Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-07-23 / 29. szám
2 Bvanqéliku» Elet I Mozgósítsuk a perselyeket Egyházunk a telki-megújulás útján jár s ennek azért van már most any- nyi látható jele, mert a megújulás a népből bugyborékoló vágyakozásra indult meg. De amilyen örömmel állapílja ezt meg az ember, éppen olyan komolyan veti fel a kérdést is: Mi történik az anyagi megújulás, megerősödés érdekéién? A MELÉ-nek tíz vagy tizenegy évvel ezelőtt a fasori gimnázium dísztermében lefolyt őszi ülésén Turóczy Zollán tartott előadást. A szíve mélyéből felszakadó szavak zuhogó, dübörgő áradatában felbúgó szirénajelként süvített a hallgatók felé az igazság, a halaszthatatlan szükség követelése: Az egyháznak a maga lábára kell állnia! Isten tusakodó szolgájának sajátos, mosdatós, pörölős mondatait hegyezett füllel hallgatta a MELE törzsközönsége. Az agyakban tiszta, meleg gondolatok rakétáztak, de gyökérteien, jöoőtlen és röppentyű- szépségűek maradtak, mert a lábra- állás kezdő mozdulataitól a meglepett. megijedt mankónjárók libabőrös leikével fordultunk el. Meghallgattuk a nagyszerű, terebélyes prófé- tálást, de nem fogadtuk meg a szót. Csak a gyönyört habzsoltuk, de meddők voltunk, mert elmaradt az önellátó jövőt formáló megterméke- nyülés. y A forró, tüzes, pirosbetűs ünnep lehelletét beszívtuk, de csak a nagymellű parádék számát szaporítottuk. Ha akkor engedtünk volna az Isten indításának, ma már délcegen járhatnánk a saját lábunkon. De ha késtünk is, még nem késő. Isten gondviselő kegyelme ma abban mutatkozik meg leginkább a számunkra, hogy most is ad időt. Ez az idő drága, azért nem szabad tétlenséggel elkoptatni, gyűlölködéssel megszaggatni s lel ki ismeretlenséggel elprédálni. A lelki megújulásban is érezhető, hogy egyházunk vállára napról-napra súlyosabban nehezedik rá a pénzügyi gondok terhe, pedig egyik hónalját még az államsegély, másikat pedig a kötelező adózás mankója támasztja fel. Előbb-utóbb mindkét támasz kihull alóla. Az államsegélyt, meg a kötelező adózást csupán az önkéntes adózással nem lehet majd pótolni még akkor sem, ha azt a tize- dezésig sikerül fejleszteni. Ügy vélem, hogy egyházi életünk megelevenedése lehetővé tesz egy másik szép és áldásos utat is az anyagi megerősödésre és ez: a perselyek mozgósítása. Jó, hogy az Evangélikus Elet hasábjain van alkalom felvetni a per- selyezés kérdését is. A nélkül, hogy seregszemlét tartanánk perselyeink zsellérei és főurai felett, megállapíthatjuk, hogy — eltekintve a szép kivételektől —, perselyeink elhanyagolt állapotban vannak. Mintha sem a vezetők, sem a hívek nem mernének változtatni ezen. Pedig minden gyülekezetnek kötelessége: feltámasztan: haldokló perselyét. A sáfárság hűségéből következik, hogy figyelni kell a perselyre. Ha a vezetők az adakozásra való puszta felszólításnál többet is tesznek érte, akkor majd a hívek is többet fognak törődni vele. Ez a figyelem nemcsak az adományok megbecsülése, hanem szerető és gyengéd figyelmeztetés is azok felé, akik nem kedvelik a perselyt. Bizonyos, hogy adományokban és adakozókban olyan mértékű eredménye lesz ennek a figyelemnek és figyelmeztetésnek, amennyi benne a hitből fakadó, megfogó hűség és türelmes, vonzó szeretet. A leírtakhoz két tapasztalatot kell még csatolni. Hazánkban van néhány templom, köztük a barlahidai, meg az enyingi, amely országos perselye- zésbőí épült fel. A lebonyolítás módja az volt, hogy vagy egyházi lapjaink tolmácsolták a kérést, vagy az illető egyházközség lelkésze vette nyakába az országot s vitte el mindenhova gyülekezete perselyét. A mindenütt meglepő eredmény titka az volt, hogy egyenesen, nyíltan kértek, bátran engedelmeskedtek Urunk buzdításénak: „Kérjetek és adatik!