Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-12-25 / 21-22. szám
4 evangélikus élet 1941 december 25 Beszámoló. A brassói egyházmegye 1941 november 27-én tartotta idei rendes évi közgyűlését. Az itt elhangzott esperesi jelentés nemcsak hü beszámolója volt egyházunk elmúlt esztendei eseményeinek, de egyben igen tanulságos és megszívlelendő gondolatokat és útmutatásokat is tartalmazott. Hogy olvasóink ezekről tudomást nyerhessenek, kivonatosan közöljük ezt a Jelentést. * „Komoly időkben, komolg érzések és gondolatok között ültünk össze ezévi rendes közgyűlésünkre. így volt ez már az utóbbi években mindig, de az idők súlyosságát mégsem éreztük annyira, mint most. Az előző esztendőkben ugyanis inkább a háborús feszültség és bizonytalanság tartott fogva, ezúttal maga a háború ténye és az ezzel járó gondok, aggodalmak, nélkülözések és szenvedések kötnek le. Hazánkat s igy minket is ez a most folyó év sodort a háborúba. 1941 junius 22-ike volt az a nap, amelyen ki kellett állani és meg kellett indítani a kemény és véres küzdelmet a régóta reánk leső és megsemmisítéssel fenyegető bolsevizmus ellen. Tudott dolog volt, hogy"az orosz szovjet csak alkalmas pillanatra vár, hogy erős ellenfelére, a Németbirodalomra és szövetségeseire vesse magát s az istentelenség pestisét hintse el Európa valamennyi államában. Ez a kedvező időpont ez év derekán mutatkozott elérkezettnek. Ekkor kellett volna rohamra indulniok az utóbbi két évtized alatt tervszerűen és céltudatosan felkészített hatalmas szovjet haderőknek, hogy maguk előtt minden ellenállást lehengereljenek és gonosz tervüket megvalósítsák. S ha nem olyan éber és nem olyan villámgyors elhatározása a Vezér és az ő vezérkara és nem olyan hihetetlenül erős és elszánt a német haderő, bizony igen szomorú és veszélyes helyzetbe kerültünk volna. Ma talán itt is istállók és raktárak lennének az apáink által épített s általunk féltő gonddal őrzött szép templomok s mi, az egyház szolgái és tisztviselői talán börtönökben ülnénk, vagy életünkkel fizettünk volna hitünkért. Az a számokban alig kifejezhető óriási hadsereg, amely az Északi Jeges Tengertől a Fekete Tengerig már felvonult a határra s az a teméntelen ágyú, harcikocsi és repülőgép, mely készen állott a támadásra, félelmetesen mutatja, hogy mekkora veszedelemben voltunk. Isten csudája, hogy nem vesztünk el és fordítva történt, mint azt az istentagadók gonosszul kitervezték. Nem ők rohantak le és ők tiportak el, hanem a keresztyén Európa haderői élén a páratlan német hadsereggel, mértek halálos csapásokat rájuk s ma már a bolsevizmus veszélye messzebb űzetett keletre, semmint gondolni is mertük volna. Ezer, ezerötszáz km.-nyire nyomultak be katonáink a nagy orosz mezőkbe és rengetegekbe s ott fojtogatják a hitetlen Góliátot a Volga és a Don táján. Természetesen ez nem ment könnyen. Nagy erőfeszítés és véres áldozat kellett hozzá. Minden erkölcsi és anyagi erőt latba kellett vetni a sikerért s ma is mindenre elszántan helyt kell állni és a küzdelmet folytatni. Jaj lenne, ha megtorpannánk, vagy a kemény harccal alább hagynának. Ellenkezőleg: Itthon is olyan megbonthatatlan erkölcsi frontot kell alkotni, melyre az otthontól távol harcoló katonák biztosan támaszkodhatnak, mellyel a háborúval járó és ki nem kerülhető nehézségek és nélkülözések elhordozhatók. Az egyházre e tekintetben súlyos kötelesség hárul. Megerősíteni mindenkit abban a tudatban, hogy nemcsak a nemzet, nemcsak az emberiség szebb és boldogabb jövőjéért folyik a harc, hanem az Isten üdvtervéért is. És bizakodóvá tenni mindenkit, hogy nemcsak mi emberek küzdünk, de küzd ő, az Úr is velünk s a diadal el nem marad. A hit mindig igen megbízható és igen erős fegyvertársa volt az igaz ügyért harcoló embernek. S ez igy van ma is. E nélkül lehet bármennyi és bármilyen kitűnő fegyvere, mégis el kell buknia és meg kell semmisülnie. Semmi kézzel foghatóbban nem bizonyítja ezt, mint a roppant nagy szovjet haderő állandó visszavonulása, folytonos veresége és gyászos pusztulása. Vajha, ott is felocsulnának a szörnyű tévelygésből, a Krisztus gyalázás átkos állapotából s maga az egyébként jámbor és istenfélő orosz nép űzné el megcsufolóit és tönkretevőit s kezdene uj és békés életet Európa más népeivel s helyreállana a különböző nyelvű és fajú nemzetek között a Krisztus által megváltott emberekhez méltó viszony 1 Hogy ez mikor lesz, nem tudjuk, a magunk részéről azonban egyengetni kell ehhez az utat. Híveinket nem gyűlöletre, hanem türelemre és szeretetre" kell tanítanunk. Eljő az idő, mert el kell jönnie, amikor Kelet nagy népe is bűneiért meg- bünhödve, alázattal borul le Krisztus keresztjéhez s újjászületve és megtisztulva együtt menetel majd az Európát felépítő népekkel . . .