Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-10-09 / 32. szám
2. 1938. október 9. EVANGÉLIKUS ÉLET Ausztriai tapasztalataim ... cim alatt közöl érdekes beszámolót a szlovenszkói evangélikus diakonissza-otthon kiküldötte, Hrobony lelkész, ki az elmúlt esztendőben a felvidéki evangélikus diakonissza-otthon megbízásából vett részt a délkeleteurópai diakonissza intézményeknek az ausztriai Gallneukirchenben tartott konferenciáján. Az alábbiakban szemelvényt nyújtunk az érdekes beszámolóból. Gallneukirchen. Tiszta verőfényes napon, Péter és Pál apostolok ünnepén érkeztünk meg Linz városába. A városnak 120.000 lakója van, mind németek és katolikusok. Van azonban evangélikus temploma és kórháza is. A reformáció századában nagy számmal voltak evangélikusok, de azokat részint a Bécsben székelő Habsburg uralkodók, részint a salzburgi katolikus érsekek tűzzel-vassal kiirtották. Az üldözések hevének lankadása után újból éledni kezdett itt az evangélikus egyház. Ma az Ige ismét hatalmasan hódit teret Ausztriában. Talán sehol a világon nem terjed és nem erősödik ma annyira az evangélikus egyház, mint itt. Minden esztendőben több ezer ember tér be az evangélikus egyházba, úgyhogy szűknek bizonyulnak a templomok s nem győzik a munkát a lelkipásztorok. Ennek a fejlődő, a reformáció emlékét idéző egyháznak rendezésében folyt le az evangélikus diakonissza intézmények konferenciája. Autóbuszokkal érkeztünk meg Gallneu- kirchenba, amely 15 km.-re van Linztől, egy szép erdőboritotta hegyekkel övezett völgyben. Több lelkészből s kb. 100 diakonisz- szából álló csoport fogadott bennünket. A diakonissza-otthont kék színű, rajta a béke galambját ábrázoló zászló diszitette. — Idegenekként jöttünk, de hamarosan otthonosan éreztük magunkat, testvérek között. A gallnéukircheni templomban úgy éreztem magam, mint Amerikában. Minden ragyogott a tisztaságtól, szépségtől. A templom tiszta, világos és kényelmes. Az oltáron kereszt, biblia, gyertyák, virágok. Kép nincsen rajta, hanem az oltár mögötti ablaküvegen látható egy színes Krisztus kép, mintha a beözönlő fényben lépne be a templomba. Az oltár előtt az ifjúsági énekkar tagjai sorakoztak fel. — Az istentiszteleti rend, melyet itt mutattak be újszerű. Az_ evangélium felolvasása után a lelkész elmondotta az apostoli hitvallást s vele együtt mondták a hívek is. dr. Eder püspök prédikált, Máté ev. 18, 10—14 alakján. Megemlítette, hogy a diakonissza-otthon ez évben ünnepli fennállásának 60. évfordulóját. 60 évvel ezelőtt Schwarz nevű lelkész kezdte meg a munkát. Gyü'ekezetét akarta megmenteni s segítségre volt szüksége, ezért felnevelte az első diakonisszát. Ma 240 diakonissza áll ennek az intézménynek szolgálatában s munkájuk behálózza egész Ausztriát. A továbbiakban a püspök a diakonissza intézmény történetét és célját ismertette. Áldott és pótolhatatlan az a munka, mit elvégeznek, akár lelki munka legyen az, akár pedig a szeretet szolgálatban történjék. Megrenditően hatott reám, mikor a délutáni előadáson a gallneukircheni egyház történetét ismertem meg. Valóban csodálatos is az. Katolikus lelkész munkájának az eredménye. Ezelőtt 100 esztendővel Linz városában és környékén nem volt evangélikus hivő. Alapos munkát végzett az üldözés. Abban az időben Gallneukirchenben egy evangéliumi érzületű katolikus plébános volt: Bős Márton. Szorgalmas biblia olvasó volt s híveinek is melegen ajánlotta ezt. Különös dolog volt ez abban az időben. A katolikus egyház nem szívesen nézte ezt híveinél. Biblia olvasásuk közben lelkipásztor és hívek reájöttek, hogy egyházuk tanítása nem mindenben egyezik a Biblia tanításával. Mária mennybemenetelének ünnepén tartott prédikációjában Bős Márton ki is jelenti : hiszünk Mária mennybemenetelében, mert szent volt, de sehol nem olvassuk róla, hogy Isten jobbján ül. Ezt csak Krisztusról olvassuk, azért ő erősebb, hatalmasabb s nem akarunk máshoz fordulni segítségért csupán őhozzá. — Emiatt a bátor beszédje miatt- egyházi törvényszék elé állították s állásától megfosztották. Az elhintett magot ellenben nem lehetett elfojtani. A hívek ezután is olvasták a Bibliát, majd kitértek a katolikus egyházból és az evangélikus egyház híveivé lettek. Első lelkészük az előbb említett Schwarz volt, aki tevékenységének jelmondatául Bős Márton bibliai jelszavát választotta: „Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetélkedetlen- ség, hanem a szeretet által munkálkodó hit." ő alapította a diakonissza-otthont. A papilak ma abban az épületben