“ A másik tapasztalat arról beszél, hogy a bibliaórákon aránylag sokkal nagyobb a persely összege, mint az istentiszteleteken általában. Ez pedig az igehirdető és a hívek között ilyen alkalmakkor megszületett szorosabb, közvetlenebb kapcsolatnak köszönhető. A sikeresebb perselyezésre tehát egy olyan megoldás a helyes, amely gondos figyelmet és gyengéd figyelmeztetést képvisel, egyenesen és bátran kér és az igehirdető meg a hallgatóság között az istentiszteleten is elevenebb összeköttetést teremt. Erre a megoldásra a mozgón kérő perselyezés látszik a legjobbnak. Az óbudai presbitérium lelki közösségében született meg ez a gondolat. Azok az emberek gondoltak erre, akik tudták, hogy az egyházközséget a templomi gyülekezet fogja majd alkotni s annak kell majd a költségvetési szükségletről gondoskodni. Azok az emberek gondollak erre, akik érzik, hogyha kevesebben maradunk, többeknek kell lennünk. De ha ezek az emberek csak idáig mentek volna, akkor nem jutottak volna messzire. De nem. Hanem gern törődve a nehézségekkel, szépen, lelkesen, komoly ritmussal odáig merészkedtek, hogy felügyelőjükkel az élen, felváltva, kettesével vagy négyesével maguk akarják a kezükbe venni az istentiszteleti közösség áldozatkészségének szavazatszedő urnáját. Hogy mi lesz ennek az elszánástiak s a példája nyomán esetleg megszaporodó, feléledő perselyezésnek az eredménye? Lehet, >hogy továbbra is lesznek, akik mint mohó éhségből körültántoigó telhetetlen papzsákra tekintenek az ilyen perselyre, aminek könyörgését tréfára csiklandozó ki- vénhedt pénzdarabokkal vagy megárvult gombokkal is el lehet hallgattatni. Lehet, hogy az egyházi technika halálraszánt korcsszülöttjének tartják majd az újítást. Az ilyenek nem tudják, hogy az egyház tányérjára letett minden fillér Istennek kedves áldozat s felebarátnak nyújtott segítség. Ezeknek az ajánlható, hogy olvassák el Groó Gyulának az Evangélikus Élet legutóbbi számában megjelent „Emberséges keresztyénség“ című vezércikkét. Azok pedig, akik ezt a szolgálatot ellátják s akik azt megértéssel fogadják, azok arról tesznek bizonyságot, hogy a szegény özvegy két fillérének történetélsen beléjük szántott az ige ekéje s ennek az eseménynek a perselyre irányított fényszórójában meglátták, hogy a mozgó perselyezés nem a gyülekezeti adminisztrációnak falánk manővere, hanem a rászorulóknak Isten beleegyezésével kinyújtott tenyere, amit nemcsak agilis papok, őrtálló presbiterek és lelkes hívek állanak körül, hanem amit az Ur Jézus maga is Szemmel tart. Az óbudai egyháztanácsosok mozgó perselyezése egyházunk igaz és tiszta igehirdetését hűségesen visszatükröző bizonyságtevő szolgálat kíván lenni s ezért ezeknek az embereknek a lélekből kipattant szándékában olyan virág nyílt ki, amelynek láttára nemcsak gyülekezetünk, hanem minden egyházát szerető evangélikusnak a szíve felújjonghat. Ez is jele, gyümölcse lenne a lelkimegújhodásnak! Komjáthy Lajos A Lutheránus Világszövetség osztrák nemzeti választmányának üzenete Hálás örömmel üdvözli a Lutheránus Világszövetség osztrák nemzeti választmánya azokat a testvéreit az egész világban, akik hitben és hitvallásban egyek vele, kiknek segítségét az osztrák lutheránus egyházközségek oly nagy mértékben megtapasztalhatták. Tudatában