Evangélikus Élet, 1948 (13. évfolyam, 1-3. szám)
1948-11-20 / 1. szám
2 Békés vármegye adja hazánk evangélikus népének 25%-át. A megye mintegy 360.000 lakosából 112 ezer az evangélikus, 106 ezer a ref. és 90 ezer a róm. kát. vallású. A megye két esperességet foglal magába: a békési és arad-békési egyházmegyét. A békési egyházmegye a tótkomlósi, szarvasi, kondorosi mintegy 10 ezer főnyi szlovák kitelepítése után is 67 ezer lelket számlál és így egyetemes egyházunk legnépesebb egyházmegyéje. A sok egyházi elemi iskola mellett itt működött az ősi szarvasi gimnázium. Bár háborús kárt aránylag keveset szenvedtünk, hisz a megszálló csapatok napok alatt átfutottak rajtunk, mégis népünk és egyházunk súlyos anyagi helyzetben van, mert evek óta aszály és fagykárok sújtották le földműves népünket, s ennek folytán az egyházi adók kismértékben folynak bej, úgyhogy mindenütt az anyagi csőd veszélye fenyeget. A mi megyénk az ú. n. Viharsarok, a grófi uradalmak megyéje volt, akik összeműködve a rk. papsággal nem egy helyen az uradalmak keretén belül lelki nyomás alatt tartották a többségben lévő protestáns lakosságot. A- földreform megszüntette az uradalmakat, mintegy 120 ezer kát. hold szétosztatott kb. 30 ezer család között és ennek folytán sok ezer nincstelen ev. család földhöz jutott, akik ez által jobb anyagi helyzetbe jutva, segíthetik majd egyházukat, ha az egyház megtalálja velük a kellő kapcsolatokat. Népünk egy része azonban bizalmatlan az, egyházak régi vezetőségével szemben, hiszen ma is a presbitériumokban a régi kisbirtokos vagy középbirtokos gazdák ülnek és alig van képviselve az a feltörő paraszti tárHajnal óta lázasan készülődtek a németek. Vittek magukkal minden megfoghatót. A dermesztő hidegben gőzölögtek a meleg istállókból kihajtott szarvasmarhák és panaszos bőgéssel kívánkoztak vissza a meleg szalmára. Itt-ott, jóvérű lovak ficánkoltak visszafelé. Sehogyan se tetszett nekik, hogy idegen kéz fogja zablájukat. A kis Farkas Jóska reggel óta ott csetlett-botlott a „tervszerű elszakadásra“ készülő németek között, Négyesztendős kis agya még nem fogta fel, mi történik. De tudta, hogy valami nincs rendben, mert szűkszavú apjából három- négyszer is kitört a káromkodás: „Isten pusztítaná el őket.“ Végéi Farkasék szemefényét — Rózsát —, a négyéves kancát is befogták. Jóskának sehogyan se tetszett az ügy, mert mint mindig, most is fel akart kapaszkodni a szekérrre, hogy ő is kocsikázzék egyet. A katonák fenyegető „weiter, weiter!“-kiáltásokkal zavarták el. Azután a kocsis végigvágott a lovakon s már nyargaltak is ki az udvarból. Jóska sehogyan se akart belenyugodni, hogy lemaradjon. Futott a szekér után, ahogyan csak kicsi lábától tellett. Apró csizmájában, ködmönkéjében, báránybőr kucsmájában olyan volt, mint egy törpévé varázsolt királyfi, aki bosz- szút akar állni a rablókon. Kopogtak az apró csizmák a keményre fagyott úton. Jóskáról már patakokban csurgott az izzadtság, de a kocsis mégis csak eltűnt előle a faluvégi utolsó kanyarodóban. Ekkor belehasított kicsi agyába az igazság: nincs többé ló, se kocsi, se kocsikázás. Elvittek mindent. Ez a felismerés úgy megtöltötte szívét keserűséggel, hogy leült az árokpartra és kibuggyant belőle