Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-03-26 / 7. szám
1939. március 26. 3 E Vf A' NGÉLIKUS ÉLET EVANGÉLIUM ÉS ÉLET. Sajnos legtöbbször kettős arc, egymástól elütő köt dolog ez: az Evangélium és az Élet. Pedig e kettőnek lehe- tőségszerint eggyé kellene válnia. Az evangéliumot nekünk nemcsak ismerni s nem is csak szóban hirdetni,„hanem a valőságszerint élnünk is kellene. „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus...“ mondja önmagáról Pál apostol. Sok minden másként volna e földön, ha az Evangélium és Élet közti és szócska nem a kettő különállását fejezné ki, hanem azonosságát, megvalósulást. Eredményesebb lenne szolgálatunk. Eredményesebb a keresztyén misszió munkája. Indiában, egy nagy keresztyén diák konferencián mondotta egy vendégként résztvevő hindu pogány ifjú : „Nem vagyok keresztyén, de nagyra értékelem a Bibliát. Amire azonban nekünk szükségünk van, az nem szép szavak, még bibliai mondások sem, hanem az igazi keresztyén példaadás. Az a nagy ellentét, amelyik a keresztyének élete és tanítása között fenáll, nem tud minket sehogysem ki- békiteni és meggyőzni arról a gondolatról, hogy őseink hitét elhagyva keresztyénekké legyünk. Bevallom a keresztyén missziónáriusok kivételek. Becsületes, tiszteletreméltó emberek. A bennszülött keresztyének nagyrésze is kivétel. Néhányan közülük az indiai társadalom legkiválőbbjai. De mennyit ismerünk mi ezeken kivül itt is, Európában is, akinek élete, szép tanitásotok ellenére, gonoszabb a miénknél“. Súlyos és be kell vallanunk sokban igaz Ítélet ez. Álkeresztyénségünk megitéltetése. Ebben az Ítéletben benne vagyunk magunk is, egyházunk is. Isten pedig számon fogja kérni tőlünk mindazokat a lelkeket, kiket a rajtunk váló megbotránkozás zárt el attóly hogy Krisztust megtalálják! Hogyan fogunk majd felelni érettünk? Gillich Fülöp. A konfirmációi szokások. A konfirmációi szertartásnál az első hiba az, hogy szokássá lett. Úgy a növendékek, mint a szülők ennek nézik, nem gondolnak arra a rendkívüli fontosságra, amit a konfirmáció jelent. Mert a konfirmáció nem egy szokás, amelynek az a célja, hogy a virág- vasárnapi istentiszteletet szebbé tegye, még kevésbbé az, hogy a gyermekek megmutassák, hogy megtanulták a kátét, mint ahogy pl. a vizsgán a földrajzból mutatják tudományukat: a konfirmáció az, amit a neve jelente megerősítés. A növendéknek meg kell ugyan mutatnia, hogy megismerkedett Isten dolgaival, de a virágvasárnappal nem ér véget a konfirmáció, ellenkezőleg: azután kell egy egészen más, keresztyén élettel megmutatniok, hogy konfirmációjuk nem szokás, hanem valóban hitbeli megerősödés volt. A konfirmációi fogadalom tehát szent és jaj annak, aki ezzel a fogadalommal nem törődik. Már pedig a konfirmáció tragédiája az, hogy nem törődnek vele. A konfirmáció egész életre kiható jelentőségéből következik, hogy külsőségeiben is komolyan kell venni. A növendékeknek meg kell érteni, hogy nem azok a fő problémák, hogy kinek milyen a ruhája, ki mondja a köszöntőt, kinek milyen szép az arca a fényképen stb., hanem az, hogy a tett fogadalmat: hogy keresztyén életet él, megtartsa. Aki erre nem gondolt, annak semmit sem ér a konfirmációja. Hogy milyen szokott lenni a mi konfirmációnk, mutatja az az egy példa, hogy amikor a gyermekek hat hétig tanulták a szeretetet és megbocsátást, virágvasárnapján halálosan gyűlölik azt, aki a köszöntőt mondja, vagy esetleg: kétségbeesnek, ha sor végére kerülnek, ha a ruhájuk nem bizonyul elég szépnek és más effélék. Gyülekezeteink jövője ott dől el, hogy gyermekei tudják-e olyan komolyan venni a konfirmációt, amint azt venni kell?! Ha minden húsz-harminc gyermek közül csak öt indul el a kérész- tyénség utján, nem reménytelen többé népünk helyzete. Kiss Béla. maróan barátságosra fordítani: — Hilkijah tia Anathotból íme megint itt van az országban Pedig elinalt és kereket oldott, miután oly kárhozatos tanácsokat adott könnyenhivő királyának. — Királyi jótevőm legifjabb fiának tanítójává tett ... — És most ime elhagytad tanítványodat... De vájjon ki hivott ide? ' — Az Ur hivott! — Az Ur hivott . . . A küszöb őrzője szünetet tartott, amely tele volt zsúfolt hallgatással, aztán még barátságosabbra fordította a hangját: — Akkor hát dicsérd az Urat, hogy Pas’- hur karjai közé vezetett. . . . Mert Jirmijah sokszorosan visszaeső bűnös .... Ha nem volnék minden őrjöngök és tébolyodottak atyja, bizony kiszolgáltatnálak urad és királyod