. A külföldi egyházi körök rend­szeres, hivatalos és megbízható tá­jékoztatása egyházunknak becsü- tetügye, létkérdése, s tovább elodáz­hatatlan feladata. A közelmúlt egyházi eseményei­nek külföldi visszhangja szánalmas volt. Nagytekintélyű külföldi bulle­tinek nyílván híranyag hijján meg sem emlékeztek rólunk. Pedig nem kis dolgok történtek. Egyházunk hosszú, indokolatlan elszigetelődés és elzárkózás politikája után felvet­te a kapcsolatot korával és a körü­lötte élő társadalommal. Ezzel az égés* európai protestantizmus számára érdekes történelmi kí­sérletet tett arra, hogy azon a , területen, ahol a protestantiz­mus először találkozott törté­nelmi egyházakban a szocializ­mussal, megkeresse benne a helyét és kialakítsa az Igehirde­tés és az egyházi tanítói és sze- retet-szolgálutának kívánatos légkörét. Mindez igen érdekelheti az európai protestantizmust, tájékoztatni kell tehát elvi megfontolásaink felől, a helyzetünkről és kilátásainkról. Azt a nyugati politikától erősen befolyásolt nyugati protestáns saj­tót pedig, amely kétségtelenül rej­tett személyes utakon kap szenzációs tálalásban hazai híreket, meg kell győzni arról, hogy az egyház szolgá­latát kell szem előtt tartania, s nem a politikai érdekeket, s fel kell vilá­gosítani arról is, hogy mi az érdeke a hazai egyházaknak, mivel segíthet­nek nekünk, s mivel ártanak. Megdöbbentő pl. az, amikor a Lutheránus Világszövetség bul­letinje a Világszövetség főtitká­rától hoz .olyan vezércikket, amelyben egyházunk sorskérdé­seit összekeveri a Mind- • szentv-iiggyel, kinevezvén azt a mi kérdésünknek, akkor, amikor nyilván politikai judiriuma sines ahhoz, hogy mit jelentene a ma­gyar protestantizmus számára egy Habsburg, ka tirlikus feudális restauráció. De úgylátszik a történelmi judicium hiánya mel­lett a jelen politikai helyzet ké­nyességéhez sincs érzéke, hiszen akkor akarja összekeverni egy­házaink sorsát a Mindszenty üggyel, amikor az attól való el­különülésünk elsőrendű egyházi érdekből épenhogy sikerült. Nagy szükség van tehát a kül­föld helyes tájékoztatására, ré­szükről pedig olyan testvéri fi­gyelemre és tapintatra ügyeink, kel kapcsolatban, ami eddig re­ménységünk szerint cSak helyes tájékoztatás miatt nem mutat­kozott. 2. Egyházi könyvkiadóink munká­ját feltétlenül koordinálnunk kell. A református egyház bátor intézke­déssel rendezte ezt a kérdést egy sajtófelelős lelkész kinevezésével, olyan megbízottra van szükségünk, aki megbírálja a kiadásra kerülő anyagot, egyházi nyomdák között igazságosan szétosztja, a sajtóirodá-' val fenntartja az összeköttetést, őr­ködik azon, hogy a drága nyomdai munkát, nelieizenj ’beszerezhető pa­pírt helyesen használják fel, s ügyel az egyházban élő szellemi erők megfelelő foglalkoztatására is. * Javasoljuk, hogy egyházunk nevezze meg ezt a felelős sajtó-emberünket. A tervszerűtlenség további fenn­tartása mellett egymást érik majd a meglepetéseink: Értéktelen kis művecskék szeren­csésen átverekszik magukat a nyom­dai nehézségeken, és iratterjesztése­A dunántúli egyházkerület felü­gyelőjévé Velsz Aladár, nyugalma­zott győri alpolgármestert válasz­totta. Olyan ember került ezzel az egyházkerület legfelsőbb világi he­lyére, aki nagyon régi munkása a győri gyülekezetnek és az egyházke­rületnek. Az istentisztelet utáni vasárnap délelőtt csendjében lassan megin­duló beszélgetésben egy munkás, gazdag élet állomásai bontakoznak ki. Első — s talán legkedvesebb — egyházi közszereplésem, mondja em­lékező mosollyal — hogy 1923-ban megalapítottam a győri Evangélikus Ifjúsági Egyesületet. Akkor kapcso­lódtam bele a gyülekezet életébe is mint a képviselőtestület tagja. A közben eltelt huszonöt eszten­dő. Velsz Aladárt mindig beljebb és feljebb vitte az egyházi közigazgatás köreiben. 