Evangélikus Élet - Baciu, 1942 (7. évfolyam, 1-15. szám)
1942-05-15 / 6. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1942 május 15. Május hó második vasárnapján ünnepeljük ezt a kedves ünnepet. Beszédben s írásban méltatják ilyenkor az anyai hivatás fontosságát s a családvédelem jelentőségét. Az egyes országok kormányai pedig akkor osztják ki jutalmaikat a 8 - 10 gyermekes édesanyáknak. Ez a nap teljesen az anyák tiszteletének szolgálatában áll s arra van hivatva, hogy emlékeztessen minden nőt arra, miszerint életének legmagasztosabb szerepe: hűséggel tölteni be anyai hivatását. A kenyérért robotoló társadalom pedig szeretettel emlékszik meg arról az édesanyáról, aki gyermekét dajkálja és neveli s a család és a közösség számára uj nemzedéket formál. Anyák napján a nemzet és társadalom lelkiismerete megszólal és reátekint az édesanya arcára megnézi, hogy tiszta-e s megelégedett-e az az arc? Olyan-e, mint a gyermekeit féltő gonddal ápoló s őket szeretettel körülölelő édesanya arca? Ezen nap nagy ünnepi jelentőségének nemcsak külsőségekben kell megnyilvánulnia, hanem bele kell, hogy szóljon egész emberi és népi életünk formálásába. Az édesanyák nap ján adunk számot arról, hogy mit tettünk a család- és gyermekvédelemért, vagy mit nem tettünk még meg? Közösségek, intézmények, egyházak, iskolák vezetői számot kell adjanak arról, hogy a vezetésük alatt álló társadalomban milyen eredménnyel szolgálták s hogy elvégezték-e felelősségük tudatában a népvédelem ügyét. Nagyon messze vagyunk ma még attól, hogy az anyák napja megnyugtató ünnep lehessen számunkra. A régi, anyagias társadalom rendszerében nem sok idő jutott a családnak egészség- ügyi és szociális kérdéseire. A gyermek- áldástól félő városi polgár kényelemszeretete eljutott a falu határáig, meghódította a falu értelmiségét és módosabb lakosságát. Ilyen felfogás mellett az anyák kultusza csak abból állhatott, hogy évenként megjutalmaztak egy-egy 10 gyermekes anyát, de ugyanakkor jár- ványszerüen terjedett az anyságtól való irtózás s városok, falvak elnéptelenedtek. Az uj európai szellem hatásaként az egyes népek ma már intézményesen gondoskodnak a gyermek- és anyavédelemről. Nagy utat kell azonban még megtennünk, hogy a múlt mulasztásait és bűneit jóvátehessük. Sok időnek kell még eltelnie hogy az' egész társadalom magáévá tegye azt az egészséges világnézetet, melynek teljes elfogadásán épülhet föl a nép biztos jövője és nemzeti léte. Nemrégen két bra§ovmegyei községünkben fordultam meg. Az egyikben csodálkozva bámultam az uccákon és a házak kapuja előtt játszó gyermekek sokaságára. A társaságomban levő egyik gazda megjegyezte : „Mifelénk minden családban legalább 6—8 gyermek van.“ A másik községben vélt nagy életbölcsességgel jelentette ki az egyik gazdaember: „Minálunkaz az p szokás, hogy a szegény embernek sok gyermeke van, a gazdagnak pedig egy, vagy kettő . . . Dehát miért is legyen több, mikor a papnak és a tanítónak sincsen több.“ A két ellentét megrendi- tően hatott reám. Az első falu messze van a várostól s népe megőrizte régi egészséges hagyományait. Mint egy kis sziget szeplőtelen lélekkel éli a maga természetes életét. A másik, amely közelebb esik a városhoz, elsajátította annak hazug életbölcsességét, amely az élet célját a kényelem szeretetben és gazdagságban látja. Pedig egyetlen egy nép sem nélkülözheti a hiányzó harmadik, negyedik stb. gyermekét, mert a természet törvényének vaslogikája szerint a családban és a fajban mindenik gyermeknek meg van a maga szerepe, sőt éppen a legértékesebb utódoktól foszt* ja meg népét az, ki megakadályozza ezeknek születését. Mert szükség van a harmadik gyermek okosságára, a negyedik gyermek ügyességére s az ötödik gyermek elevenségére. Egy fajnak lelkülete nem egy vagy két gyermeken keresztül tükröződik visz- sza, hanem a többgyermekes családok képviselik azt a legtökéletesebben s örökítik meg az édesanya arcával és leikével benne a közeli és távoli ősöket. __________ Dr. PAPP BÉLA ÉD ESANYÁM! Ma