Evangélikus Élet, 1948 (13. évfolyam, 1-3. szám)

1948-12-18 / 3. szám

4

A szeeUzsztíí’ úc

(ígg tífságícá emlékeiőol)

Első nevezetes karácsonyomon mindössze ötéves voltam és szerfelett izgatott. Ügy éreztem, hogy a szent estén Isten előtt vizsgázok. Mert édesanyám megmagyarázta, hogy ha jó leszek, Jézuska szép fényes karácsonyfát hoz, vasutat, meg ólomkatonákat is. És én igyekeztem nagyon-nagyon jó lénni. El nem mulasztottam volna se reggeli, se esti imámat. Cipőm tisztaságára, ruhám épségére szerfelett vigyáztam. Minden felnőttet tisztelettel köszöntöttem. Ebbéli igyekezetemben addig mentem, hogy nagy- néném csúf, vein buldogját is minden reggel „kézit csókolom Cukedli“ köszöntéssel üdvözöltem.

Ilyen előzmények után virradt ránk karácsony. Kis húgommal együtt félelem és áhítat között várakoztunk Jézuskára a külső szobában. S amikor a hegyek közül leszállt az este fehérbe öltözött falunkra, a másik szobában megszólalt a csengetyű, jelezve, hogy Jézuska megérkezett. És kitárult a szoba ajtaja. Mintha a mennyország kapuja nyílott volna meg, olyan csodálatosan szép volt odabent minden. Mennyezetig érő karácsonyfa. Rajta szelíd fénnyel világítottak a gyertyák. A csillagszórók bőven ontották kék szikráikat, az angyalhaj meg ezüstösen csillogott fényükben, mint szűz hó a holdvilágnál.

Egy percig ámulatba esve álltam, azután szemem keresni kezdett. A legfontosabbat kerestem, de nem láttam sehol. Talán elbújtatták gondoltam — és keresésére indultam.

— Mit keresel fiam? —• kérdezte anyám.

— A kicsi Jézust — feleltem.-—■ Óh, Ö elsietett — világosított fel anyám —, még nagyon sok helyre kell mennie ma.

Elszonytyolodtam. Anyám meg- érezhetett valamit, mert hozzámlépett, megsimogatta fejemet azután kis húgommal együtt odavitt bennünket a karácsonyfához. — Lássátok — szólt —, ajándékait azért itt hagyta, mert szereti a jó gyerekeket. — Kis húgom repeső örömmel szorította magához hajasbabáit és édesen gügyögött velük. Nekem meg lágranyilt szemem, amikor megláttam ólomkatonáim daliás regimentjét. Hát még a vonat! Az volt ám igazi csoda,! Ügy vágtatott sínéin, mint a szélvész és amikor a váltókon álkattogott, fütyült is. Nem győztem betelni fole.

— Gyerekek — hallottam most apám hangját — köszönjük meg az ajándékokat Jézus'kának. — Bibliát olvasott, imádkozott, megcsókolta anyámat, minket is megcsókoltak. Én arra gondoltam, hogy a kicsi Jézus arcát szeretném megcsókolni és milyen jó lenne, ha leülne mellém s együtt játszhatnánk a vonattal. meg a katonákkal is.

Álmomban is a kicsi Jézust kerestem. Láttam is. hogy fehér hómezőn megy, de ő még a fehér hónál is szebb és fényesebb volt. Láttam. hogy ajándékait viszi a többi gyerekeknek. Futottam utána. Lábam mélyen süppedt a hóba, zihálva szedtem a lélekzetet. Már majdnem elértem, amikor hóval telt árokba süllyedtem. Nem tudtam kimászni a mély, ha vas árokból megrémültem és segítségért kiabáltam. A kicsi Jézus megfordult, odajött hozzám, kiemelt az árokból. Egy pillanara csodálatos arcát is láttam — és édesanyám dédelgető karjában ébredtem fel. — Mit álmodtál, kisfiam? — kérdezte. Elmeséltem neki. Anyám erre azt mondta: — Visszaadott a kicsi Jézus téged énnekem, hogy nagyon vigyázzak rád. '*

Most sok esztendőn keresztül ehhez hasonlóan folytak karácsonyaim. Változást csak az jelentett: megtudtam, Jézuska nem személyesen hozza a karácsonyfát, hanem emberszívek meleg szeretetéből osztja ajándékait. Így vele személyesen találkoznom nem sikerült.