a sírás. Sírt már vagy három-négy verset, mire anyja rátalált és vitte haza. Bandukolt anyja mellett sóvárgó könnyekkel, óriássá dagadt szomorúsággal és szorongó félelemmel. Honnan tudhatta volna, hogy tulajdonképpen faluját mintázza. Evangélikus Elet Hangok Békésből sadalom, amelyik ma az ország dolgozóinak leglényegesebb részét alkotja. Pedig éppen ez az új birtokos- réteg az, amelyiknél nincsen egyke, hanem bő a gyermekáldás. Mígf a jómódú kisgazdák között már 50 éve az egyke pusztít, ezen szegény parasztság sok gyermekkel rendelkezik. Egyik templomépítő gyülekezet presbitériuma az egyházmegyéhez intézett segélykérvényében elpocsékolt dollárokat emlegett és azzal fenyege- tődzik, hogy beszünteti az egyház életét és elbocsátja a lelkészét, ha nem kap ez a rászoruló gyülekezet segélyt, akkor, amikor szerintük elfolynak a külföldi pénzek helytelen módon ... Mindez szükségessé teszi, hogy pénzügyi rendezés történjék egyházunk különböző fokozatain, hogy helyreálljon népünk bizalma, ezért) szükséges, hogy olyan embereket állítsunk az egyházmegyék, a kerületek és az egyetemes egyház élére, akik bírják a dolgozó nép bizalmát s akiknek tisztakezűségéhez és igazi egyházszeretetéhez kétség nem férhet. Népünk az egyházi gyűléseken évek óta sürgeti és követeli a pénzügyi reformokat, de kérelmei pusztába hangzó szavak. Mik is azok a legsürgősebb kívánságok, amelyek követeléseink alapját adják? 1. A püspöki katedraticum teljes megszüntetését kívánjuk, vagy pedig nagyon alacsonyfokú megállapítását. Nem ismerjük el azt a számítást, hogy a csecsemők és az elaggott hívek lélek- szám szerint 30 fill, katedraticumot fizessenek, mert ezek nem fizető egyháztagok. Van mód arra, hogy az egyházkerület püspöke kátedraticum nélkül is végezhesse szolgálatát, mint ahogy a múltban is végezte. Helytelenítjük és jogosan kifogásoljuk, hogy a nov. 5-iki bányakerületi közgyűlésen percek alatt szavaztatott meg 30 filléres alapon egy 58 ezer forintos kerületi költségvetés, melynek szükségleti oldalán semmi komoly szükséglet nincs, mert az ismertetés szerint „egyebek és segélyek“ címén mintegy 36 ezer forint van beállítva, ami nyilvánvalóan nem tisztázott ügy. Évek óta határozatok vannak a kerületi költségvetéseknek a gyülekezettel jó előre való közléséről, de ezt nem tartják be. Ilyenformán a látszat szerint pénzügyi takarékosság helyett pénzügyi szabadosság uralkodik a gyülekezetek súlyos megterhelésénél, ami törvénytelen állapot, aminek folytán pénztelen gyülekezeteink egyszerűen nem fizetnek. 2. Követeljük a 12 filléres lélek- számszerinti közalapadó leszállítását, és kívánjuk, hogy minden egyházmegyéből legalább egy pénzügyi szakértő bevonásával történjen meg a magasabb közületi költségvetések le- tárgyalása. 3. Egyházmegyénk közgyűlése ragaszkodik ahhoz, hogy a 183.640/1947. VII. P. M. rendelet' továbbra is érvénybén maradjon azzal a megszorítással, hogy egyházaink rendezkedjenek be az állami egyenes adó 3%-os kulcsalapon való kivetésére és a párbéreknek progresszív alapon való megállapítására. Egyházaink legégetőbb kérdése az adóbeszedés. Nem vált be a házilag való beszedés, nem vált be az önkéntes adományok címén való dolgozás és még aránylag az a legjobb, ahol a községi adóhivatalok bizonyos százalékért szedik az egyházi adót. Tapasztalataink szerint az állami adóbeszedés aránylag a legjobb, így a múlt évben az állam százszázalékig beszedte az egyházi adót, míg a f. évben 30%-nál tartunk a saját kezelés mellett. Felfogásunk szerint az állam részéről ez a technikai segítségmegadás lehetséges és erre figyelmet kell fordítani az állammal való tárgyalásoknál. 