van, ahol annak idején a katolikus egyházi bíróság ítélkezett Bős Márton fölSU. JCgod£Utosak_az< Isten útjai! , Molnár Rezső. Aki másnak vermet ás... A yiro József. A szerencsétlenség biza megtörtént. A medvénk leütött egymás félesztendős, szép tinót az Üdö Márton csordájából. A szerencsétlen állat félrekó- borgott s mikor a medvét meglátta, úgy megbűvölődött, mint amikor én ránézek egy kívánatos, szép leányra. Pillanat alatt átharapta a nyakereit. A tinó egyet bődült, kettőt rúgott s készen volt. A medve felvette a hóna alá, mint egy pelyhet ős hazahozta. Az első ijedtség után kacagni kellett rajta, olyan idétlenül lógtak a lábai s a kiejtett nyelve. Mikor ledobta a tűz mellé, úgy nézett reánk, mintha azt mondta volna: — Nó ugy-e, én es tudok valamit! Azzal leült a nagy kerek fenekire s várta a részit illedelmesen. Bence azonban elfő felindulásában pofon ütötte s olyan cudar módon káromkodott, hogy a medvével együtt szégyeltük magunkat miatta. Az ügyet meg- nemtörténtté azonban nem lehetett tenni. Bence így is teltalálta magát. — Letagadjuk! — intett a szemivei nekem. — Ördögöd van! — tetszett nekem is, hogy a kántor urat mégmenthetjük. Ugyanis kántor uramnak hívtuk a medvénket. — El kell az útból a tinót takarítani! — Bé a sűrűbe vele! Ne tátsa a száját úrfi! ín fogom a szarvát, maga fogja a farkát I.,. A nevezett testrésznek nekiugrottunk, emeltük, hogy szakadtunk meg bele, de a tinót meg se bírtuk mozdítani, pedig Bence összeszidott mindennek, nyavalyásnak, élhetetlen nek, tátottszájunak, elküldött haza szopni s más hasonló műveleteket végezni. A tinó azonban nehéz volt s abba kellett hagynunk az emelését. — Ha itt kap vele Marci bácsi, fizethetünk ! — esett kétségbe Bence. Hármunk közül egyedül a medve bírta volna elcipelni a döglött tinót, de azzal nem tudtuk megértetni magunkat. Végül is jó kemény kötéllel áthurkoltuk a tinó derekát s reákötöttük a medvére. Hivluk, insláltuk. csalogattuk, könyörögtünk neki, hogy hozza utánunk, de a medve csak nézett bután s nem mozdult. Erre Bence előkspott egy kemény cserefabunkót s elkezdte ütni vele a medve fejét. Az eleinte kapkodta a fejőt jobbra, balra, da azlán rossznéven vette s megneheztelve elindult be az erdőbe. A tinót, mint egy könnyű kölöncöt, úgy húzta maga után. Ahol legsűrűbb volt az erdő, ott leol- doltuk róla s ágikkal betakartuk. — Hálistennek! — könnyebbült meg Bence. Most azonban más volt a baj. A medve olyan véres volt, hogy csak a vak nem látta meg rajta a bűnt, amit elkövetett. A szőrös mellin, hátán, farkán vastagon alvadt meg a tinó vére. Kát olyan okos embernek, mint Bence és én voltunk, afféle kicsiség nem okozott gondot. — Megmozsdatjuk! — találta ki Bence. — Helyös! rikkantottam örömömben. Patak van elég az erdőben. Egyikbe beleállitottuk a kántor urat, hogy a bűnjeltől megtisztítsuk. Engedelmes volt, mint a fehérnép a vétek után. — Én fogom, maga mosdassa! — párán* csolta Bence. Arra nem számítottunk, hogy a medve nem szereti a vizet. Amíg a köldöke körül matattam, még állotta valahogy, tetszett is neki, mihelyt azonban a szeme közé locsin- tottam a hideg havasi vízből, egyet mordult s úgy belóvágott mindkettőnket a gőböbe, hogy alig bírtunk kimászni belő'e. Erre elég illetlen tanácsot adtam Bencének, hogy mit csináljon a medvéjével, mire ő is megfürösz- tött a fürdetés után mi nem, de a medve annál véresebb volt, az alvadt vér megolvadt rajta s ott is befestette, ahol eddig tiszta volt. Szerencsére „elbujdosott“. Mindig elszokott bujdosni két-három napra, ha nem volt megelégedve velünk s mi megkönnyebbülve mentünk haza. — Csak a nyomot meg ne kapják, ahol eljött — magyarázta Bence. Akkor szárazon megusszuk. Attól nem igen kellett tartanunk, mert tudtuk, hogy a vén Marci bá a csordát nappal nem hagyhatja magára, éccaka pedig szagolhatja a nyomot. Eiső nap s első éjjel azonban nem mertünk elmozdulni hazulról, lestük, hogy jön-e Üdö Márton a kárát keresni. Ha a szélmeg- rozzentette a száraz falevelet a földön, minda- ketten ijedten fordultunk arra. Vártuk, vártuk, de nem jött. Eltelt esti tizenegy óra is, akkor se jött. — Úgy látszik, nem reánk gyanakszik! — nyugtattuk meg magunkat. Pénteken éccaka azonban éjfél után fel- költött Bence. — Szép holdvilág van, urfi, jöjjön csináljunk valamit a tinóval. Késeket, szekercéket vittünk magunkkal. A tinó akkor már kótakkorára volt puffad- va, de addig mesterkedtünk vele, mig sikerült megnyúzni. A bőrét el kellett gazolnunk, mert egészen reasült. Egye fene, nem törődtünk vele.
