Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-05-07 / 10. szám
1939.fmájus 7. EVANGÉLIKUS ÉLET 3 EVANGÉLIUM ÉS ÉLET. Ne félj. A francia kormány egy igen vallásos tengerésztisztet nevezett ki a Csendes-Óceán egyik kis szigetének kormányzójául. A tiszt csakhamar útra kelt, hogy új hivatalát elfoglalja s magával vitte csa- dádját is. Egy nap borzasztó vihar tört ki a tengeren, s a hajó bordái szinte ropogtak a hullámcsapások alatt. Az utasokon halálos félelem vett erőt, hogy a feneketlen mélység lesz sírjuk s a viz szemfödőjük. Csak a tisztet nem hagyta el nyugalma. Felesége szemrehányólag mondá neki: „Ha jobban szeretnél bennünket, nem maradnál ilyen érzéketlen, amikor halálos veszedelemben forgunk“. A tiszt nem felelt. Lement a hajőszobába s pár perc múlva kardjával a kezében tért vissza, melyet baljóslatú arccal szegzett felesége mellének Az asszony halálra rémült, minden tagja reszketett, félelme azonban hamarosan eloszlott s mosolyogva nézett urára. „Hogy mosolyoghatsz, — kérdé ez, — amikor a halál torkába nézel? Talán nem félsz?‘‘ „Miért féljek, ha az a kard a te kezedben van? Tudom, hogy mennyire szeretsz!“ ,,Látod, — szólt erre a tiszt, — én is azért vagyok most nyugodt, s azért nem félek, mert tudom, hogy ennek a viharnak az én mennyei Atyám parancsol, aki engem sokkal jobban szeret, mint ahogy én téged szeretlek, bárha nagyon szeretlek!“ (Dekoppet-Adorján : Ifjak kalauza). Kibontjuk a zászlót. Egyházunk nagy reformátora, Luther Márton, azt mondja, hogy a Krisztus igazi egyházának ismertetőjegye — a kereszt. Csák végig kell tekintenünk Krisztus Anyaszentegyházának közel 2000 esztendős történetén s hamarosan meggyőződhetünk ennek az állításnak igazságáról. Krisztus igaz népe mindig kereszt alatt állott és áll ma is. Egyháza kereszthordozó egyház, népe kereszthordozó nép. Azt írja egy német folyóirat: a vörös uralom idején azt mondották: az egyház ellensége ä nemzetközi szellemnek. Az egyház nacionalista. El kell pusztítani. — Ma azt mondják: Az egyház ellensége az igazi nacionalizmusnak, mert egyformán akarja hirdetni az evangéliumot minden népnek, kínaiaknak és négereknek is. Önérzetes nemzetiszocialista nem lehet tagja a keresztyén egyháznak. — Ugyanakkor a legellentmondóbb vádak tömegei hangzanak el vele szemben: sokat beszél, keveset cselekszik ... ne avatkozzon bele az élet kérdésekbe, hanem maradjon a szószéken... vegye fel erélyesen a harcot az alkoholizmus veszedelme ellen... ne agitáljon a korcsmárosok ellen, hiszen mi korcsmárosok is megfizetjük az egyházadónkat... A hivő ember pedig tudja, hogy szükséges ez, mert Krisztus egyházát a kereszt teszi naggyá és erőssé, mert szolgálatra, engedelmességre és alázatra tanítja és testvéri közösséggé kovácsolja össze a Krisztus népét. Isten nekünk is kimérte a magunk keresztjét. Egyházunknak is, népüuknek is. Elbirjuk-e ? — Bironyára igen, sőt áldás is származik még majd belőle, ha megtanít imádkozni. Az Evangélikus Élet baráti közössége kibontja az imaközösség csendes kis lobagóját. Imádkozzunk együttesen, testvérközösségbe forrottan, hogy nagyobb legyen közöttünk az ő tisztelete s hogy bőségesebben árassza reánk, kis magyar evangélikus egyházra, szétszórt magyar evangélikus népre, az Ő kegyelmének sugarait. Kicsiny gyertyalángok, szivek gyuljatok fel, hogy megemésztődjünk néki égve s hogy fény lehessünk a sötét világban ! apám is akart részelni belőle, de nem adtak, csak az odavalóknak? És elnézte vo’na, bogy mi miattunk egy sereg szegény ember kimaradjon a földből ? — Már biz’ ez úgy van kislány, hogy aki kapja, marja. — Vagyis, hogy evvel a hires újsággal szóljunk, hirdessük az igazságot teliszájjal, ... amíg magunknak nincs hátramaradásunk belőle. — Na. ez nem keresi a maga hasznát, annyi szent. Hejnye, de odamondja a sógornak is. Ugyan a nevét nem írja ki, ez még szép tőle, dehát csak a vak nem ismer rá, hogy a bíróról beszél. Na, mérges lesz, ha olvassa. Ej .... ej ... . hogy ez a sógor ilyesmit követett el. Felcsattan