4. Követeljük az állam és az egyház közötti tárgyalások sürgős lezárását és a zsinat által való jóváhagyását s ezzel kapcsolatosan a szarvasi gimnáziumnak is egyházi kézben való meghagyását. 5. Őrségváltást követelünk az egyházi vezetőhelyeken, világiaknál és lelkészeknél, mert mindazok, akik a múlt korszakban exponálták magukat, ma nem lehetnek a köztársaság életében ugyanolyan vezető emberek, és különösen nem lehetnek alkalmasak arra, hogy az állam és az egyház közti megbékélést munkálják. És mi is kívánjuk az egyház belső megújhodását, -az erőteljes .evangéiizációt, az új zsinati törvényeket, de nem vagyunk hajlandók sem a közömbösség langymeleg álláspontjára helyezkedni az állam és az egyház kérdésében, sem pedig szemethúnyrii a valóságos élet előtt. Tátrai Károly Bajcsi/-Zsilinszki/ evangélikus vo& Súlyos vitákban nőtt fel az ország elpuhult társadalma feje fölé. Magasan. i Olyan dologban látott tisztán, amiben kevesen. Tudta, hogy a germán veszedelem nemcsak országunk függetlenségét, gazdasági kizsákmányolását jelenti, nemcsak azt, hogy eszközei vagyunk valóban idegen érdeknek, de azt is tudta, hogy ez a korszak a magyarság jellemébe kerül. A parlamentben az utolsó időkben már egészen egyedül harcolt a tespedtség ellen és sajátmagát feláldozva mondott ellent az árulóknak. Szavai már nem is érvek, hanem egy a népe és saját sorsa végzetes beteljesedését látó ember tragikus írása. De abban is tisztán látott, hogy itt valóban a dolgozó magyar nép elkeseredettsé„.Isten is elhagyott már minket“ Mert aggódott, szorongott, félt a falu is. Egyik oldalon a németek, másikon az oroszok, ők maguk középen a senki földjén. Mi lesz velük? Beértek a konyhába. Jóska éppen csak letelepedett a kemence padkájára, amikor elkezdtek muzsikálni az ágyúk. Hetek óta hallották már az ágyúzást, de mesz- sziről. De most úgy szóltak, mintha csak a faluvégi disznópáskum- ról küldték volna üdvözleteiket a németek után. De azok sem voltak restek. Hamarosan elkezdték küldeni válaszaikat, s hamarosan olyan pokoli muzsika kezdődött, hogy remegtek bele a falak és vi- tustáncot jártak az ablakszemek. Mindenki a házakba vagy pincékbe takarodott, mert néhány rövidre szabott válasz a faluba csapódott be. Egyik a kápolna tornyát tépte meg, a másik meg sánta Balog István házatetejét söpörte el. Farkasék háza alatt erős, boltíves pince volt. Odahúzódott le a család: Jóska, szülei, meg öregapja. Néhá- nyan a falubeliek közül is bekéredzkedtek hozzájuk. Részben mert nem volt pincéjük, részben meg azért, mert az öreg Farkas az oroszoknál volt hadifogságban az előbbi háború idején. Emlékezett még néhány orosz szóra. Gondolták, jó lesz olyan helyen bevárni az oroszokat, ahol szót ért velük valaki. így esteledett rájuk. Becsukták a vastag tölgyfaajtót. Még világot is mertek gyújtani. Tehették bátran. Innen a föld alól nem szivárgott ki a» világosság. Elhalkult idelenn az ágyúk dörgése és a lövedékek vijjogása is doogózü mmögéssé szelídült, de belsejükben egyre hangosabban dörömbölt a félelem: mi lesz velünk“? Horváth Juli néni az alvégről meg is kérdezte az öreg Farkas Jánost, hogy milyen emberek is azok az oroszok? „Hát tudod, Juli, azok főként vénasszon’,■^|tt esznek“ ugratta az öreg. „Ne bolondozzék mán kend.