De nagy változás történt karácsonyaimban, amikor Pestre kerültem. egyetemre. Már második esztendeje nyúztuk egymást a joggal. Nem ízlett sehogyan sem a jogászkodás. Egy szép napon azután végleg szakítottam vele, s eljegyeztem magam az újságírással. Megküldtem a hírt haza is. Apám személyesen hozta rá a választ. Elmondta, hogy nagyon megszomorítottam őket. Mert ők tisztességes embert akarnak nevelni fiúkból, nem világcsavargót, meg kávéházi lumpot. Lelkemre beszélt, hogy még nem késő, gondoljam meg a dolgot. Lehet belőlem bíró, is, ügyvéd is, főispán is. De ha mégis az újságírás mellett döntenék, számukra meghaltam.

Nem tudtam hűtlen lenni első szerelmemhez és az újságírás mellett maradtam. A szülői ház kapuja becsukódott előttem és vele elmúltak a régi karácsonyok.

De jöttek helyette újak. Fiatal voltam, s nem is egészen utolsó legény. A hír is meglehetősen szárnyrakapta nevemet. És mindig akadtak leányos házak. És mindig akadlak gondos mamák, akik nem engedhették meg. hogy egy magamfajta derék fiatalember egyedül kóboroljon a szent estén a kihalt pesti utcákon. Nem dicsekvésből mondom, de egyszer — s másszor nemcsak a mama nézett rám vizsgálódó szemmel, de leánya szeme is szeretettel kereste az enyémet. Sokszor gondoltam rá, hogy meg kellene állnom — mint mások is teszik — egy ragyogó szempár és egy szerető szív mellett. Gondoltam rá és mentem tovább. Egyik esztendőből a másikba, egyik karácsony- estéről a másikra. Egyiken dicséreteket énekeltünk, a másikon szinte eltűntünk az ajándékok tömegében. Találkoztam olyan karácsonvesté- vel is, amelyiken pezsgős dáridóba fulladt az ünneplés. Szinte egész Budapestet végig karácsonyoztam, de megállni nem tudtam sehol. Mentem, mint aki keres valamit, de maga se tudja mit?

*

Így köszöntött be hozzám leg- sivárabb karácsonyom. Egyetlen, a szent estére szóló meghívást se kaptam. Megdöbbentem, s számot vetettem magammal. „Persze“ — gondoltam — „megváltozott a világ“. S ebben az új világban az én nevemnek rossz csengése van. Korszerűtlen lettem. És ugyan ki keresné egy korszerűtlen újságíró barátságát? Azután a tükörbe -pillantottam. Hát igen. Fejembubján kerek kis hold világított, fogaimat megritkította az idő. Kimentem a divatból. És ugyan melyik leányos mama szeme akadna meg egy di- vatjátmult gavelléron?

„Hát így vagyunk“... számoltam le keserűen önmagámmal.

De nem tudtam elviselni az egvedüllétet. Mennem kellett valahová, emberek közé. Tíz óra elmúlt, amikor egy nyitott kávéházat találtam. Betértem. Egy öreg pincér, két magamfajta öreglegény. Egvik asztalon, cserépben/ öklöm- nyi műkarácsonvfa. Unalom, félhomály és magány. Duplakonvakot rendeltem. A második duplakonvak- nál már együtt ültünk mind a hárman. A szomorú magány összevert bennünket. És miről beszélhetett volna három vadidegen ember? Politizáltunk. A hatodik duplakonyaknál már nagvhangon vitattuk a háború esélyeit és k'abálvn szidtuk Hitlert. ígv ünnepeltem 1942 szentestéjét. Még jó, hogy az ünnepeket már nem valamelyik internálótáborban töltöttem.

*

Azt hittem, nagyjából ilyenek lesznek a még hátralevő karácsonyaim. De közben olyasmi történt, ami mindent megváltoztatott.

Pest ostroma elől egvik vidéki városba költöztem. Egv kisebbfajta bérházban sikerült albérleti szobát szereznem. Senkivel se érintkeztem,

de honnan, honnan se, megtudták, hogy újságíró vagyok.

Karácsonykor már egész közel volt hozzánk a front. Szentestén behúzódtam a szobámba. Senkinek se akartam útjában lenni. Egyedül üldögéltem magányommal és reménytelenségemmel. Néha-néha távoli dörej hangja és remegése szűrődött be hozzám. Ágyú szólt-e, bomba robbant-e, ki tudja?

összerezzentem, mert valaki benyitott & szobámba. Házigazdám — korombeli tanárember — volt. Jöjjön kedves szerkesztő úr — invitált. —- Mindjárt itt a Jézuska. Már csak magára várunk.

— De uram — válaszoltam zavaromban —, ön bizonvára nem tudja, hogy én baloldali ember vagyok.

— Na és — mondta derülten. — Krisztus a baloldaliaknak is megszületett.

Nem ellenkeztem tovább. Vele tartottam Ebédlőjüket ünnepélvesen feldíszítették. Középen kicsi karácsonyfa. Szelíden imbolvogtak rajta a gyertyafények. Ünneplőruhás, mosolygó arcú embereket világítottak meg. Eszembe jutott az első karácsony. Otthon .. . Kicsi Jézus . .. Édes, szép mese.

De már szólt is az ének: „Krisztus Urunknak áldott születésén“ .. . Nem tudom hogyan történt, csak azt vettem észre, hogv velük énekeltem, mint valamikor otthon. Befejeztük az éneket és a házigazdám olvasni kezdett: „Ne félietek, mert ime nagy örömet hirdetek nék- tek ..."

„Ne féljetek“ . .. kavarogtak bennem a gondolatok. De odakiinn feavverek szólnak és emberek vére

hull... Én félék

..........nagv örömet

hi

rdetek néktek . . . békesség... jóakarat . . .“ hullottak tovább az ieék. „Nagv örömet.“ Az én öröm- telen szívemnek is? Hát van még valami, aminek én is örülhetek? Körülnéztem. Mosolygó arcok békességtől fétnvlő szemek integettek felém. — ..Öröm, békesség, jóakarat itt minden“ — motyogtam masamban — „hozz nekem ;s belőlük Istenem!“ , x

..Jmé az aitó előtt állok és zörgetek. ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek hozzá és vele vacsoráink ...“ felelte Jézus. Tudom 0 felelte. nekem felelte, pedig rsnk a háziasszonyom vette át a bibliát az urától, s ő olvasta fel a választ. De ez a felfedezés annvira me.ed/'bben- tett, hogy szinte kiabálva feleltem: „Nvitom. nyitom, csak gvere Uram.“

Csodálkozva fordultak felém. — Mit mond? — kérdezte a tanár.

— Azt, hogv öröm és békesség van & szívemben — öntött el az őszinteség.

— Akkor Isten van a szívében—- szorította meg kezemet melegen a tanár.

*

Gyerekkoromban csak egy pillanatra láttam a kicsi Jézust.

Aztán el is felejtettem őt szinte

egészen.

És most megtalált engem az Ür Jézus.

Azóta öröm van a szívemben és sohasem vagyok egyedül, mert velem van az Isten.

Mórocz Sándor

MI LESZ a reverzálissal?

Sopronpácsról írják:

„Reök Iván a kultuszminisztérium dolgozóinak pártnapján a vallásfelekezetek monopóliumának megszüntetéséről beszélt s példaképen felemlítette a reveirzálist is. A katolikusok drákói reverzális- törvénye kiközösítéssel sújtja azt az egyháztagot, aki egy másik keresztény felekezet tagját választja élettársául és reverzálist ad a másik keresztény felekezet javára. Ez a drákói törvény a protestáns felekezeteknél nincsen meg. A katolikus klérus ezzel a törvénnyel tagtoborzásra használja fel a legszentebb emberi érzést. Erre nincsen mentség, mert Isten nem tett különbséget ilyen vonatkozásban ember és ember között.

A karácsonyfát nemcsak keresztény, de egyenesen evangélikus hagyománynak tartjuk. Luthert is kedvvel ábrázolták már & muH század végén családja körében fénylő karáncsonyfa alatt. És nőtt, nőtt a sok karácsonyfa-legenda. Egyre távolabbi múltban igyekeztek már karácsonyfát fölfedezni. Pedig Luther gyermekkori visszaemlékezéseiben beszél a karácsonyestékről. Egyikük angyalnak öltözött. Ez hirdette az örömhírt, énekeltek, imádkoztak, de karácsonyfáról nem tesz említést. Nem is találunk adatot a karácsonyfáról a 18. századig. Elemeire szétszedve azonban komoly mitológiai múltja van.

A karácsonyi ünnepek a téli napfordulók helyére kerültek. Az egyház nem épített rombolva. Nem törölte el radikálisan a pogány ünnepek megszokott külsőségeit, hanem keresztény tartalommal igyekeztek megtölteni. A vallási néprajznak ezért kell a pogány hagyomány törmelékeivel foglalkoznia. A napfordulók ünnepe minden ókori népnél megvolt. A gazdasági év két nagv része a nyári és téli napfordulóhoz kapcsolódott. A télfordulás jelenti a természet felszabadulását és a világosság, a pap győzelmét a sötétség felett. A világosság központi helyet foglal el minden vallásban. A primitív népek magát a napot imádják, mint a fény forrását. Állatbőrbe bújt alakoskodók ábrázolták ki a tél és tavasz óriási küzdelmét. A rómaiaknál a Dies natalis Solis invicti (a győzhetetlen nap újjászületése) és a saturnáliák estek december 25-re. Nagy lakomákkal, fénnyel jártak. Zöld pálmaágakkal aggatták tele az ajtajaikat. Itt találkozik már a karácsonyfa két eleme: a fény és a zöld ág.

A skandináv népek téli napfordulója sokkal zordonabb. A kipusztultnak látszó természetre sötétség borul. A 12 legrövidebb nap titokzatos, ártó szellemek röpködésétől hangos. A zúgó, tomboló viharban nyolclábú fekete lován nyargal végig az ártó isten vad seregével és ha élőlényt talál, megöli Ha valami betakarításnál kint maradt a földeken, széttépi, szétcibálja. Az általános pusztulást egy fa viseli hősiesen s ad reménvségeit az új életre. Ez a fenyő. Ebben halmozódik fel az egész természet életereje. Ajtó fölé akasztva megvéd minden ártószellemtől a 12 borzalmas nap alatt. A földeken nagy máglyák ijesztik a gonoszt. A Jul-tuskó égetése még ma is divat. A fizikai fény helyére a kereszténység saját metafizikai fényét helyezi. A Szent Írást allegórikusan át-átszövi a fényszimbólum. A Világ Világosságát fényben úszó angyalsereg énekli (Luth. I. 7—8.). A fény az örömhír Krisztus-szimbóluma. A keresztény legendák szent elragadtatása Krisztus születését úgy mesélik, hogy még az állatok és növények is örülnek Neki. Mária léptei alatt bimbóba szökik a jerikói rózsa. A virág-, növénv-jelképrendszer tehát Jézus fényszimbólumával egész könnyen összefonódhat.

A karácsonyfa mai formájához lépcsőfokot jelentenek a középkori misztérium-játékok i$. December 24-én megjátszódták Jézus születését. A paradicsomi jelenet volt az előjáték. A leglényegesebb kellék itt a két fa az almával. A fák lassan elmaradhaitatlanná váltak minden misztériumnál. Eredeti jelentésük lekopott a paradicsomi jelenettel együtt s Krisztus születését jelképezte az almafa. A karácsonyfa őse tehát a bambuszfa. Érdekesen változik a fa megválasztása klíma szerint. Champagne-ban szőlőtőkét, Olaszországban narancsfát állítottak. A tűlevelű kizárólag Skandináviában volt divatos. Divatos volt a Barbara-napján tört cseresznyeágat kivirágoztatni bent a szobában. Ez szintén napfordulós életremény ség - varázslat volt. De a keresztény ember a kipattant lymbóban már Jézust látja. A bimbók helyett később papírvirágokkal díszített, egyedül zöldnek maradó — fenyőágat akasztottak fel, majd később ágak helyett egész fát. Ez a szokás néhol még nálunk is megvan, főleg Abaúj- ban és a Dunántúlon. Egyedül Orosházán és a Békéscsabához tartozó

sopronyi tanyarészben hallottam mestergerendára akasztott és nem földre állított karácsonyfákról az alföldi helyek közül. 1740-ben a strassburgi ev. lelkész, Konrad Dannhauer már rosszalva említi a karácsonykor felcicomázott fenyő felállítását. Németországban az első fenyőt állítólag Gusztáv Adolf egyik svád tisztje állította, hálából, hogy Isten felgyógyította sebéből. A feldíszített fára még fénytelen kis gyertyák csak a 18. század végén kerülnek rá. A kész fa azután rohamosan elterjed. Hozzánk is a ma is ismert formájában érkezik. In- ternacionális kultikus megnyilvánulása a karácsonyi ünnepeknek. 1826-ban gyúltak ki báró Podma- niczky Frigyes Naplója szerint szülei házában az első karácsonyi gyertyák. Érdekes újdonság volt. Később Erzsébet királyné is állított fát. Ez elég ok volt arra, hogy az arisztokrácia átvegye. S lassan beszivárgott a polgári osztályig.

Idegen, magyar népi vonatkozásoktól független szokás. Történeti fejlődés nélkül, készen átvetten a paraszti rétegekhez nem is igen tudott beszivárogni. A magyar karácsonyfa főleg polgári szokás. Ott azonban tökéletesen elterjedt,' mert a főleg nemzetiségekből kikerülő középosztály-polgári rétegnél lekopott a betblemezés. kántálás, nem is szólva a regölésről. S a karácsonyfa jelenti a „karácsonyi szokást“. Érdekes a karácsonyfa szimbolikus értelmezése. A zöld fa evangélikus vidékeken végzett kutatásaim szerűit, hol Jézus születését (Bódy Pál közlése), hol az örök vb lágosságot, életet (Benkő Istvánj, hol az élet reménye (Tavassy Í.), hol a folytonosan munkálkodó természet vigasztaló reménye (Béső Ensel Sándor). A gyertyák jelenthetik: Isten szeretetét (Aranyi J.), Krisztus világosságát (Tavassy Z.), a betlehemi csillagot (Balogh Érnő), vagy azt, hogy az ember porból, hamuból van és elfogy, mint a gyertya (Wölfel J.), az önfeláldozást (Görög Ernő). Jézus * úgy áldozta fel magát, mint ahogy a gyertya elég (Újhelyi A), a mennybolt csillagait (Szende Miklós), a hosz- szabbodó napot. A napfordulóknál remegő ember élet- és fényvárására gondolunk!

A karácsonyfa helyett a magyar paraszt szalmát hint szét a szobában Jézus születése emlékére. A békéscsabai tanyákon (Kovács Sz. Gy.) ételt, pálinkát hagynak még éjszaka az asztalon, hogy ha a kis Jézus éhes lenne, egyen-igyon kedvére. Vannak karácsonyi élelek, két nagy csoportban: 1. borleves, mákostészta (Takács J., Hódmezővásárhely),, mákosguba (bobojka), (Tessényi Kornél Fancsal); 2. töltöttkáposzta (Aranyi Gádros), kolbászos káposztaleves, túrósguba (Tátrai Károly). A legtöbb babona, szokás gazdasági dolgokkal függ össze. Os- tordurrogtatás az ártó szellemek ellen, az időjóslás, a jószág szapora- ságát célzó szokásoknak szintén nincsen semmi összefüggésük a vallással. A betlehemezés és kántálás régibb formája, a regölés, kiveszett. Heltai Gáspár följegyzése szerint: ,,a mi Urunk Jézus Krisztusnak születésének napja után következik az ördögnek nagy ünnepe, a regölő hét.“ A 17. század első felének naptárai pedig a vízkereszt utáni két hétfő napját regölő hétfőnek nevezik, ami szintén amellett bizonyít, hogy ezt a szokást egykor általában gyakorolták.

A karácsonyfa hozzátartozik gyermekkori emlékeinkhez. Természetes jelképe lett a földre szállt Szeretetnek s ki gondol arra, hogy lényegében a kereszténységhez semmi köze. Sok téves felfogással szemben leszögezhetjük:

1. Elemeit kelet, nyugat, észak és dél mitológiája rakta össze. Nem tipikus német szokás, bár hozzánk közvetlenül onnan érkezett.

2. Magyarországon teljesen gyö- kértelenül áll. Szervesen kapcsolódik magyar hagyományainkhoz.

3. A polgári osztály szokása, a paraszti réteg nagy része előtt ismeretlen.

4. A lassan lekopó, jellegzetesen magyar szokások helyét foglalja el.

Forgács Emma

Igazat a karácsonyfáról