Evangélikus Élet - Baciu, 1940 (5. évfolyam, 1-20. szám)
1940-07-30 / 14-15. szám
4. E V A N GfÉ L ifK U S ÉLET 1940 julius 30. Meghalt Frint Lajos egyházunk szuperintendense. Bár rég tudtunk betegségéről, mégis váratlanul ért a szomorú gyászhir: meghalt egyházunk ősz főpásztora, Frint Lajos szuperintendens úr. A hir vétele után fekete gyászlobogót tűztünk ki templomainkra és megszólaltak a harangok is hirdetvén a romániai magyar evangélikusság gyászát. Elveszítettük legfőbb egyházi vezetőnket, püspökünket — nem, többet ennél: lelki édesatyánkat. Mert ez volt. A szív embere volt. Csupa jóság, csupa megértés, csupa szeretet. A reábizott egyházat nem rendeltetekkel kormányozta, hanem megértő édesapaként állt az élen és állt szeretettel és igaz szívből jövő tanácsokkal papjai oldalán... Hiúság és nagy- ravágyás teljesen hiányoztak életéből. Alázatosságában, leereszkedő jóságában nem volt semmi tettetés. Szivbeli igaz tulajdonságai voltak. Vele beszélgetve egészen természetesnek érezte az ember, hogy az ő jelszava az alázatos szolgálat. Amikor a határváltozás napjaiban megkellett szervezni a Romániához csatolt területen élő magyar evangélikusok egyházi közösséget, önálló egyházi szervezetét, hogy igy biztosítani lehessen megmaradásukat s ennek az új szervezetnek élére vezetőt kerestek, akkor szinte teljes egyhangúsággal ő reá e- sett mindenki választása. A szív emberének ismerték. A szív emberére bízták a nehéz munkát. Számítással és előrelátással történt ez a választás A vajúdások idején u. i. annyira elmérgesedett, kiéleződött a helyzet, hogy csak a legnagyobbfoku tapintatnak és bölcsességnek sikerülhetett a békés egyetértést megteremtenie. Isten különös kegyelmét kell pedig látnunk abban, hogy ebben a nehéz helyzetben Frint Lajost, az aradi gyülekezetnek mindenki által tisztelt és nagyrabecsült lelkészét, a szív emberét lehetett odaállítani az élre, akinek tényleg sikerült is békét és megértést teremteni s sikeresen folytatni és befejezni az egyházszervezés nehéz munkáját. De nemcsak ennyi. Mint az ország legkisebb magyar egyházának püspöke tiszteletet, megbecsülést és főként szeretetet vívott ki úgy saját személyének, mint pedig egyházának. Érdekes volt megfigyelni menynyire szerette őt mindenki. A más egyházak vezetői és papjai is Nem egyszer volt alkalmam megfigyelni, hogy miként hárult lényének szeretetreméltóságán keresztül megértés és megbecsülés e- gész egyházunkra A jóság, a béke, a megértés lettek egyházunk jellegzetes ismertetőjegyei, mert ő ezeket képviselte. Őt látva önkénytelen is a szeretet apostolára, Jánosra kellett gondolni aki a legenda szerint, amikor megöregedett valahányszor arra kérték, hogy tanítsa őket folyton csak ezt ismételgette: „Fiacskáim csak szeressétek egymást I“ Szava, tette ezt hirdette. Julius hó 19-én szólította el Isten, akinek alázatosszivű, de munkás és hü gyermeke, tanítványa, lelkipásztora és püspöke volt. Hosszú, munkás élet után hívta el Isten. Ez évben töltötte volna be életének 90-ik esztendejét. Julius hó 21-én temették el óriási részvét mellett. Lélekben ott voltunk — tiszteletet adni a püspöknek és hálát Istennek, aki nekünk adta, nehéz időben egyházunk vezérévé tette és rajta keresztül sok-sok örömet és előmenetelt adott. Legyen áldott emléke! GILL1CH FÜLÖP. Főpásztorunk elhunyta alkalmából egyházkerületünk a következő szövegű, gyászjelentést adta ki: „A Romániai Zsinatpresbiteri Ágostai Hitvallású E- vangélikus Keresztyén Egyházkerület mély fájdalommal, de Isten szent akaratában való alázatos megnyugvással jelenti, hogy atyai szivü vezetője: Főtisztelendő és Méltóságos Frint Lajos szuperintendens, az aradi ágostai hitvallású evangélikus keresztyén egyházközség lelkésze, 1940 julius hó 19. napján délután 5 órakor, főpász'ori munkásságának 13-ik, lelkészt szolgálatának 65-ik, Istent dicsőítő földi életének 90-ik esztendejében hosszas és kínos szenvedés után csendesen elhunyt. Áldott szive fölött az‘ aradi evangélikus templomban folyó hó 21-én délután 5 órakor tartandó gyászistentisztelet után, az aradi felsőtemetőben levő családisirkertben helyezzük csöndes nyugalomra •Én semmivel sem gondolok: az én életem Is nekem nem drága, csakhogy őrömmel végezhessem a szolgálatot, melyet vettem az Ur Jézustól, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról Ap cs. 20, 24,' • be s amikor a vendég kifizetett, nem tértem visszá, hanem a meredek lejtőn próbáltam leereszkedni, melyet a gyerekek csúszkálása tükörsimává