Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)

1941-08-01 / 13. szám

2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1941 augusztus 1. Egyházépités. A pankotai fiókgyülekezet, történetének újabb fejezetéhez ért el, s ez hat esztendő alatt negyedik jelentős eseménye életének. Tudjuk: nem a mi érdemünk ez. Nem is a magunk fontosságára akarunk reá mutatni azzal ha beszélünk róla, hanem bizony­ságot teszünk afelől, hogy Isten, a mi mennyei Édesatyánk s szent Fiának, a Jézus Krisztusnak Ígérete, segítő és fenntartó ereje, életünkben, csendes szórványéletünkben is megmutatta erejét. * Egyházközségünk története élő bizonysága Istenünk meg­segítő erejének. Bizonyíték: miként lehet a semmiből is valami, ha ő rendeli el, hogy Jegyen“. Az 1934. esztendőben a pankotai cse- kélyszámu evangélikus hívek egy része, meg­elégedvén a reformátusokkal való közös­séget a református egyházközségtől való elszakadásra és önálló egyházalapitásra határozták el magukat. Néhai szuperinten­dens urunk s Dénes Béla aradi lelkész, jóvá­hagyása, valamint közreműködése mellett ez meg is történt s a pankotai fiókegyház az aradi gyülekezet felügyelete mellett, megala­kult. Hány számbavehető egyháztaggal ?... Talán 50-el! A többi a református egyház­ban maradt... Istentiszteleti helységül az uradalmi kastély egy szobáját kaptuk, díj­talanul. Az istentiszteletekre Dénes Béla lel­kész járt ki, vagy prédikációk felolvasásával oldottuk meg. Semmi anyagi alap. Az első évi egy­házadó, — alig pár száz lej. De az össze­adott perselypénz s innen-onnan kapott adományokkal szépen szaporodik csekély alapunk. S 1935-ben felmerül egy imaház megépítésére szolgáló telek vásárlásának kérdése. Megtaláljuk az alkalmas helyet. De a vételár kiegészítésére a hívek külön ada- kozókó.szségét is igénybe kell venni. A tel­ket megw4»aziikr- —----------— __ A kételyek megszűnnek, a csüggedés e'oszlik s a gúnyolódás kezd alábbhagyni, a kárörvendők tévedtek. Beismerik, de még mindig jósolnak: Tovább úgy sem juthatnak! Újból tévednek! Az egyház pénztárában gyűlnek a lejek. Egy­házadó, perselypénz, adakozások, aradi, dániai s egyéb segélyek, mind elősegítik immár merészebb céljainkat, — amiről ugyan nem is merünk még egészen komolyan tárgyalni — egy kis ima­ház megépítését! Még mindig szegények vagyunk anyagiakban, de akaratban annál nagyobb bőséggel. De van egy hatalmas pártfogónk, támo­gatónk, akinek segítségével sok mindent elérhetünk. Ki az? Isten! Ne feledd testvérem: Isten! S Ő megsegített. Elérkezett az idő a komoly megvitatásra. S a tárgyalások, viták, anyagi hozzájárulások, garanciák stb. leküzdése után, a szükséges összeg felével — bevalljuk egy kis szorongással s féle­lemmel — nekifogtunk az imaház megépí­tésének, amely végre is templommá feje­ződött be. Kérőlevelek a magyar evangélikus gyü­lekezetekhez, hatóságilag engedélyezet gyűj­tések, hozzájárulások s ismét aradi testvére­ink jelentős összegű támogatásával s egy tetemes összegű teher fennmaradásával, de Istenünk segítségével az 1937. esztendőben felépült templomunk. Isten segítő kezét látjuk abban is, hogy azóta minden terhűnket kihevertük. Sőt, 1939-ben templomunk belső berendezésé­nek első része, padok, is elkészültek. Jelen­leg oltárunk és szószékünk is elkészülőben van. A gúnyolódok ismét kudarcot vallot­tak, ezúttal véglegesen. Mi pedig megbi­zonyosodhattunk Isten hatalma és jósága felől, ki velünk volt s megsegített. — „Erős vár a mi Istenünk . . . Szóliák Pál. A csángó expresz. Hát ez meg mi a szösz ?! Még ilyen is van ebben a keserves világban ? . . A csángó mosolyog, az idegen eltűnődik ezen a valamin, mert még ilyet sohasem hallott. Én is mosolyogtam a barátommal együtt. Azt kérdeztem tőle: — Mivel jöttél be Brassóba? A csángó expresszel — feleié. Akik még nem tudják, azoknak meg- moadem, hogy ez bizony nem más, mint az a kicsi vonat, ami Brassó és Négyfalu