törvényszékének .... Légy hát hálás és elégedett, amiért a küszöb szelíd őrzője vesz gondjaiba . . . Ezzel már ki is mondotta az ítéletet. Két szijrázó leszijazta Jirmijahot. A vér kifutott az arcából. Lehunyta hosszú szempilláit s akadozó nyelvvel mormolta: — Pas’hur, Imer papi házából, jól gondolja meg, mielőtt parancsot ad, hogy mit tesz Eli és Ebijathar fiával. — Eli és Ebijathar fia gondolta volna meg. hogy mit tett. Most pedig inkább örüljön a büntetésnek s hogy nem éri utói, mint Ürijahot, amit megérdemelne . . . Az elgyötört ember felsikoltott: — Ne nyúljatok hozzám! Hiába volt minden. Villámgyorsan történt minden. Pas’hur elhagyta a szobát. J rmija- hot a sz'jrázók egy másik börtönkamrába cipelték, ahtl piszkos kezek letépték róla a ruhát s a papok ivadékának fehér testét husábavájó kötelekkel hosszú deszkalapra feszítették. Minden erejéből védekezett, de vadul kalapáló szive, amely oly sokat viselt el mostanában, csakhamar felmondotta a munkát. A félhomályból most kilépett az ítéletvégrehajtó, aki nem a közönséges bőrszíjat suhogtatta, hanem a sokágú korbácsot. A templombiztos intett. Az első, nem erős ütés elcsattant Jirmijah hátán. Most azonban olyasvalami történt, ami teljesen megzavarta a szijrázókat és az ítélet végrehajtóját, mert a büntetést nem volt szabad félbeszakítani s az elhibázott ütést nem lehetett megismételni. Baruch megvesztegette az ajtónál álló őrt s besompolygott a büntetőkamrába. A templombiztos nem törődött vele, nyilván azt hitte, hogy a küszöb őrének megbízott tanúja. Amikor azonban az első ütés lesújtott mesterének fehér testére, Baruch oroszlánüvöltéssel ordított fel: — Tudjátok, hogy mit tesztek ? Isteneteket ütitek ebben az emberben! Olyan erővel, amit senki sem várt ettől az elnehezedett embertől, elkapta az ítéletvégrehajtó torkát, mire az elejtette a korbácsot és a földre zuhant. Vad verekedés kezdődött most, ami súlyosan sértette a hely hivatalos törvényszéki komolyságát. Jaj lett volna a szolgálattevő őrség parancsnokának ha a küszöb őre megtudja a botrányt. Még itt, a templomhagy szélén s az istenkáromlók megfenyitésének helyén is a szent rend megőrzése volt az első parancs. Isten segítsége azonban elég erőt adott Barucbnak arra, hogy alaposan megzavarja a büntetés végrehajtását. A szijrázókat, akik reávetettók magukat, úgy rázta le magáró’, mint vaddisznó a kutyákat. Hangja félelmesen dörgött a bolt- hajtás alatt: „Adonájt veritek, magát az Urat!“ Amikor a korbácms ember uj ütésre készült, Biruch a beléje csimpaszkodó egész falkávai együtt a fenyitő s a megfenyített közé vetette magát s igy az ütések jórészét ő és a szijrázók fogták fel. Jirmijah elvesztette eszméletét, — nem a testi fájdalom miatt, amit alig érzett, hanem a kitörölhetetlen szégyentől. Soha életében nem emelt rá kezet senki, még szigorú apja sem. Nem törődött vele, hogy fellépett hátán izzik a hús. De nem tudta elviselni ezt a megbecatelenitést, e vadállati meggyaláztatá- tást Pas’hur által. Urijah fejét két kardcsapás hasította kétfelé, aztán nem tudott többé semmit. De Jirmijah mindent tudott s beleharapott a nyelvébe, hogy fel ne kiáltson e tudat gyötrelmében. Tudta ős érezte a kegyetlen szégyent, mig végül nagy feketeség borult érzékeire. Vederszámra öntötték rá a hideg vizet s ettől csakhamar magához tőrt. Most már tompa volt és közömbös. Történjék, amit Pas’hur elrendelt. Testének meg- szentségtelenitését, lelkének meggyalázását amugysem lehetett többé jóvátenni. Amikor a szijrázók kivitték, úgy érezte, mintha nem is őt cipelnék. Mintha izzó fájdalmai nem benne, hanem mellette éltek volna, testétől külön, szinte önállóan. Jirmijah csak elmosódott körvonalakban látta a ketrecet s közepén a vasszególlyel kivert fatuskót, amely elé most leültették. Nem is figyelt az éles fájdalomra, amikor a poroszlók mindkét lábát kifelé fordították s a kalodát rácsapták bokára. A nap vakító fénye izzott a fehér kőlapokon. Jirmijah félig vak szemei előtt suhanó árnyak kandikáltak be a ketrec rácsain — az Amenti árnyai. Valaki egészen közel kúszott hozzá. A templombiztos büntetésből a tanítványt mestere mellé zárta. Jirmijah egyszerre hátraomlott. A feje valami puha dologra esett. Baruch ölében feküdt. Most egy széles, szétzúzott férfiarc hajolt fölóje, mint a hűség szelíd csillaga. Baruch ajkai megmozdultak, de nem találta meg a kellő szót. Néha egy-egy nehéz csepp hullott le Jirmijabra. Vér, verejték és könnyek..,