“ „De bizony, Juli, hidd el. Ha egy asszony megvénül, oszt már semmire se való, megfogják, 'beteszik egy szűk ketrecbe, meghízlalják, oszt, ha jól meghízott, kezdődik a a dínom-dánom.“ Míg így bolondoztak, félelmüket is elfelejtették. Csak Farkasné szívét kezdte ki egy új ijedtség. Kis Jóskája furakodott ölébe. Szeme ijesztően izzott a félhomályban, s egész kis teste tüzelt. „Mi van veled, fiam?“ rezzent össze az asszony. „Semmi, édesanyám“, sóhajtott Jóska és ráhajtolta fejét any.jp vállára. Míg a többiek bolondoztak, az asszony kisfiát figyelte. A kis Jóska szaporán szívta a levegőt, homloka meg izzott, mint a parázs. „Te, apja, beteg ez a gyerek“, szólt oda az urának. A férfi odament fiához, megfogta kezét, arcát. „Hej, te jó Isten, de jókor jön ez is“, tört ki belőle a keserűség. Odajöttek a többiek is. Juli néni torokgyíkra szavazott, a bábaaaszony tüdőgyulladásra esküdött ... De nyilvánvaló volt, hogy nagy a baj. Jóska elkezdett félrebeszélni. „Angyal ül a kocsin ... Rózsa húzza a kocsit.. . Jóska is menni akar ...“ Még a háborút, meg az ágyúzást is elfelejtették új ijedelmükben. „Orvos kell ide, orvos!“ jelentette ki a tudós asszony. „Se ló, se kocsi. Apáti meg kilenc kilométer. De elviszem én az ölemben is“, keseredett neki az apja. „Oda ugyan viheted, Jóska“, szólalt meg egyik fiatal legény. „Délben jöttem meg Apátiból. Kereket oldott az orvos is, patikus is. Csak a pap maradt 'itthon az úrak közül. Az meg Istenen kívül semmihez sem ért.“ „Azzal se megyünk már sokra“, vélte egyikük. „Miért csak az orvos, jegyző, meg a patikus hagyott volna el bennünket. Elhagyott már minket az Isten is.“ „Hát Istent se tiszteli már kend?“ ripakodott rá Juli néni. „Maga bizony meg is érdemelné, hogy elhagyja.“ Nem folytathatják tovább a vitát, mert kivágódott a pince ajtaja és három géppisztolyos orosz katona jelent meg benne. A rémület mozdulatlanná derrpesztette őket. „Germánszki jesz?“ hangzott fel az orosz kérdés. „Nyima“, válaszolt az öreg Farkas. A három orosz mord arccal járta körbe a pincét. Benéztek a hordók közé, a hordók mögé, majd meglepetten álltak meg a csendesen síró Farkasné előtt, s nézték, hogyan öleli kicsi Józsiját. Egyik orosz katona megsímogatta a gyerek fejét és odaszólt az asszonynak: „nye bojsze“. „Joszep balnyik“ világosította fel az öreg Farkas. „Balnyik?“ kérdezte az orosz. Kivette a gyereket anyja öléből, karjába vette és nézte-nézte. Tekintete ezer mérföldeket repült át, csodálatosan megszelídült, mintha új lélek költözött volna bele és fátyolos hangon megszólalt: „Moj Pet- ruska.