1928-ban a börcsi leány­gyülekezet felügyelője, 1932-ben a csikvándi gyülekezet felügyelője, 1930 óta a győri gyülekezet pénz­ügyi bizottságnak elnöke, majd a gyülekezet másodfelügyelője s két év óta a győri egyházmegye felügye­lője s az egyházkerület pénzügyi bi­zottságának elnöke. ken, értékes művek pedig elakadnak a tehetetlenség szűrőin. Nem alakul ki átfogó elképzelés arra nézve, »milyen irányú és milyen súlyú nyomdai termékekkel közelít­jük meg a híveinket, akik szomja­sak a jó olvasmányra, tanulni akar­nak, megerősödni hitükben, s tisz­tán látni életük kérdéseiben. Ideje, hogy a mőst úgyszólván minden egyházi kiadványt feltöltő individuá­lis, pietista kegyesség terjesztése mellett, — aliogy egy hívünk kife­jezte: mondjunk is már valamit hí­veinknek! Egyházi kiadóink és főleg nyom­dáink munkahiányban elsorvadnak, mert egyenkint nem tudnak megbir­kózni az akadályokkal, amelyek munkájuk előtt sűrűsödnek. A tervszerű munka idejét éljük. Az egyházi sajtó sem élhet meg az ötletszerűségből és a magánvállal­kozásokból! D. —- Mit tartasz egyházunk legsür­gősebb feladatának — teszem fel a következő kérdést? — A leki élet elmélyítését — feleli habozás nélkül. Mindazok az idő­szerű kérdések, amelyek reánk vár­nak az elkövetkezendő évtizedekben csak akkor oldhatók meg, ha lé­lekben megújulunk s igazán Jézus Krisztus *népe leszünk. — Bizonyára egyik legfontosabb feladatnak tartod azt, hogy az egy­ház a maga lábára álljon anyagilag is? — Kétségkívül. Az állam által adott húsz éves átmeneti idő alatt ki kell építenünk anyagi függetlenségünket. Azonban ennek is alapvető előfelté­tele a lelki megújulás. A lelki mun­ka számára megnyugtató légkört te­remt az állammal való megegyezés, amit minden evangélikus ember csak nagy megnyugvással vehet tu­domásul. Minden feltétele megvan annak, hogy dolgozhassunk. Már menni készülök, amikor fel­csillan a szeme. Külön öröm szá­momra, mondja, hogy felügyelői szolgálatomban közvetlen munkatár­sa lehettem Túróczy püspöknek. Újra, mert hiszen évekkel ezelőtt mint győri lelkésszel már együtt dol­gozhattam vele. A dunántúli egyházkerület jól vá­lasztott. Velsz Aladárral az egyház régi harcosa, az ébredés embere, ré­gi demokrata, tisztán látó egyházpo­litikus került a felügyelői szolgálat­ba. Isten áldja meg munkáját. Groó Gyula A kutya meg az ember A volt olasz követség kertjéből esténként hangos társaság tercfe- réje hangzik az utca felé. Asszo­nyok beszélgetnek egymással. Sé­táltatják kis- és nagy kutyáikat. Az éltesebb dáma hazafelé sétál, amikor fiatalabb partnere így bú­csúzik tőle: Te már megsétáltat­tad kicsinyeidet? Ez a szép magyar szó vájjon ide is illettf Másnap délelőtt a városház egyik kapuja előtt folytatódott a jelenség. Mindkét lábát vesztett, katonaruhás ember hegedűi, az arrajárók támogatását remélve.' Nagy fekete kutya őrzi a standot. Hirtelen arrafordul egy rop­pant elegáns dáma. A rokkant épen csupasz levesét ebédeli. Az asszony az emberrel mit sem tö­rődve, divatos neccéből három nagy darab finom belvárosi fel­vágott szeletet nyom szép kesz­tyűjével a kutya szájába Esetek a pesti utcáról. S emlé­kezünk arra, hogy egyházunk _ gazdagjai a század elején igehir­detési alapítványokat tettek. Az egyik alapítvány után egy arany járt az olyan prédikációért, ame­lyet valamelyik lelkész a mada­rak és fák ünnepén mondott el. Ma már nincsenek ilyen filan­tróp alapítványlévők. De vehetné valamelyik igehirdető magának azt a bátorságot, hogy igehirdetést taátana a túlzott kutyakultusz ellen. Felügyelőt választott Dunántúl Ji ARJA Ívta Körén Emil Ott találkoztam vele a nagy lejtő tövében. Kora reggel óta talpunkon voltak a sílécek. Az erdőt jártuk, a csodás finn mesevilágot. Nem hiszem, hogy bárhol is a vi­lágon volna ilyen erdő. Talán már Finnországban sincs, ahol pedig benne jártam. Bizonyára azért nincs, mert az én számomra emlékeim her­vadó képei között azt az erdőt nem­csak a