Evangélikus Élet - Baciu, 1942 (7. évfolyam, 1-15. szám)
1942-10-01 / 15. szám
Autorlzat de Mlnisterul de Interne sub No. 14.850 Anul 1936 15. szám \ , • > janqewsus ©etmissiiév, tá.j's&datw.i &u£iur4fts fouiíág^ésdi rweUS®)*. Szerkesztőség és kiadóhivatal: A Romániai zsinatpresbyteri ág. iiitv. ev. magyar egyház lapja Évi előfizetési dij 100 Lei iaciu, jud. Brasov. Szerkeszti: GILLICH FÜLÖP. — Felelős kiadó: MÁTYÁS BÉLA Külföldön 4 Pengő Aki első akar lenni. Őrállóul adtalak én téged... „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája“. Márk: 9,35. A Szentirást akárhol nyitjuk fel s bármelyik versét állítjuk magunk elé, az a legszembetűnőbb benne, hogy az Isten gondolatai mások, mint az ember gondolatai. Ez a külömbség különösen kirívó az elsőségre való törekvés tekintetében. A világban az emberek között minden vonatkozásban szörnyű verseny van az elsőség miatt. Mindenki szeretne az emberi ranglétrán minél magasabb fokra, ha lehet az első helyre jutni. Az embert a hiúság, az önzés és uralomvágy hajtja ebbe,. cr wrö'c.i\'ffipSTi'.' /-íz. eveaiíxéíiy ux.~j ituyy iminvttjek elérik céljukat, a nagyobb rész azonban lemarad. A versengésnek azonban van egy szomorú következménye az, hogy aki előre jut, az legtöbbször gőgös, uralkodó, fölényeskedő lesz, azok pedig akik lemaradnak irigységgel és gyűlölettel néznek a szerencsésebbekre. Az egyházi életre nézve nagy veszedelmet jelent, ha beszivárog és uralkodóvá lesz benne a világi szellem, az elsőség, az uralkodásra való törte- tés. Pedig sajnos az egyház életében is mindenütt találkozunk ezzel, az evangéliumtól oly idegen szellemmel. Szép és jó dolog az, hogy valaki a rangsor elején foglaljon helyet, de csak akkor szép és akkor jó, ha a vezető szerepre mások bizalma és megbecsülése hívja el, nem pedig ha maga akarja oda felküzdeni magát. Gondoljunk most a gyülekezetek vezetőire, az egyháztanácsosokra. Milyen szellemben szokott történni ezeknek a tisztségeknek a betöltése ? Nem for- dul-e elő, hogy egy-egy ember, aki talán lélekben távol áll mindentől, ami egyházi és evangéliumi, nem csak elvárja, de ha lehet megköveteli, hogy ő vezető szerephez jusson csak azért, mert tekintélyes vagyonnal rendelkezik, vagy mert előkelő családhoz tartozik. Ahol a vezetők választása ilyen világias, törtető szellem alapján történik, ott nem csoda, ha az egyháztanácsban nem lehet evangéliumi szellemben beszélni, evangéliumi indítvánnyal előállani. Az igaz keresztyén ember gondolkozása egészen más kell legyen. Nem arra törekszik, hogy másokat megelőzzön, hogy uralkodó, vezető szerephez jusson, hanem a sor végére áll és az a vágya és törekvése, hogy mindenkinek, mindenben szolgáljon, alázattal, szelídséggel és szeretettel. Az egyház életében minden rangfokon csak ez a szellem, ez a gondolkozás a helyén való. A szolgálat szelleme tesz méltóvá minket arra, hogy Krisztus szolgái lehessünk. Egyháztanácsosok, bármikép jussanak is a megtisztelő szerephez, gondolják meg, hogy hivatásuk a Krisztus ügyének való szolgálatban rejlik. Ez a szolgálat boldogít, több és tisztább örömet szerez, mint az uralkodás. A legnagyobb öröm, pedig reménységben van fenntartva, mert Jézus azt mondja: „aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki pedig magát megalázza, felmagasztaltatik.