van különleges helyzetében és kötelezettségében, hogy országokon és kontinenseken túli iestvéri közösség hordozza. Sok igyekezettel és jóakarattal foglak hozzá gyülekezeteink az egyházi épületeken szenvedett háborús károknak elhárításához. Különbözőképpen az önkéntes segítőszolgálat kezdeményezése adta meg az első példát ehhez és eredményezte a munkabérek csökkenésé! is. Több egyházközségben is a Lutheránus Világszövetség segítsége tette lehetővé a munkáknak lényeges előrehaladását. Sürgetőbb még, mint a háború« károknak egyházi épületeken való elhárítása, a gyülekezeteink lelki felépítése, mindenekelőtt az ifjúság vallási oktatása terén. 1938 évéig a vallásoktatás minden iskolában kötelező tantárgy volt, minden lelkész egyszersmind hitoktató volt szórványterületének iskolájában, s ezen tanításáért az államtól bár szerény, de gyülekezeti háztartásában mégis számottevő fizetést kapott. És ahol szükséges volt, ott az állam ezenfelül hivatásszerű hitoktatókat is alkalmazott és fizetett saját pénztárából. A nemzeti szocialista rezsim 1938 óta a vallásoktatást messzemenően kitiltotta az iskolákból és a legtöbb esetben nem létező „egyházi tulajdonban“ lévő helyiségeket is más célra fordította. Csak nagyon kivételes esetben, mint Wienben tűrte a nemzeti szocialista állam az iskolákban a hitoktatást és fizetett is érte. f 1945 óta teljesen megváltozott a helyzet. A hitoktatás újra a régi díszhelyet foglalta el az iskolában, újra kötelező tantárgy minden tanuló részére, csak azoknál nem, akiknek szülei írásbelileg kijelentették, hogy nem kívánják gyermekeik hitoktatását. Az 1938-ig törvényileg biztosított hitoktatási díjazás azonban eltöröltetett. így a városi és vidéki gyülekezeteink azon nehéz helyzet előtt állnak. hogy nagykiterjedésű szántóföldet látnak maguk előtt, de nem tudnak megfelelő számú megmunkálóeszközt és munkásokat beállítani. A Lutheránus Világszövetség adományából volt lehetséges, hogy számtalan egyházközegben legalább a folyó iskolai évben biztosíttatott ezen munka. Gyülekezeti testvérek állíttattak be nagyobb számban, mint eddig a hitoktatási munkára. Külön iskolázott laikusmunkásök mint hitoktatók állíttattak be mindenütt, ahol a lelkész ideje és ereje nem volt elégséges ezen kötelességnek egyedüli elvégzésére. Utazási költségek, némely helyen nehéz megterheltetést jelentettek az egyházközség háztartásának. Ezeket fizették ki különösen sürgős esetekben a megsegítésből. Lelki építés az a munka is, arait belmissziói intézményeink, hála a Lutheránus Világszövetség segítségének, megkezdhettek. Még ez év folyamán nyílik meg újra Waiernben (Karinthia) a nemzeti szocialista uralmon lévök által 1939-ben kisajátított csecsemőotthon és egy parasztházban újjáalakított aggok menhelye. De la Tour grófnő evangélikus alapítványa Treffenben (Karinthia) azzal a tervvel foglalkozik, hogy Villach iskolavárosban egy diákotthont nyit és ezzel egy visszás helyzetet kíván megoldani, hogy a környékről jövő evangélikus gyerekeknek ne kelljen katolikus internátusba men- niök. Szúrványegyházunk sajátossága eredményezi, hogy a lelkészek inkább mint máshol, magukra vannak utalva és személyesen kell dönteniök oly ügyekben, melyek különben nagyobb köröknek kötelességei. Annáig örven- detesebb az a tény, hogy 1945 óla a laikusok buzgósága észrevehetőig növekedőben van. így történt, hogy a wienerwaldi településben, a Wien- Parkersdorf egyházközség területén, hűséges egyházhívek egy garázst szép