“ Ezekután felteszi a kérdést : vájjon mit végzett ezen a téren egyházmegyénk ? A feltett kérdésre többek között igy válaszol: „Mint hivatali elöljáró, aki kötelességből is figyelem ésrszemmeh"tartom az eseményeket,1'megállapítom, hogy nem folyt olyan hiterősitő és építő munka, mint amilyent a mi Urunk elvárt és amilyent a nagy idők megköveteltek tőlünk. Az igazság érdekében azonban“nyomban meg kell jegyeznem, hogy ennek oka nemcsak bennünk rejlik, hanem abban a sajátos lelki helyzetben is, amelybe az utóbbi időkben akaratunkon kívül sodródtunk. . . Csak igen korlátolt eszközökkel és módokkal foglalkozhattunk evangélikus népünkkel. Jóformán egyedül a templom áll rendelkezésünkre. A más helyeken való összejövetel, a valláserkölcsi, gazdasági, jótékonysági és kulturális kérdések megbeszélése — lehetőség hiánya miatt, már évek óta a legnagyobb nehézségekbe ütközik. . .“ Nagy baj az, hogy megfelelő lelkihangulat hiányában híveink a templomlátogatás terén is ellanyhulást mutatnak, valamint, hogy egyleteink nem fejthetnek ki tevékenységet. „Pedig, hogy milyen mérhetetlen kár származik ebből, alig lehet elmondani. A nőegyletek feladata lenne a megszaporodott nincstelenségek enyhítése s az egyházi élet élénkítése. Az ifjúsági egyletek szárnyaszegett ifjúságunknak adnánk teret és alkalmat, hogy egészségesen szórakozzanak s idejüket ne az utcán, vagy kocsmában, hanem kulturházban vagy gyülekezeti termekben töltsék tanulva és művelődve, hogy az életre felkészülten vehessék át az apák örökét a községi és egyházi ügyek vezetésében. A gazdakörök pegig az okszerűbb és több haszonnal járó gazdálkodás lehetőségeivel ismertetnék meg gazdáinkat, hogy ezáltal könnyebben birkózzanak meg a megélhetés nehézségeivel és életszínvonalukat is magasabbra emelhessék s jobb szívvel és jobb móddal áldozhassanak egyházért, iskoláért s más közügyekért. ..“ Talán egyedül nőegyleteink voltak azok, akik némi munkát tudtak mégis végezni. „Megrendezte a szokásos karácsonyi gyűjtést és segélyezést, az év más szakaszában is, elsősorban ez segítette a segítségre szorulókat. Jórészt ez egyesület érdeme, hogy az iskolás gyermekek részben ingyen, részben igen jutányosán délelőttönként egy-egy csésze tejben és egy-egy darab kenyérben részesültek Brassóban, Csernátfaluban és Hosz- szufalu-alszegen. . .“ A hosszufalu-alszegi gyülekezet nőegylete pártfogásába vette a szegény anyák megsegítését, a türkösi gyülekezet nőegylete egy szegénysorsu középiskolai tanulóleány tanittatási költségeit vállalta el. „A gyermekelőadások, szere- tetvendégségek, ünnepi közebédek megrendezése legtöbb helyen a nőegyletek müve. . . Általában alig lehet az egyházi és társadalmi kérdéseket nőegyleteink nélkül sikeresen kezelni és megoldani. . .“ A hitéletről szólva a vasárnapi iskolák, biblia-órák s istentiszteletek megtartásáról számol be. „A hitélet mélyítését szolgálják a legtöbb helyen meglevő vasárnapi iskolák és biblia-órák. Ezek sikere azonban nemcsak a lelkésztől függ. Szülők is felelősek azért, hogy gyermekük eljár-e a vasárnap délutáni gyermekistentiszteletre vagy vasárnapi iskolába.. . E téren az együttműködés még sok kívánnivalót hagy maga után..." A bibliaórák megtartása elé nehézségek hárultak a gyűlési tilalom folytán. Itt a helyzet enyhülésére kell várni. Majd ezt mondja: „Mindezeket, ha nem is egészen, de mégis megnyugtatóan pótolhatná az, ha a vasárnapi istentiszteleteken lehetőleg minden felnőtt és gyermek lelkkismeretesen részt venne. Ma amikor nincs mód a találkozásra, a közös öröm és közös bánat kinyilvánítására, mi lehetne szentebb kötelessége minden evangélikus testvérünknek, minthogy önként és valósággal vágyakozva ragadja meg az istentisztelet drága alkalmát s arról el ne maradjon. . .“ Gyengítőén hat az egyházi életre az is, hogy nem lehet népes gyűléseket tartani. Pedig ......valamit jól elintézni kevese n is lehet, sőt néha jobban, mint sokan, de életet, mozgást és nagyvonalúságot, csak a tömegek jelentenek. Nekünk arra kell törekednünk, Hogy a gyülekezeti életben mindenki részt