fák, bokrok, kalevalai runó- kat susogó bozótok, medvebúvó odúk és hóköpenyt viselő fenyők jelentik, hanem együtt jár az erdő képével az évtizedes múlt jövőt bontogató han­gulata, mint a meg nem fogható, de minden élettelent életre remegtető lé­lek. Ez az, ami nincs többé. Sokszor egy illat, egy íz, egy hal­vány kis kép elegendő ahhoz, hogy varázsos érintéssel esztendős álom­ból virulásra serkentse emlékek hosszú sorát. Most is így bomlott újra virágba előttem kacagó arca. Ez a kis fenyő keltette életre, ami mellett sietős utam elvitt a pesti városliget szélén. Ez is épp úgy hordja a friss hósip­kát, mint annak az erdőnek apró kis fenyői s mint ahogy ő hordta kötött gyapjú sísapkáját. Sikkant a hó lécei alatt, ahogy a hosszú lejtő sebességében éles ka­nyarral megállt előttem. Olyan biztos tartással siklott s oly remekül „slemmelt“, hogy ámulva néztem rá. A sapka alól kiszabadult szőke fürtök lebegve foglalták ke­retbe kipirult arcát. Hosszú szempil­láin zúzmara rengett s kacagása gyűrűzve futott szét a tiszta hideg­ben. / Kék szeme örömöt tüzelt. — Hány éves vagy, kislány? — öt! — kacagott a csöppség. — Mi a neved? — Marja. — Gyere, Marja, taníts meg engem így siklani. — Hát te nem tudsz, bácsi? Ami­kor akkora voltál, mint én, mit csi­náltál? — Ahol éh felnőttem, ott nincs Ilyen lejtő s nincs ilyen hó. — Hát te nem vagy idevaló? — Nem. Én nagyon messziről jöt­tem. Onnan, ahol hosszú a nyár és rövid a tél. Magyarországból. — Ahá! —1 ismert rám a kis szöszke — te vagy az papbácsi, aki tegnap prédikált! Még közvetlenebbé vált s mint régi jóbarátok futottunk együtt tovább dombon és lejtőn. A korai finn alkony már teregette a homályt, az erdő sejtelmes csöndbe burkolózott, leesett a fény a zúzma- rás fákról s halk, titokzatos mesébe kezdtek a bokrok. Marja is elcsöndesült, mint az erdő. Lobogó fürtjeit visszatürte a sapka alá s fázósan megdörzsölte a mellét. — Gyere velem haza. Anyu kávé­val vár — hívott bizalmasan. — Az utolsó lejtő volt már előttünk. Sebesen siklottunk rá a falura. Ba­rátságos, új épület előtt csatoltuk le léceinket. Faépület volt, mint arra­felé majdnem minden ház. Előre- ugró ajtórésze mellett széles létra támaszkodott a tetőnek. Fokait ho­morú ívben feküdte meg a hó. Ez a létra is elmaradhatatlan minden finn háztól. *. Marja megfogj a kezemet s úgy húzott be. Szülei első pillanatra rám ismertek s mosolygós örömmel fo­gadtak. A kis lány dicséretet kapott, hogy kedves vendéget hozott. Van a finn otthonoknak valami természetes melege. KéVésebb a mes­terkéltség, a talmi máz, a csinált ké­nyelem.'Tompább a politúr s jobban kerülik a giccset. Faliszőnyegek, fá­ból faragott kis domborművek, rén­szarvascsontból és agancsból készült gyertyatartók teszik kedvessé. A hintaszék nem hiányozhat. Marjáéknál a lámpa körül hatal­mas fenyőkoszorú volt, a négy ad­venti gyertyával. Karácsonyváró csöndben. Ez is valami különös finn sajátosság. Talán nem is annyira a zajtól, hangoktól való csönd ez, mint inkább a békétlenségtől való csönd. A szavuk halkan csendül és békes­séget szól. Szemük derűsen villan és szeretetet sugároz. A kávé melegen párolog s a fény tompa. Ez a finn otthon. — Bácsi, tudsz te énekelni? — Te biztosan szépen tudsz, kicsi Marja. Dalolj valamit. — Anyu hozd a kantelét — kér­leli édesanyját. Az asszony szabad­kozva akasztja le a falról az ősi hangszert. — Nem igen használják ezt ma már — mondja. Csak a kislány ked­véért vettem, őseinké nem ilyen volt. Egyszerűbb és legendásabb. A' Kale­vala szerint lónak az álkapocs-csont- jára feszítették a húrokat. Ezen már minden modern, csak a húrok hang­sora igyekszik követni a régieket. Belependit a húrokba. Marja leül a falnál kis székébe, elmereng, majd kezébe temeti arcát, úgy énekli az ősi sirató-én^keket. Van valami megrendílően szép ebben a jelenetben. Ahogy váltja a dalokat, lassan