“ „Joszep balnyik, nyima doktor“, hajtogatta az öreg Farkas. Következő pillanatban homlokára csapott az orosz katona. Vállára kapta géppisztolyát, a tudós asz- szonyról gyorsan levette meleg nagykendőjét, belebugyolálta a kis Jóskát és futva indult kifelé: „Iván segít, nye bojszetya“ kiáltott vissza és eltűnt a sötétben. „Édes fiam“, sikoltott Farkasné, s rohant fia után, de a gránátbecsapódások visszakényszerítették a pincébe. gének prófétájává kell lennie annak, aki magát a nép képviselőjének tartja. Azon kevesek közé tartozott, akik a saját otthonukat fegyverrel védték a németek ellen. Az a pisztolylövés, amit családi otthona ajtajában adott le az SS pribékjeire, szimbolikus. A sopronkőhidai fegyházban ezen a héten avatták emléktábláját. Egyházunk is megen^eli kalapját előtte. 25.000 értékű strcptomicint küld az amerikai kvéker egyház az orosz Vöröskeresztnek. A küldemény az orosz tűdővészes gyermekeknek meggyó- gyítását kívánja előmozdítani. Nagyon messze van egymástól Oroszország és Amerika. S az imádkozó kvéker-szivck közei hozzák az egymástól messze _ lévő embereket. A beteg gyermek segítségére lenni a legemberibb kötelesség. A kvékerek komoly példát nyújtanak ezzel a gesztussal arra, hogy az emberek közötti legfőbb gond: egymás sze c tetc s egymás megsegítése. Ez a hír azért jelenik meg e sorok között, mert korunk eseményei között igen nagyjelentőségűnek Méljük úgy a cselekedetet, mint a segítés megnyilvánulásának elfogadását. Az a sok híd, amelyet képzeleti» -u építettek a különböző világnézetek között, végül is a képzelet világába: múltak ki. Az emberi szivek mélyén élő, s az ellentéteket megszüntetni kívánó szerény és nagy cselekedetek méltóak arra, hogy szemek elé állítassanak s azon gondolkodó emberei továbbgondolkodjanak és reménykedjenek a szeretet végső diadalá ban. Minden protestáns egyházzal békét akarunk. „Jaj, a nagvkendőm“ sivalkodott a foghíjas iudós asszony. „Jván charos, nye foojtyesza“ szólt a két orosz katona és ők isj kiléptek a pincéből. Dermedt,* hideg csend maradt utánuk a pincében. „Mi lesz a fiammal? sírt fel Far- kasnéból a fájdalom. „Elviszik Oroszországba, s kozákot nevelnek belőle, mint ahogyan a németek mondták“, szólt valaki. „Ó, drága, jó melegkendőm. Elvitte az átkozott. Ne legye« a sírban se nyugta“, jajgatott minduntalan a bábaasszony. A férfiak merev némaságban ültek. így virradt rájuk a reggel. Az első napsugárral együtt jelent meg az ajtóban Iván. Egy másik orosz katona jött vele. Iván kissé zihált, haja csapzott volt, arca fénylett az izzadtságtól, ölében hozta a nagykendőbe és egy pokrócba burkolt Jóskát. Büszkén tette le. az egész csomagot Farkasné ölébe és boldogan jelentette ki: „Iván segít.“ A másik orosz törve beszélt magyarul. Elmondta, hogy Ivánnak akkor született a fia, amikor behívták katonának. Ennek négy esztendeje. Azóta csak fényképen látta a fiát, aki most akkora lehet, mint Jóska. S amint nézte- nézte a beteg Jóskát, saját édes fia jutott eszébe, s egy belső hang azt mondta neki, hogy segítenie kell. Futva vitte a kicsi Jóskát az orosz vonalak mögé a tábori kórházba. Az orvos megvizsgálta, orvosságot is- adott neki. Elhozták azt is. Arcuk csupa boldog büszkeség volt, amik.k kifelé indultak a pincéből. ' A pokrócot vissza akarták adni Ivánnak, de mutatta, hogy nem kell. „Azt mondta“, tolmácsolta ä másik, „hogy Péterke küldi Moszkvából Jóskának.“ Mórocz Sándor