újból hálát adok néked Istenem, Hogy van nékem áldott jó anyám, Hogy van kit szivem szeressen Kiért zengjen hő imám. Ő volt, ki bölcsőm ringatta, Ki betegágyam mellett virrasztott. Ű, ki lépéseimet igazgatta, Ki értem oly sok könnyet hullatott. Ő tanított meg imádkozni Es benned bízni édes Istenem. Ő tanított meg mindenkit szeretni Es arra, hogy mindig a jót tegyem. Imár engedd meg jóságos Istenem Hogy legyen élete csupa napsugár Hogy lelkében bánat ne legyen S szomorú könnyei ne hulljanak már! GÖNDISCH GUSZTÁV. A szent sátor. Csillagvilágos szép koratavaszi este volt, amikor Mózes, az istenes vénember megállóit a szent sátor előtt, amelyet Isten dicsőségére épített népe a pusztai vándorlás idején. Valób n pompás volt az épület, amelyet földi lakóhelyül szántak az Urnák. Mindert- egyes részén meglátszott, hogy két olyart kitűnő méster, mint Bésa- léel és Oholiáb vezették az építést, akik nemcsak Egyiptomban örvendettek jóhirnek, hanem külső országokban is megfordultak. Amikor Babilóniában építették a nagy király palotáját, oda is őket hívták meg, hogy útmutatással szolgáljanak az ottani mestereknek. Nem csoda hát, ha most, midőn a saját népük Istenének építettek, kitettek magukért. Két részből állott a szent sátor. Egy száz rőf hosszú és ötven rőf széles pit varból s magából a szenthelyből. Ez harminc rőf hosszú, tiz rőf magas és tiz rőf széles voit. Függöny osztotta két részre : a szentek szentjére s magára a szenihely- re. Ide szánták a frigyládát, azzal a két kőtáblával, melyre rá voltak vésve azok a felejthetetlen szavak, melyekben az Ur csak némrég jelentette ki akaratát. A pitvart hatvan darab sittimfa oszlop vette körül, melyekre sodort lenből készült hófehér szőnyegeket feszítettek. A héber asz- szonyok talán sohasem voltak olyan buzgók a munkában, mint amikor ezeket a szőnyegeket készítették. Éjjelt napollá téve fáradoztak, csakhogy a mondotí napra mindennel elkészüljenek. A pitvarnak keleten volt egy húsz rőf széles bejárata, amelyet oszlopok lontottak négy részre. A bejárat tarka szövésű, né yszinü függönnyel volt ellátva, ugyancsak héber asszonyok remekbe ktszült alkotása. A Miskán (a sátor héber reve) negyvennyolc darab sittimfából készült oszlopból volt összetéve. Az oszlopot érctalpazattal és ezüst oszlopfővel voltai ellátva. Valahányszor a lealkonyuló nap aranysugarai, mielőtt végkép eltűnt« a Sinai hatalmas orma mögött, — még ;gy- szer rávetették fényüket a gyönyörű írc- öntvényekre, azok úgy csillogtak és ragyogtak, hogy Mózesnek káprázott tőlük a szeme. Ilyenkor megelégedetten mondotta a nagy népvezér: „Bizony tetszeni fog Jahvének ez a hely.“ Hiszem, hogy hűséggel eleget tettem annak a szent parancsnak, amelyben ezt mondotta -.Mondd meg Izrael fiainak, hogy készítsenek nekem szenthelyet és közöttük fogok lakni és lesznek az én népem és én Istenük leszek és megtudják, hogy én vagyok az ő Uruk és Istenük.“ Gyorsan repültek a napok, mint a hajnali ólom. Négyszer sem alkonyodott és virradt, mire elkészült az oltár is. Ez három rőf magas, széltében-hosszában öt rőfös állvány volt, melynek belsejét földdel és kövekkel töltötték ki. Béselaél és Oholiáb mesterek az oltárt ugyanolyan rézlemezekkel vonták be, mint amilyenekből a szentedényeket: a vér felfogására való medencét, fazekakat, lapátokat és szenes serpenyőket készítették. Az építmény sarokoszlopai egy rőffel az oltár szintje fölé emelkedtek és olyan formát mutattak, mintha az oltárnak szarvai volnának. Nagy dolgokat jelentett ki az Ur ezekről a szarvakról. Azt mondotta, hogy valaki azokat akár készakarva, akár vé- letlenségből eltávolitaná, megszentségtele- nitette az oltárt, amelyért kemény büntetéssel kell bűnhődnie. Kijelentette Isten ezekről az oltárszavakról azt is, hogyha valakinek véletlen emberölés után a megölt hozzátartozóitól üdvöztetve sikerül megfogni azokat, az illető mentes legyen a vérbosszútól. Senki őt többé ne bántsa és mentve legyen a meghalt, rokonainak haragjától. Mikor mintegy három hét múlva a Anyák napja.