kis kápolnává építettek át. A Thaya melletti Laa-ben hónapokon keresztül végzett segítő munkával — munkabevégzés után és hétvégi pihenő helyett —, a városi óvoda romjaiból 49.000 téglát tisztítottak meg és készítettek el a lelkészlak építéséhez, úgyhogy 1949 Virág- vasárnapján Traur György, wiem esperes az alapkövet ünnepélyesen elhelyezhette. A kezdeményezés ehhez a munkához egyszerű munkáskezekben volt és fekszik ma is. Sok vidéki és városi egyházközségben laikus munkások önként jelentkeztek hitoktatási szolgálatra, gyermek-istentisztelet tartására és kórházi beteglátogatásra. A burgenlandi községek hívei nagy áldozatkészséggel pótolták a háborúban elveszett harangokat újakkal, egyrészét még abban az időben, amikor az öntési anyag beszerzése nagy áldozatot kívánt. May Gerhard püspök I dialionia nem magánvállalkozás, hanem az egyház szolgálata Nemzetközi konferenciára gyűltek össze Zürichben június 17—22. között a diakonisszaanyaházak képviselői. A beszámolókból az tűnt ki, hogy az előző évekhez viszonyítva mindenütt jobban megerősödött az a tudat, hogy a diakónia nem magánvállalkozás, hanem az egyház szeretetszolgálata. Teológiai körökben is behatóan foglalkoznak az egyházi diakónia kérdéseivel, különösen Hollandiában, Norvégiában és Finnországban. A norvég teológiai fakultásokon előadások hangzanak el a diakoniáról- Finnországban már 1943-ban határozott az egyetemes egyházi gyűlés # felől, hogy a diakóniát az egyházi munka egyik ágának tekinti és ennek Kifejezésére minden gyülekezetei arra kötelez, hogy legalább egy dia- koniszát állítson szolgálatba. A dia- kon'sszaképzés és a megöregedett dia konisszák ellátásának anyagi terheit a finn evangélikus egyház magára vállalta. (Svájci evangéliumi sajtó- szolgálat.) A protestánsok nem akarnak keresztes hadjáratot... Az amerikai prolestántizmus — a Kirchenblatt c. svájci egyházi újság közlése szerint — mind élesebben fordul szembe a katolikus oldalról jövő, autikommunista kereszteshadjáratot hirdető törekvésekkel. A „Christianity and Crisis“ c. lapban a New-York-i Union Seminary proíesz- szora J. G. Bennet XII. Pius pápa egy kitételét idézve („A jó és rossz között — és -ennek a kettőnek egymás ellen feszülő erkölcséből és cselekedetéből szövődik a történelem — sohasem volt olyan nagy a küzdelem, mint éppen ma.“) arra figyelmeztet nyomatékkai, hogy semmiképpen sem szabad a kelet és nyugat között dúló küzdelmet egyszerűen a jó és rossz között dúló harcként feltüntetni. A protestánsok, ha vannak is megjegyezni valóik, nem szeretnének semmi kétséget támasztani afelől, hogy nem egyesülnek a katolikusokkal abban a szent háborúban, amelyet ők a kommunisták ellen már régen meghirdettek. Bennet professzor szerint nagy mértékben a katolicizmus felelős a kommunizmus vallásellenes propagandájáért, noha ezt katolikus részről sohasem akarták megérteni. A „jók“ nagy mértékben okai annak, hogy a „rosszak“ nagy mértékben olyanok, amilyenek. A katolikus törekvések következménye az lesz, hogy azoknak az embereknek, akik szorult szociális helyzetben élnek, egyes- egyedül csak a kommunizmus Ígéretei és a keresztyének által védelmezett „status quo“ között lehet választani. Ha a keresztyénség keresztes hadjáratra hív fel m ndenkit a kommunizmus ellen, elveszíti végleg a kapcsolatát az olyan emberekkel, akik ugyan nem meggyőződéses kommunisták, de a kommunista uralmat jobbnak tartják az előzőnél, mint ahogy ezt Kína példája mutatja. A Hitvalió Egyház és a Németországi