Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-04-09 / 8. szám
2. EVANGÉLIKUS élet 1939 április 9. BÉKESSÉG ISTENTŐL. IRTA-, REMÉNYIÉ SÁNDOR. Nines nyugalom, nincs nyugalom, — a szív, Amig ver, mindörökre nyugtalan. De mindörökké nyughatatlanul, Istentől mégis Békessége van. Békesség Istentől. Nincs nyugalom, nincs nyugalom — vihar, Örök hullámzás a viz felszíne. De lent a mélyben háboritlanul Pihen a tenger s az ember szive, Hadd hullámozzék a viz felszíne. Békesség Istentől. Nincs nyugalom, nincs nyugalom, — s ez a Nyugtalanság, mint a járvány ragad. Te sugarazd szét békességedet És szóval, kézfogással másnak add. Az Isten Békessége is ragad, Békesség Istentől. Reggel mondd, délben mondd és este mondd A feltámadott első szép szavát, És ragyogóbbá lesz a reggeled És cslliaghimesebb az éjszakád. Békesség Istentől. Békesség Istentől: mi így köszönjünk, Hogy köszöntésünkben lélek legyen — Vihartépett fák — ágaikon mégis Vadgalamb búg és Békesség terem. Békesség : köszöntésünk ez legyen. Békesség Istentől. IGAZI KONFIRMÁCIÓ. Az Evangélikus Élet is szeretettel köszönti azokat, akik virágvasárnapján az Ur oltára előtt térdelve vallást tettek arról, hogy hisznek Krisztusban. Szeretettel köszöntjük őket a felnőtt keresztyének sorában és várjuk az Evangélikus Élet olvasóinak táborába. Azt gondolta talán valaki, hogy elkéstünk a konfirmándusok- hoz szólani? Dehogy is volna késő. Hiszen az ő konfirmációjuk még nem fejeződött be. Ellenkezőleg, még alig kezdődött meg. A Krisztusban való hitről vallást tenni nemcsak a templomban kell, hanem kint a világban, nemcsak ünnepélyes órában, hanem a hétköznapok idején is. Ez lesz még csak az igazi, a nagy konfirmáció. Mert annak az ifjúnak, aki a templomban hitet tett Krisztus mellett és a templomon kívül gúnyolja, elfeledi, káromolja a Krisztus nevét, a vallástétele nem volt más, mint Ítélet önmaga felett. Az igazán hívőknek a világ előtt következő bizonyságtevése azért lesz nagy konfirmáció, mert nem lesz olyan könnyű, mint a templomi. Mig a templomban csöndben ülő, helyeslő gyülekezet hallgatá őket és vallástételüket imádság és áldás kisérte, addig a világban gúnyolódó, undok tréfákat űző, Krisztust káromló s talán fegyveres, gonosz ellenségek előtt kell kiállani, még pedig nem csapatosan, hanem esetleg egyedül és halált megvető hittel vallani Krisztus mellett. Aki ezt megteszi, mégpedig nem is kényszerű kötelességből, hanem azért mert nem tehet máskép, mert a Jézus iránti lángoló hit és szeretet készteti erre, az előtt megáll majd Krisztus, a legnagyobb, a legigazibb konfirmáció napján, amikor mi hallgatunk és Ő beszél és igy szól: ezt ismerem, Atyám; ő az aki nemcsak az oltár élŐff, de a világ előtt is vallást tett rólam. Mátyás Béla. HÚSVÉTI BÁRÁNYOK. (Részlet Nyirö József Űz Bence e. könyvéből.) Olyan ára semminek sincs, mint a tejes báránynak januártól búsvétig s azon is túl, mig fűre nem mennek a juhok. A fűtől ízet vált a bárány húsa. Különösen a húsvéti szent ünnepekre szökik fel az ára, mert a kalendáriumban nincs olyan ünnep, amelyikre annyi ártatlan állatot legyilkolnának, mint a húsvét. Nincs az az istenhátamegetti falu, ahol ezen a napon ne omlanék az ártatlan bárányok vére, pedig ez az ártatlan állat éppen Krisztus urunkat példázza, ki elveszi a világ bűneit. A világ bűnei a tömeges báránygyilkosságoktól még szaporodnak, de Bence szerint furfangos nagy esze volt annak, aki ezt a bárány-szobást kitalálta, mert a szegény emberen semmi se segit jobban, mint az a száz-kétszáz lej, amit búsvétkor megadnak egy jóforma bárányért. Sokmillió báránynak kell örök álomra lehunynia