megképzenek előttem az egymással szemben ülő öreg sza­kállas finnek, amint egymás kezét fogják, előre-hátra ingatva törzsüket éneklik a Kalevala-runókat, vagy a Kanteletár verseit. Ügy száll kicsi Marja éneke, mint a hang hajnala. Tisztán, mégis sej­telmesen, világosan, mégis derengőn. Legendás tóparti sziklák kontúrjai sejtődnek s a fűszálon csillogó har- matcsepp az ő dala. Aztán átcsap- kedves, felütéses dal­iamú énekekbe. Észre séni vesszük á változást, úgy tartunk csendes esti áhítatot. * Lám, egy kis hósapkás fenyőcske, hogy elindítja emlékek sorát., Kicsi Marja azóta bizonyára nagy leány. Most járhat a konfirmációi órákra. Most tőle kérdezik meg a nagy kér­dést, amit akkor nekem tett fel. Mert a legzengőbb emlékem vele kapcsolatban mégsem a pompás le­siklás a csillogó havon s nem is a kantele kicsi énekese. Amikor az édesapja becsukta a Bibliát s édesanyja újra szegre akasz­totta a kantelét, kicsi Marja odabujt az ölembe. Lágyan ringott velünk a hintaszék, aranyszőke kis fejét a vál- lamra hajtotta s úgy kérlelt: — Bácsi, mesélj nekem a magyar gyermekekről! .— Mit meséljek róluk, kicsi Marja? — s kutatni kezdtem az emlékeim­ből, hátha találok valami mesevirá­got, aminek az illatán elszállhatunk messze földre, a Duna—Tisza közé. Kis barátnőm mesevárón szender- gett az ölemben. A szobában halk csöndet sercegtek a gyertyák s fé­nyük hullámain belopózott a sze­münkbe, szívünkbe. Marja akkor emelte fel a fejét, mint aki új gondolatra ébredt: — Bácsi, mondd: van a magyar gyermekeknek Jézusuk? * Azóta az évek és emlékek, könnyek és mosolyok, békés örömök és há­borús keservek úgy szálltak szerte életünk napjaiban, mint a gyertyák gyűrűző fénye akkor Marjáék békés kis otthonában. Ez a kérdés velük szállt mindig. Olykor-olykor beleszökött a szivembe s kicsit megfészkelt benne. Jártam a tanyák magáramaradt népét s megkérdeztem tőlük, van-e Jézusuk. Azt találtam, hogy verejté­kük és keservük van bőven, de Jé­zusuk alig. Jártam városi polgári otthonok bé­kés falai között s megkérdeztem az emberektől, van-e Jézusuk. Azt ta­láltam, hogy vígságuk és panaszko­dásuk van, de alig-alig Jézusuk. Jártam templomozó nagy gyüleke- tckTien és zengő zsolozsmák hangjai után megkérdeztem az ájtafoskodó- kat, van-e Jézusuk. Azt találtam, hogy vallásos önérzetük és kegyes szokásaik vannak. Csodálkoztak, hogy az ő Jézusuk felől érdeklődöm. Jártam szórványok szétszórt népe között s megkérdeztem, van-e Jézu­suk. Azt találtam, hogy elhagyatott- ságuk és kísértéseik vannak, mert el­hagyták Jézust. Jártam bombáktól remegő, ostrom­lott pincelakóknál, akik belövésektől rengő föld alatt jártak az élet pere­mének is a szélén s irtózták a halált s megkérdeztem tőlük, van-e Jézu­suk. Azt találtam, hogy félelmük fö­lösen van, mert nem született meg l^pnnük Jézus. Jártam békés élet tervét szövöge- tőknél s azt találtam, hogy álmaik vannak, nem Jézusuk. Találkoztam öregekkel, akiknek élettapasztalatuk volt, nem Jézusuk. Fiatalokkal, akiknek vágyaik voltak,' nem Jézusuk. Szegényekkel, akiknek gondjaik voltak, nem Jézusuk. Gaz­dagokkal, akiknek kincseik voltak, nem Jézusuk. Valahányszor kicsi Marja kérdésé beszökött a szívembe, beiül mindig fájt valami. Aztán találkoztam egy kis gyer­mekkel — kicsi volt, mint Marja, szőke volt, mint Marja — aki keser­vesen sírt. Vasárnapi iskolából jött s a Krisztust siratta, aki keresztfán halt kínos halált. Aztán találkoztam ugyanezzel a gyermekkel. Kacagva játszott kis pajtásaival. Olyan bájos, vidám kis fiú volt, hogy egy arra sétáló öregúr megkérdezte: — Kinek a gyermeke vagy, fiam? — Jézusé — hangzott a boldog válasz. Akkor újra beszökött a szívembe kicsi Marja kérdése s megszólalt bennem Jézus szava: — Ha olyanok nem lesztek, mint e kis gyermek, bizony nem mentek be a mennyek országába.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom