Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-05-15 / 8. szám
1941 május 15 evangélikus ÉLET 3 Az uj engedelmességről. „Azt szintén tanítják, hogy e hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie s hogy az Istentől parancsolt jótetteket magáért az Isten akaratáért s nem abban bizva kell cselekedni, hogy általuk az Isten előtt való megigazulást érdemeljük ki.“ Ez a cikk világosan megmagyarázza a jó cselekedetekről szóló evangélikus felfogást. Ellenfeleink sokszor vádolnak bennünket azzal, hogyha a jó cselekedetek által való üdvözülést és Isten kegyelmének jó cselekedetek által való kiérdemelését tagadjuk, akkor ezzel tagadjuk azt is, hogy az embernek jó dolgokat kell cselekednie. Nem. A jó cselekedetek szükségesek, mert hitünket épen a cselekedeteink igazolják. Csakhogy a jó cselekedetek nem a mi érdemünk, hanem a Krisztusban való hit, maga Krisztus termi azokat, mi bennünk. Eay hasonlattal élve: a vadonc fa nem tud jó, élvezhető gyümölcsöket teremni. Szükség van egy nemesitő folyamatra, az oltásra. Az oltás abból áll, hogy egy idegen nemes vesszőt beleágyazunk a vadonéba, az összeforr a vadonccal és az attól kezdve jó, értékes fává lesz. Mi is születésünktől kezdve alkalmatlan, rossz fák vagyunk. De amikor Krisztusban hiszünk, akkor bennünk is végbe megy a nemesítés folyamata. A bennünk lakó Krisztus mintegy uj, Istennek tetsző életet kezd bennünk, a jó cselekedetek maguktól teremnek bennünk, minél közelebb vagyunk Krisztushoz, annál inkább, de mi erre nem vagyunk büszkék, mert érezzük, hogy Krisztus még többet szeretne bennünk dolgozni, de ősi bűnös természetünk még a Krisztussal való találkozás után is Isten ellen berzenkedik. Ezért jó cselekedeteinkért nem várunk érdemet, hanem bűnbánó alázatossággal kö- nyörgünk, hogy Isten még jobban felhasználhasson. KISS BÉLA. és kaláccsal várta őket. Mert árva volt a leány, s ő bocsátotta férjhez a szülők helyett. A bor piros volt s üvegkancsóban állott az asztalon. Ahogy a téli nap rásütött, gránátszinpirossá vált annak az árnyéka is. — Az Isten engedje, — mondotta az öreg pap poharát felemelve, — hogy ennek a házasságnak minden boldog reménye megvalósuljon. Koccintott és ivott. Baczonyi is koccintott, de letette poharát anélkül, hogy ivott volna. — Hát te miért nem iszol ? — szólt az öreg pap jókedvűen’ — Fogadásom tiltja, — felelte Baczonyi elvörösödve. Rágyújtott a szivarra, amellyel a pap megkínálta. Ügyetlenül gyújtott rá és ügyetlenül is tartotta a kezében. — Fogadásod ? Mikor fogadtál te effélét ? Én erről nem is tudok. — Harmadéve, — felelte Baczonyi, — itt a tisztelendő uram kapuja előtt. — Az én kapum előtt ? — Mikor kizavart bennünket tisztelendő uram a kocsmából. Harmadéve, nem tetszik mán tudni ? — Nerti én, fiam, — felelte a pap, — sokszor zavartam én ki onnan embert, nem tartottam számon, mikor melyiket. Hiszen tudod, hogy a kocsmáros emiatt költözött el a faluból. — Hát, — mondja Baczonyi felmelegedve — ha el is felejtette tisztelendő uram, én nem felejtettem el. Mert én annak a napnak köszönhetem minden vagyonomat, minden szerencsémet. Mert lássa tisztelendő uram, hogy engem maga után szólított, itt vártam én a kapu előtt a pirongatást. De hogy kívül felejtett, felgondoltam abban az egy órában minden dolgomat, minden állapotomat. Ami örökségem maradt az epámtól, már akkor adósságot ittam rája. Meggondoltam, hogy szép egy fiam, szép egy leányom van és hogy ha igy folytatom, hát nem hagyok rájuk egyebet, csak a nyomorúságot. Hát itt kötöttem én akkor a nagy, erős szent fogadást a kapu előtt, hogy soha mig élek, nem iszom én többet. Beszéljünk róla. (Egy csernátfalusi olvasónk küldte be az alábbi észrevételt. Örömmel közöljük, hátha mások is követik példáját és ilyen módon is tisztázunk fontos gyütekezeti kérdéseket,) Ne csinálj tort! Evangélikus testvéreim, azt hiszem, tudva van előttetek, hogy a csernátfalusi evangélikus egyházközség már évekkel