szemét a húsvéti bárányvétel miatt. Egyetlen papról beszélnek erre felénk, aki megborzadt a báránymészárlástól és kijelentette, hogy ő többet bárány- húst meg nem szentel. A székelyek kérték szépen, hogy velük ezt a csúfságot ne tegye meg, de a pap hajhatatlan maradt. Erre megmérgelődtek s küldöttségbe mentek a püspökhöz, hogy a papot tegye el a faluból. A püspök csak mosolygott, mert a papot is szerette, magában igazat is adott neki, de a hívőket se akarta megsérteni. Tréfára fogta tehát a dolgot s hogy a kecske is jóllakjék s a káposzta is megmaradjon, ezt a tanácsot adta az atyafiaknak: — Én a papot el nem teszem, de ti menjetek haza s ha nem fogad szót a pap, a fején felül s a talpán alól verjétek meg, ahogy tudjátok. Tiszta lehetetlennek látszott a püspök úr előtt, hogy valami bántodása lehessen a papnak, ha a fején felül s a talpán alól ütik. Húsvétra azonban ispotályba került a szegény pap, mert a székelyek először a fejére állították s csak azután verték meg a fején felül s a talpán áléi. Úz Bencének még a lelke is örvendett, mikor elmondotta nekem az esetet, mert a húsvéti bárány árakon ö keresett a legjobban. Senki a juhokhoz úgy nem értett, mint ő. A titka a dolognak abban van, hogy a juhokat — törik-szakad — le kell bárányoz- tatni legkésőbb december végire, hogy minél hamarabb újság legyen. A bolond urak városon arannyal mérik fel az ilyen friss, harmatos bárányhúst. Bence még a természetét is ki tudta játszani a szegény, boldogtalan juhnak. Akkor vetett neki bárányt, amikor ő akarta. A titkát senkinek el nem árulta, de az ő keze alatt a juhok már december ele- jire ellettek, pedig a szájuk fagyott be a nagy hidegtől. Én is csak annyit tudtam az egészről, hogy valami különös füvet etetett velük ősszel, ami ellenállhatatlan családalapításra kényszéritette a juhokat. Bence pedig csak kacagott s várta az eredményt, ami sohasem maradt el. Az is igaz, hogy úgy gondozta őket, mintha saját gyermekei lettek volna. Eleinte egész nyájakat bíztak a kezére s a gazdák nagy pénzeket kerestek a tudományán, de később megjött az ő esze is és önállósította magát. Még a múlt ősszel léptünk mi ketten egyezségre és közösen hat juhot vettünk. Bence munkába vette őket olyan lelkiismeretességgel, hogyha rajta állott volna, kilencet ellett volna minden anyajuh. Már az ősszel jelezte, hogy alhatom nyugodtan a balfülemen, mert a juhok a mi meggazdagodásunkhoz vezető utón nagy elhaladást tettek. Egész télen a juhokról több értesítést nem is kaptam. Bence a havasokon kotolt s én is megfeledkeztem róluk, de tudtam, hogy jó kézben vannak. Mindössze karácsonykor tűnt fel, hogy Bencének új, szép fodros sapkája van hasibárány bőréből s friss juhászbundája. Még meg is dicsértem, de még eszembe se jutott, bogy gyanakodjam. — Te, miféle sapkád van? -—mondottam mégis neki. — Ne is kérdezze! — int le szomorúan. — A mi bárányunkból való ... Egy kicsi baj történt... Nem tudott szegény elevenen jönni a világra., Hogy kárba ne vesszen, felhasználtam. — Jól tetted 1 — nyugodtam bele. — Hát ezt a szép bundát hol szerezted? — Ezt? — nézegette komótosan a bundáját. — Ezt biza a havason. — Ügyes bunda! — folytatom a szót. — Az! ismeri el Bence is. — De meg is választottam a bőröket hozzá, mert—tudja e — nem jó minden bőr bundának. — Drága volt? — firtattam. — Nó... Elég jutányosán kaptam. A télen pusztultak a juhok a havason ... — Remélem, a mieinknek ninci semmi bajuk ... — Azoknak nincs 1 — Hálistennekl — Legyen csak nyugodt! A bárányt a szent húsvétra behozom. Mind megkapja, ami az ürfinak jár. Még szégyeltem is, hogy Bencét magamban meggyanúsítottam.
