Evangélikus Élet - Baciu, 1942 (7. évfolyam, 1-15. szám)
1942-01-20 / 1. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1942 január 20 üzenet testvéreinknek. Isten, ma különös szerepet szánt minden egyes evangélikus testvérünknek. Ez nem más, mint a láncszem szerepe. Mindenki nagyon jól tudja, hogy mit jelent a láncban az egyes szem. Jelenti a [lánc erejét. Az egyes láncszemek kitartásán múlik, hogy mennyit hir el a lánc. Ha csak egyetlen egy láncszem hibás és elpattan, amikor a terhet ráakasztják, az «gész lánc hasznavehetetlen lesz. Ne felejtsétek el, ti is ilyen szemek vagytok abban a hosz- szu testvéri láncban, amely fiainkat és leányainkat egy elsza-^ kithatatlan, szent közösségbe fogja össze. Nem véletlen, hogy te is egy láncszemét képezed ennek a nagy közösségnek. Nem is magad választottad ki helyed a láncban, hanem Isten kovácsolt bele és forrasztott össze a többiekkel. Ahogy az egyes láncszemek szorosan és elválaszthatatlanul összefüggnek egymással, igy állok én is testvéreim között. Egy a sorsom ő velük. Nem választhatom el tőlük, és nem élhetek nélkülök. Hiába akarnék kiváltani közülök és elszakadni tőlük, nem tehetem meg, mert sehol sem találnám helyemet és idegen volnék mindenütt. A láncszem ott kell maradjon, ahova a kovács befűzte. Erezzed, te is mindenkor a sorsközösséged, a te evangélikus testvéreiddel. Nem lehet közömbös számodra, hogy mi van a testvéreiddel. Nem lehet idegen számodra az ő örömük és az ő szenvedésük. Te nem vigadhatsz, amikor testvéreid gyászolnak. Nem dúskálhatsz és nem pazarolhatsz, amikor mások éheznek és nyomorognak. Nem élhetsz gondtalanul, amikor mások a kétségbeeséssel küzködnek. A lánc mindég egységes kell maradjon. Ha egy szemet megmozdítanak benne, a rezdülés végig hullámzik az egész láncon. Ez ma a mi életünk képe. Nem lehet senki sem oly messze tőlünk, hogy ne tud. junk róla és nem lehet senki olyan alacsony, hogy ne érez. zük testvérnek és ne vállaljunk sorsközösséget vele. A láncszemnek éppen az a legfontosabb szerepe, hogy összekapcsolja a többit. Ez a te szereped is a -te közösségedben, amelybe Isten beléhelyezett téged. Összekötni és nem elválasztani ! Mindenütt keresni a közös érzést, a közös érdekg^ Imndénuu és miixáerrtböbeí'xt'öréÚékséyft‘^i^'^^eiMWúC az összefogási és az együvétarlozást. Megakadályozni a széthúzást, a veszekedést, a bomlasztó testvér harcokat. Ezt a szerepedet kell betöltened a családodban, az egyházadban, a szomszédságodban, barátaid körében, a népi közösségben. Lehet-e áldottabb, szebb feladat ennél ? 1 Vállaljátok hát örömmel és boldogan ezt a szerepet, amire Isten rendelt. Legyetek mind láncszem és összekötő kapocs azok között, akikkel együtt éltek. Nem csak az egyházadat, hanem magadat is erőssé teszed azáltal. Óh, milyen nagyszerű érzés az, ha az ember egy ilyen erős, eltéphetetlen lánc egyik szemének tudja magát. Tudni, hogy nem vagyok egyedül. Mások is, nagyon sokan vannak még jobbról, balról mellettem. Ők tartanak engem s a terhet segítenek hordozni. Azon kell hát lenni minden egyes tagnak, hogy a lánc minél erősebb legyen és minél több súlyt és terhet elbírjon. Az csak úgy lesz, ha minden egyes láncszem külön-kü- lön is erős és megbízható. A gyenge, hasadt és hibás láncszemek gyengévé teszik az egész láncot. Ha terhet akasztanak rá. a hibás láncszemnél elszakad a lánc és semmivé válik az egész. Azon légy, hogy erős és megbízható láncszeme légy közösségednek. A könnyelmű, dologkerülő, tékozló, részegeskedő, hitvány emberek hibás láncszemek, megbízhatatlanok és gyengítik az egész közösséget. A munkás, józanéletü, takarékos, szorgalmas, becsületes, müveit, békességszerető, Istenfélő derék emberek azok, akikre építhetünk s akikben megbízhatunk. Minél több van ezekből egy-egy közösségben, annál erősebb és értékesebb az, a mi egyházunkra nézve. Szeretném, ha a mi gyülekezeteink mind ilyen megbízható és erős láncszemekből fonódnának össze. Az ilyen acélszemekből álló láncot lehetetlen eltépni, még ha olyan terhet is akasztanak reá. Mi is belekapcsolódunk ebbe a láncba, mint egyszerű szemek s minden szavunkkal és cselekedetünkkel csak azt akarjuk, hogy a lánc minél erősebb legyen. Azért kinyújtjuk