Evangéliumi Egyház harca A Németországi Evangéliumi Egyház megalakulása óta olyan esemé- nyek történtek, amelyek a hitleriz- mus elleni egyházi ^arcban kialakult Hitvalió Egyház munkáját újra időszerűvé tették. A Hitvalló Egyház vezetői helytelenítik, hogy a Német- országi Evangéliumi Egyházban azok jutottak vezető szerephez, akik az egyházban a restauráció, a konfesz- szionálizmus és az újjáéledő nacionalizmus kísértéseinek engednek. Ezért fordult általános figyelem a Hitvalló Egyház Presbiteri Tanácsának Halleben, a keleti zónában megtartott ülése felé. A keleti zóna valamennyi tanácsosa jelen volt, a nyugati zónákból is csak Westfalen és Oldenburg delegátusai hiányoztak. A napirend fő pontja prof. D. Heinrich Vogel előadása volt; „A mai egyház politikai felelőssége“ címen. Három alapigéből indult ki: „íme az ember“ (János 19:5); „E király országában szeretik az igazságosságot“ (Zsoltár 99:4); „E világnak országai az Űré és az ö Krisztusáé lettek, aki uralkodik örökkön örökké“ (Jelenések 11:15). „Ma a Ilit engedelmességében konkrét politikai felelősségünk kérdésére kell felelnünk — mondotta. — Az egyház politikai felelősségét egyfelől a quietizmus fenyegeti, amely önelégülten vissza akar vo nulni a világtól. Másfelől fenyegeti az evangéliumnak politikai törvényeskedéssé való torzítása. Az egyház politikai felelőssége nem valami világnézeten alapszik, sőt nem is valami „keresztyén“ világnézeten, sőt nem is valami pofitikai-erkölcsi elven, hanem Jézus Krisztuson. íme, az ember — íme, a ti Istenetek. Isten igazsága rajta úgy mutatkozik meg, mint Istennek hatalma. A megfeszített és feltámadt Jézus Krisztusban válik nyilvánvalóvá Isten szabad kegyelméből a bűnbocsánat. Az egyház azoknak a közössége, akik pusztán Isten kegyelmi jogából élnek, ezért nem hagyhatják cserben az embert és nem vonulhatnak vissza valami „szent“ területre. Az egyház felelős az emberek egymáshoz való viszonyáért ebben a világban, azért a Krisztusért, aki emberré lett és kiállotta Isten igazságának ítéletét az emberért. Azóta mindenki, aki em béri ábrázatot hord, egyedül Isten kegyelmi jogából él. Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Ha tehát az egyház hozzászól a közélet dolgaihoz, .akkor ő az evangéliumért szól és mindenki felé a kegyelemből való bocsánatot tartozik megvallani. Csak úgy szabad beszélni, hogy a sértőt és a sértettet, Isten minden teremtményét szabadon és hálásan szolgálja a jó hír üzenetével: Isten megbocsátott.“ A hozzászólások kiemelték, hogy az egyház beszédének különböznie kell minden humanisztikus okfejtéstől és a Kelet és Nyugat ideológiai ellentétében az egyháznak a békéltetés szolgálatát kell az evangélium által végeznie. Niemöller elnök az ökuménikus munka fejlődéséről beszélt és megállapította, hogy a Hitvalió Egyház az a hely, ahol ma nyiltan és őszintén lehet beszélni az egyház gondjairól és terheiről. Javaslatára bizottságot küldtek ki, amely teológiai nyilatkozatot fog kidolgozni „Az egyház és a politika“ kérdésében. Bakó József: Len-áztatónál Istenem, ez a te vized. Medrednek nincs iszapja. Nem haragszol, ha meritek, Megáztatni, önmagáimra9 Régen várlak már, mikor jössz. Hozzád űzött sorvasztó szomj. Úgy tapadok rád, mint a szösz A gúzsáigra. Uram, csak fonj! Pödörjön fonállá ujjad, Hogy hadd legyek hasznos vászon. Részegje az égi lúgnak S fehéríts meg napsugáron. Szapuljon meg örök terved, Aráig csak nem leszek tiszta. Más célja nincsen a lennek: Ráomolni karjaidra.