ám a lány hangja. — És nagyapám a tulajdon atyjafiáról is i elhiszi ezt egy vadidegennek? — El én. Hogyne hinném, mikor ide van nyomtatva la. * Megint elmúlt egy pár nap. Hírét vették, hogy a sógor fel van háborodva, törvénnyel fenyegetőzik, de egy kis mitugrálsz ember, akit az újság küldött le, csak neveti. S meg is mondta neki! — Mit tüzel, öregem, magát senki sem bántotta. Mutassa meg, hol írtam le a nevét, akkor beszéljen. Péter bácsi jót kacagott a hiren. — Adta mitugrálsza, ez ugyan okos egy ember. Hogy kibújik még a törvény alól is Szeretnék vele megismerkedni. Erre nem sokára nyílt is alkalom. Mert a „mitugrálsz“ beköszöntött a faluba. Igaz, hogy nem a Péter bácsi féle jobb emberek társaságát kereste, hanem a falu aljával ült össze, azokkal pusmogott. Hogy miről, az is kiderült hamarosan. Mert megint ott kiáltozott az újságban a vastagbetűs cim: Mi történt a rétfalusi tagosítással i Felderítjük a régi botrányt is. Pellengéren a falu eleje. Péter bácsi már előre kacagott. — Na, a mi falunkra is rákerült a sor. Vájjon kit kever most a csávába? S nagy nekitelepedéssel fogott az olvasáshoz. Egyszerre felugrott, mint akibe belemart a kígyó. —■ Micsoda ? 1 Ez a gyalázatos még velem is kikezd? Mi a baj, nagyapám, — szaladt oda Erzsiké. — Hogy még én ... . Hogy én csaltam ? Hogy én gyarapodtam a más kárára ? Hát nem az én szegény asszonyom hozta a házhoz ennek a vagyonnak a magvát ? Hát nem együtt szereztük, magunk munkájával, magunk küzdelmével, magunk véres verejtékével a többit ? Mi ? Ki meri ezt tagadni ? — Csillapodjék kedves nagyapám. Nem lehet az, hogy magát vádolják! — Itt van olvashatod! „Aki legközelebb volt a tűzhöz, az kapta a legjobb tőidet. Ha itt-ott hozzámértek még valamit, az jó volt jutalomnak a szives vendéglátásért.“ Hát nem év voltam akkor a biró ? Nem az én házamnál lakott a mérnök? Az a derék úriember, akit annyian szerettek volna megkörnyékezni ... Da aki mindig azt mondta nekem : Nem tennék kivételt Péter bátyám, még az édesapám kedvéért sem ! Mit csináljak ezzel az emberrel?! Megyek... összetöröm! Erzsiké ráeszmélt, hogy most ki lehet gyógyitari a nagyapát a nagy ujságszeretett- bői. Nagyon komolyan mondta : — Hogy nevet most Jóska bácsi odaát Kamocsán! — Mit nevet ? — Azt mondja: na, a sógorra is ráhúzták a vizeslepedőt. Dehát mért követ el ilyesmit? — Hogy én?! Úgy ám ! Nyomtatva van, elhiszi, hogyis ne hinné. Nem merné az igazmondó újság másképpen megírni! Te mered ezt mondani, a nagyapádról? — Dehogy mondom, lelkem, csak úgy gondolom, Jóska bácsi mondhatja. — A tulajdon sógoráról! Hiszen jól ismer! — Hát az ő tulajdon sógora is elhitte róla, pedig ismeri! Erre aztán nem volt mit felelni. A Péter bácsi haragja megint a Mitugrálsz felé irá- nyozódott. — Majd elintézem én akkor ő vele .... de arról koldul majd ! — Tudja, nagyapám, mit fog mondani? — Mit? — Azt, hogy „ne tüzeljen öregem, mutassa meg előbb, hol írtam le a nevét, azután beszéljen!“ \ Akkor majd bottal magyarázom meg neki, hogy mit Írjon rólam. — És elítélik nagyapámat.. . börtönbe kerül! — Hát mit csináljak ? — Hajítsa ki az ablakon azt a szennyes újságot és győzze meg a többi tiszteséges embert is, hogy nem érdemes ilyet még kezébe se venni, nemhogy pénzt adni érte. És mondja el miodenkinek, ne adjon mindjárt hitelt a szónak, ha a más becsületében gázol. Péter bácsi belátta, hogy Erzsikének igaza van, de azért csak törvényre adta az újságírót. A törvény előtt pedig Mitugrálsz kivágta: — Én erről az emberről nem is tudtam, nemhogy írtam volna róla. Akinek pedig nem inge a vád, ne vegye magára. Péter bácsi bizony viselte a szégyent, meg a perköltséget is. Újságot többé nem vett a kezébe, ellenben a templomban ott volt mindig a szokott helyén. S ha valakiről rosszat hallott, ő volt az első, aki igy szólt: — Ne ítélj, hogy ne ítéltessél. És ő volt az, aki állandóan hangoztatta: — Olyan újságot írjanak, amelyet az én tiszta lelkű kis unokám kíván, becsületeset, jószándékút, hivő emberek újságját.