felétek drága testvéreink kezünk s köszöntünk valamennyiteket meleg szeretettel s az Ur szavával: békesség néktek! Arad, 1942. január 1-én. argay-qyorgy püspök furg\y László kerületi felügyelő. A csempész. Irta: Tömörkény István. Nem sok idő már a husvét. Jegenye Jánossal az a mindennapi eset történt, hogy elfogyott a tanyában a pénz. (Biz az máson is megesik, nem csak azon, aki a pusztai világot lakja.) Ámde más baj is van. Mert ha csak a pénz fogyott volna el a tanyában, azért még meg lehetne lenni anélkül, mert étel és ital csak akad, mag is a tavaszi vetéshez, — ellenben a husvét husvét s ekkora ünnepet pénztelenségben elszenvedni nem lehet. Ilyenformán bár János úgy gondolkozott, hogy jobb utak idejéig nem mozdul eladni való holmival sehova (különösen, hogy még az adóért sem hajkurásszák ilyen tavaszi időtájban az embert), most mégis gondolí valamit. Bárány van már, elég szép, elég rendes. A bizon ! Egyet be lehetne a városba vinni eladni. Mivelhogy a dohány is nagyon rossz mostanában s annyi rágyújtást igényel egy pipára való tömet, hogy tisztára kifogyott a masina a házból. Miután a városba eszerint mindenkép be kell menni, János nagyha.nar belegyőződik a dologba s a kamrába megy, ahonnan zsákot szed elő. Most a zsákkal a juhok közé vonul s a leghitványaLbat ki is választja azok közül. (Bolond ember az, •f ~ki a jószága legszebbjét adja el.) A bá- Ürány a zsákba kerül, János mindkettőt a iá vállára veti s megindul a tanyából csak 0ugy gyalogosan. Nem lakik a várostól . messze, másfél óra alatt odaér s akkora utért nem érdemes a lovakat befogni. Ámbátor, hogy ehhez az aktushoz ló nem kell, hanem kutya. Mondja is János a kuvasznak, mikor az asszonytól elköszön s halad ki a tanyából : — Gyere no. Puli. Ez annak fölöttébb hizeleg. Ugrik azon- nal s megy vidáman előre az utón. így haladnak, János néha egy vállról a más vállra teszi a zsákot. A bárány ilyenkor azt mondja: Bé. . . — Ne bégess, szamár — mondja neki nyugodtan János —, hiszen a gazdád visz. Evvel a város széléig érnek, ahol a vámvonal kezdődik s János most már letér az ut közepéről a szélre, hogy szemlélődjön. A vámvonalon kívül van a töltés s a töltés előtt a kubikgödrök. Azok közül kinéz egy igen alkalmatosai Ez éppen jó lesz, — m ndja magában óm-V' füstöket ereszt a pipából. Le is megy abba a gödörbe, ott leteszi a zsákot s hívja Pulit. — Puli ne, — szól neki. A puli nincs ilyen szives híváshoz szokva s szerfölött meglepődik a hangon. Csak myi módon oídalog előre-hátra, a farkáigen mutatja bizalmas szó felett való örvendezését, de a füleit hátra csapja s a derekát meggörbíti, amint ott jár-kel s mindenféleképpen azt igyekszik látszatra hozni, hogy közeleg a gazdájáhu , pedig voltaképpen egy szikra kedve sincsen hozzá. Elég a tanyai kutya bizalmával kétszeri háromszor visszaélni olyformán, hogy hivó szóval magához csalja az ember s azután elrúgja: akkor aztán ilyen lesz — elvesz a hite a gazdában. Jegenyének többször s egyre hizelkedőbb hangon kell beszélni hozzá, hogy magához csalja. — Gyere ide, Puli, kis Puli, — szólt neki lágyan. A puli egyre közelebb oldalog, mígnem egyszer aztán János elkapja a fülét. — Au I — mondja a Puli. — Ne vonyits, majom, — felel neki János — hiszen semmi bajod nem lesz. Mig a Puli fülét fogja, a másik kezével kirázza a zsákból a bárányt. A kubikgö- dörből széttekint figyelmesen, hogy látja-e valaki ? Mikor látja, hogy senki sem látja, nyugodtan fog a munkához. A Pulit belevezeti a zsákba, ennek a végét gondosan összecsomózza, beköti: a bárányt pedig a földbe ásott bánya sarkába helyezi. Az ott megmarad, mert sással egymáshoz van bogozva a lába. Most újra mondja Jancsi: Gyere no, de ezúttal a Puli nem megy, hanem viszi a János. Kissé ténfereg a zsákban a kutya, mert szokatlan a helyzet, meg viny- nyog is, de a gazda ilyenkor megrázza a hátán s arra elcsöndesül. Ilyen harcok közben haladnak a vámig, ahol János kiegyenesedik s végtelen méltósággal vonul el a kardos emberek előtt. — Ohó I Hát kend ? — kiáltják rá amazok. János nem hall semmit, csak megy odább. — Ember, hé. hé I — kiabálják megint utána. Egy vámőr még utána is szalad. Jegenye nyugodtan fordul meg: — Mi kő ? — kérdezi.