csiszolt. Amint a lejtőre értem rémülten vettem észre, hogy a gép, nem gu rul, hanem csúszik és én elvesztettem az u- ralmat fölötte. Rémülten döbbent belém az emlékezet, hogy az utca lent jobbra kanyarodik a kanyar belső oldalán alacsony putri áll, melynek fedele alig éri el az utca szélének a magasságát. A putriban azonban emberek laknak. Agyamon ezer gondolat villant át, de mentség nem mutatkozott. Irtózva, tehetetlenül néztem, mint rohanok folyton sebesebben egyenesen a putri fedelére, mely a gép súlya alatt izzé porrá törik s a házban lakók iszonyú véget érnek. Szemem szinte megüvegesedett, kezem görcsösén markolta a volánt és én szememet behunyva, hogy ne lássam az irtózatos véget, lelkemet Istennek ajánlva vártam a halált. Nem tudom meddig tartott, mi történt, csak arra emlékszem, hogy az út alján, a kanyarulatot szépen megfutva állt a gép és kezem még mindig görcsösen szorítja a volán kerekét a ragyogó téli nap mosolyogva süt arcomba és én élek s köröttem nagy gyermeksereg csuszkái szaladgál. A kis putri kéménye pedig vígan füstölög kissé hátrább balra. Sokat gondolkoztam azután is az eseten, de sohasem' tudtam megmagyarázni, hogyan jutottam le épen s hogyan fordult el a gép a kanyarulatban. Arra emlékeztem, hogy u- tolsó öntudatos gondolatom egy szivem mélyéből feltörő sikoly volt: „Én Uram és én Istenem!“ És azóta édes belső örömmel biztatom magam, hogy Isten nem hagy el, Isten szeret engem, mert értem csudát tett. * * * Istenfélő vallásos asszony volt drága jó anyám — kezdte történetét a harmadik. Olyannak nevelt engem is. És ha gyermeki csinytevéseim miatt büntetés ért, mindig rá mutatott, hogy a büntés az elkövetett vétek következménye. A büntető kéz súlyát igazán akkor érez tem először, amikor úgy 9—10 éves koromban a füzesen átvezető gyalogösvényen az összehajtó füzvesszőket összekötöztem, hogy játszópajtásaim azokban megbotolva elessenek. Én a bokrok közé jól elbújva már előre élveztem, hogy miként fognak hasra vágódni. Amire vártam pontosan bekövetkezett, csakhogy nem az én csintalan pajtásaim akadtak bele a nyűgbe, hanem egy munkába siető szegény asszony, ki férjének és gyermekeinek cserépfazékban vitte az ebédet. Esésközben a fazakat földhözvágta s annak tartalma szétfolyt, ő pedig átkozódva visszafordult, bizonyosan, hogy más ebédet főzzön. Csínyem váratlan sikere egy szikra örömet sem okozott, sőt valami keserű iz gyűlt össze szájamban, mely elvette kedvemet a játéktól. Nem vártam játszótársaimra hanem hazasomfordáltam. A kapun belépve rémülten láttam, hogy a kárt szenvedett asz szony édesanyámmal beszélget. Bizonyosra vettem, hogy valahogy meglátott s most be- vádol. Nem mertem anyám szeme elé kerülni. Csak éjjel tértem haza. Megbüntettek. Aztán megtudtam; nem miattam járt nálunk. Istentől jövő büntetést láttam benne. Aztán úgy történt, hogy nekem is el kellett mennem. Itt kellett hagynom a szerető drága feleséget, apró gyermekeimet, szóval mindent ami eddig szivemnek kedves volt. Bíztam Istenben. Négy évig voltam a fronton, de még egy karcolást sem kaptam. A végén fogságba kerültem. És amikor, nem vártam, amikor jövőt illetőleg a legszebb remények virágzottak ki szivemben, akkor ért a legkeserübb csalódás. Hűségem jutalma rágalom lett, önzetlenségemért gyanúsítás ért s áldozataimért hálátlansággal fizettek az emberek. És amikor azt láttam, hogy az emberi gonoszsággal szemben Ő is tehetetlen megtagadtam Őt. De ha én elhagytam és megtagadtam is őt, Ő nem fordult el tőlem s kegyelme visz- szaadta legdrágább kincsemet: hitemet. Ez igy történt : Két fiam van, egyik drágább, jobb a másiknál Sok gonddal, sok áldozattal neveltem őket és sok örömem volt bennük, általuk. Hitetlenségemben, még az ő drága életük sem volt szent előttem, még arra is eskü- döztem. Egy ily alkalommal azt mondja ellenfelem : „Ne esküdjék gyermeke életére, mert megveri az Isten, inkább legyen önnek igaza.“ „Megver az Isten — kacagtam — hát az is van ?* Másnap aztán az én fiacskám fejét fájlalva hazajött az iskolából. Ágynak dőlt. Agyhártyagyulladást kapott. Az orvos is Istenhez utasított segítségért. Oh hogy megtértem én egyszerre, hogy térdepeltem és imádkoztam az oltár előtt! Óh, hogy könyörögtem a megtagadott kigúnyolt, összekáromolt örök Jóság irgalmáért! És ő meghallgatott. Amikor az orvosi tudomány felmondta a szolgálatot, ő segített. Visszaadta gyermekemet és én azóta újra hiszek benne és boldog örömmel hirdetem, hogy Isten megmutatja csudáit. Sz. I.