ezelőtt intézkedéseket tett a torozás és a gyertyavitel megszüntetésére, úgy, hogy ma már a lakosság 70 százaléka sem tort nem csinál, sem gyertyát nem visz a halotthoz, hanem pénzt visz magával és azt teszi a kitett perselybe. Ezáltal felebarátján is inkább segít, mint a régi szokással. Ezt kellene tegye minden evangélikus keresztyén, mert ekkor egy igazi pogány szokást irtanánk ki az evangélikus vallásból. Sokszor hallottam régi öregektől, hogy minél nagyobb tort csinál az ember a hozzátartozójáért, annál többje lesz, amit egyék a másvilágon, úgyszintén, minél több gyertyát gyuj" tanak meg a ravatal körül, annál nagyobb világossága lesz majd neki. Evangélikus testvérem, te hiszed mindezeket ? Én nem. Én csak azt hiszem, hogy a másvilágon nincs ételre, italra szükség, ott a helyzete egyenlő gazdagnak, szegénynek egyformán. Mi nekünk, a mai korszakban másképpen kell gondolkozni. És pedig úgy, hogy hitünk tisztaságának a megőrzése mellett felebarátunkon is segítsünk, megmentsük az adósságtól, mert az közismert dolog, hogy a halál rendesen akkor szokott bekövetkezni, amikor pénz nincs a háznál, ha pedig hosszas betegségben hal el valaki, ott a pénzt felörli a patika, orvos, vagy a kórház s igy az ember kénytelen kölcsönhöz folyamodni, vagy a köntös könyvre vásárolni mindent. Mindezt elkerülheted, ha nem csinálsz tort. A megszólás- tól ne félj, mert ha csinálsz, úgy is panaszt hallasz utána, mert nem tudod mindenkinek a kedvét tölteni. Gyertyát se vigy magaddal, inkább dobj 20—30 Leit a perselybe, amivel inkább segitessz a hozzátartozón, — ha megkínálnak semmit el ne fogadj, mert ez egészségtelen dolog, mint a közös üvegből való pálinkaivás is, ami igen terjeszti a betegségeket. Ki tudja, hány ember pusztult el amiatt, hogy a toron szedte fel a tüdővész csiráit. Kedves evangélikus testvéreink, felkérünk minden evangélikus egyházközséget, hogy kövessék a mi példánkat, meglátják, hogy milyen helyes rendszer ez, mert aki életében jó cselekedete által megszerezte az Istennek kegyelmét, annak tor és gyertya nélkül is van világossága a másvilágon. Sipos István. Fenti írásnak örömmel adtunk helyet. Évek óta harcolunk az egyházunk szellemével ellentétben álló torozás ellen. Rámutattunk arra, hogy a torozás szokásának alapjául egy egészen pogány felfogás szolgál, t. i. az a gondolat, hogy ezzel a holtnak teszünk jó szolgálatot. Egyházunk tiszta evangéliumi tanítása alapján azonban tudnia kell minden önérzetes evangélikus embernek, hogy életünk Isten kezében van, üdvünk a Krisztus munkája. Tehát reá és ne pogányos szokásokra építsük fel életünket, üdvünket. A torozás keresztényietlen, tehát irtsuk ki népünk életéből. Viszont sok egyéb népi szokásaink is vannak, amiknek fenntartása valóban értéket jelentene. Ezeket karoljuk fel. Gyertyák helyett is inkább tegyük adományunkat a kitett perselybe, mert ezzel tényleg segítünk. Ezzel valóban keresztyén szolgálatot végezünk. A hitünk igazságával ellentétes eljárás pedig csak lelki kapkodást és bizonytalankodást eredményezhet. Lélekben kárt vallunk magunk is s kárt okozunk másoknak is. Egyházközségeinkben már évekkel ezelőtt hoztunk oly irányú határozatokat, amelyeknek célja az Jett volna, hogy ebben a kérdésben világosságot teremtsünk. Ezt tette egyik egyházmegyei közgyűlésünk is. Sajnos még mindig vannak, akik nem teszik magukévá ezt az intézkedést. A legfájóbb pedig az, amikor éppen azok követnek el hibát ezen a téren, akiktől példaadást várnánk. Presbiterek, templomba járó komolyabb hivek között is nem egyszer voltak, akik talán éppen jobb meggyőződésük ellenére cselekedtek csupán azért, mert féltek a megszólástól. Valóban itt lenne az ideje annak, hogy ne emberek véleménye után induljunk, hanem hitünknek igazságai alapján cselekedjünk. Elődeink nemcsak hogy nem féltek az emberek megszólásától, de otthonukat, szabadságukat, életüket tették kockára az evangélium tanításának igazságáért. (—ő.)