között közlekedik, vivén naponta a nagy- mejjü csángókat, kövér románokat és a garcsini cigányokat. Kezdetben gőzös vala a neve, akkor énekelték azt, hogy „megy a gőzös, megy a gőzös..." Idők folytán ez a csodamasina hivatalosan megkapta a tramvay nevet, amit a csángók a könyebb kiejtés céljából úgy mondottak: trájván. ’ Nem is olyan régen aranyat jelentett Négyfalu számára; de mióta mindenütt autóba botlik az ember: lecsúszott a magas polcról. S ha igy megy tovább is az élet sora, kehesen püfögő mozdonyai — mint ócskavas kerülnek eladásra. A sínek nyo­mát, ha sóval nem is hintik be, de bizon­nyal benövi a laboda, szamártövis, meg más jófajta burján. Hej milyen szép idők voltak azok, amikor a sínek felnyúltak a város szivéig, fel a főtérrel Milyen kevélyen pöfögött, szuszogott a mozdony és ontotta magából a sűrű füstöt, amig felvontatta a néppel teli kocsikat végig a Kolostor-uccán. A rosszul záródó szelepeken állandóan sis- tergett, süvített gőz: lefújt mindenkit, aki a közelébe tévedt, mig a fekete füstcsomók szikraesővel vegyítve, gyászfátyolként borí­tották be a házak tetejét. Csudaélvezet volt nyelni ezt a büdös füstöt s nézni az ün­neplőbe öltözött falusiak kiszálló vagy fel­szálló tömegét. — Szép, szépl — mondotta a nemes városi tanács — de mégsem valami jó: látni a folyton elakadó forgalmat, hallgatni a fülrepesztő sípolást, csengetést; nyelni a füstöt s lesni, hogy mikor kerül vala­melyik szájtátó a kerekek alá. Elhatározták, hogy nem engedig a tramvájt tovább menni, csak a sétatérig. — Nó, úgy is maradt évtizedeken keresztül. Egyszer aztán megint ráncba húzódott a városvezetők homloka. Meg is hozták melegiben a határozatot: a tramváj csak a Schiel-gyárig mehet. Városrendezési és egészségügyi okok teszik ezt indokolté. Az utasok gyalog is bemehetnek a város szivébe; aki meg nem akar gyalogolni, az üljön autóra, autóbuszra, amik tucat­számra szaladgálnak keresztül-kasul a városon. Csakhogy a vasut-társaság sem hagyta magát. Szerzett jogaira hivatkozva, pörre vitte a dolgot. Meg is indult a pör és ment, ment szép lassacskán, a rendes jó szokás szerint. S talán még most is menne és a gőzös vigan füstölné a város belsejét, ha a város vezetősége rá nem szánja magát egy merész lépésre. Se szó, se beszéd: katonai segítséggel felszedette a síneket egészen addig a bizonyos határig. A sínek helyét részben aszfaltozta, részben kikö­vezte; a sétatér tájékán só helyett — fű­magot szóratott szét. Nem maradt semmi emlékeztető, hogy itt még vonat is járt volna valaha. Azért mondom, hogyha ez tovább is igy megy, kiszorul egészen a száraz Tömösig s akkor még a kutya sem fog ráülni. Nagy- mejjű csángó, kövér román garcsini cigány a száguldozó taxin (autóbusz) keresi fel majd a várost. Az expresz mozdonyai mind ócskavas kerülnek majd eladásra. A leg­ócskábbat, mint eredeti, csángó régiséget, beteszik a létesítendő csángó múzeumba. De, hogy rátérjek a beszédem fonalára, azt akarom mondani, hogy még az ánti- világban, akinek Brassóban valamilyen dolga akadt, az legcélszerűbb utazási al­kalmatosságnak a csángó expreszt tekin­tette. Ez a jó kis füstös pontos időben, ké­szen az indulásra, várta az utasokat. A mozdonyvezető is — indulás előtt — csupa figyelmességből, jól megfüttyentgette a gőz- sipot. Hallja meg mindenik késlekedő utas, hogy nemsokára indul a vonat. Szedje a lábait szaporán, aki nem akar lemaradni. Nó volt is ennek foganatja ... Az idő­sebbek öregesen, a fiatalabbak szaporáb­ban de aprítottak istenesen, csakhogy ott ne hagyja a vonat. Ni, ni I Már füttyent is egy hosszút, ke­servesen riogatót. A kocsik nagy csatta- nással lódulnak a mozdony után, a sűrű fekete füst vastag csomókban löködik a magasba. A Tatrang felőli utón, alig ötven méternyi távolságról, egy vastagon öltözött nénike szalad, ahogy csak bírják a lábai. Kezével a gőzös felé integet és a torka-

Next

/
Oldalképek
Tartalom