“ MÁTYÁS BÉLA. Kőfalaidra őrizőket állattam, — igy szól az Ur. A lelkek Sionának őrtornyaira, védőbástyáira, véderőmüveibe: a gyülekezetbe, az iskolába, a családi otthonba, a lelkipásztor és iskolamester hűséges, megbízható, fáradhatatlan és hitbuzgó munkatársaiul, az Isten parancsa és elhívó szava, éber, imádságos és munkás segítőtársakul, állította és rendelte egyházunk világi embereit: a felügyelőket, ag egyházi tisztséget viselőket és az egyház presbitereit. Ezeknek az egyház őrállóiul rendelt világi férfiaknak lelki éberségétől, hitben való állhatatosságától, munkában való kitartásától, példaadó életfolytatásától és mindenekelőtt bibliás és imádságos életétől függ, gyülekezeteink anyagi és erkölcsi, testi és lelki biztonsága, nyugalma, békessége, ellenálló készsége és küzdő bátor szelleme, az ős ellenség, a sötétség fejedelme, a Sátán, ellen folytatott lelki hadjáratban. Mert még ma is folyik a szakadatlan harc az Isten és a Sátán. afKrisztus és az Antikrisztus, a keresztyén hit és a pokoli bűn í\i ^üafefciftibeir p?rii|rrcsak é'gyeuBTT hatásos és győzedelmes fegyvc™ van: a mi hitünk. A hitnek tiszta makulátlan pallosa. Az egyháztörténelem bizonysága szerint, az apostolok és az első keresztyének idejében nem alakult ki kimondott lelkészi vagy tanítói hivatal, hanem — az egyetemes papság elve alapján, — a gyülekezet idősebbjei, vénei, a gyülekezetnek biblia szerint és bibliában élő élharcosai, szolgáltak az igehirdetés, szentségszolgáltatás és tanítás munkamezőin. Sajnos, később mindinkább lelkészi, papi privilégium lett a bibliával való rendszeres foglalkozás. A reformáció azonban — ismét érvényt igyekezvén szerezni az egyetemes papság őskeresztyén elvének, — a tanítói, szeretetmunkában és az egyház kormányzatában és vezetésében helyet biztosított a világi embereknek is. De sajnos, hovatovább a világi férfiak munkája egyházközigazgatási, egyházkormányzati, vagyonügyi, egyházalkotmányjogi, egyszóval világi és jogi természetű ügyek intézésére szorítkozott gyülekezeteink életében. Elveszett az egyetlen alap, amelyen az egyházi munka folyhat: a biblia szelleme. És vele együtt helytelen irányba eltolódott az egyházi tisztviselők, világi embereink munkatere is. Itt érvényes a Szentirás szava: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall (Máté 16.26). Mit ér a legideálisabb, legpontosabb egyházi vagyonkezelés, ha a lelki kincsekkel nem sáfárkodnak úgy a hivatalosak, ahogyan azoknak örökkévaló és soha el nem múló értéke feltétlenül megkövetelné ? — Mit ér a legalaposabb egyházjogi és egyházigazgatási felkészültség, ha a gyülekezet életnyilvánulásaiban és életében, minden emberi jognak alapja és zsinórmértéke: az Isten szeretete és igazságossága nem jut diadalra a lelkekben? — Mit ér az őskeresztyén gyakorlaton alapuló istentiszteleti rendtartás, ha abban az emberi kedvtelés és önkényes Ízlés szabja meg az irányvonalat? — Mit ér. ha az egyházak igazgatása és vezetése zökkenő nélkül való, de a vallás erkölcsi életfelfogás és életnyilvánulás nem igazodik a legfőbb irányelvhez: az Isten akaratához és nem biztosítja azt, hogy a gyülekezetben mindenek ékesen és jó rendben folyjanak? Mit ér, ha az egyházaink gyűlésein a törvény és a paragrafusok holt betűjéhez ragaszkodunk, de a tárgyalások, szelleméből, hangjából hiányzik a keresztyénség legfőbb életparancsa: a lecsendesitő, ellentéteket kiegyenlítő, ellenkező véleményen levőket szeretetben kibékítő szellem ? Mit ér végeredményben az iskola szellemi és anyagi értékeivel való hűséges gazdálkodás, ha a gyermekek nem telepszenek, a tanítómesterükkel együtt, óránként, szorgalmas munkakészséggel és imádkozó lélekkel, a Krisztus, — a legnagyobb tanítómester lábaihoz, mondván: „Szólj Uram, mert jól hallja a te szolgád.“ Mit ér a legnagyobb gonddal beindított és körültekintéssel vezetett egyházi szeretetmunka, a gyülekezet beteg, szegény, törődött tagjain és a segítségre rászorulók apraja és nagyja között, ha a lelki éhezők és szomjuhozók, a lelki nyomorékok, elesettek, tehetetlenek és a bűn kötelékeivel megkötöttek, hiába várják, hogy hozzájuk is elvigyék a földi élet szükséget, a mindennapi kenyéren kívül, az örök életnek életetadó és lelki életet fakasztó erőit. A legnagyobb és legszentebb munka: a biblia szellemének átvitele a gyülekezet vérkeringésébe és életébe. Schemmel Viktor.
