Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-08-28 / 29. szám
4 EWáA NGÉLIKUS ÉLET 1938. augusztus 28. r GO= S3ÜC n ASSZONYOK ROVATA p Asszonyok dicsérete — asszonyok feladatai Az országos egyház püspöke, íz országos egyház idei egyetemes gyű é- sén elrnorjdott .beszámolójában, különleges dicséret hangján emlékezett meg egyházának nőegyíeteiről és asszonyai* ról. Amikor a iérfiakat politikai ellentétek választották el egymástól és állították szembe egymással s ennek az ellentétnek ávtása kihatással volt az egyház élőiére és munkájára, akkor az eddiginél is erőteljesebben nyilvánult meg a nőügyietek és nők munkájának felbecsülhetetlen értéke. Az országos egyház kimondhatatlanul sokat köszönhet a nők munkájának. Sok ellentétnek lelompitocták élét. Ha kellet elvállalták a férfiak munkáját és szolgálatát. Isten kegyelmén felül nekik köszönhető, hogy az egyház nem roppant össze az ellentétek súlya alatt s ha ma újra nagyobbrészt visszataláltak a férfiak az egyház szolgálatába. Jótékonyságot és szórványgondozást a nőegyletek és nők áldozatkészsége tette lehetővé. Az elért eredmények arra késztették a püspököt, hogy azzal a javaslattal lépjen a közgyűlés elé: tegyék még hatékonyabbá a nőegyletek munkáját, kössék azt szorosabban az egyházhoz s engedjenek bőségesebb munkateret a nőknek az egyház életében. A magunk egyházi életében is sok a kívánnivaló. Sok-sok erőteljes munka hiányzik még itten. Pedig nekünk is lennének nagy feladataink. Nincsen imádkozó gyülekezet. Imádkozó kis mag gyülekezet minden gyülekezetben. Tudjuk mit jelent ez. Nincs ki Istentől áldást kérjen a munkások szolgálatára a gyű lekezetben. Nincs ki lelkiismeretében hordozná a felelősséget a gyülekezel hitéletéért. Hiányzik a szolgálat szelleme. Kenyérkereső áilást látnak legtöbben az egyházi hivatalban is. Sokszor annak látják a bennelevők is. Hiányzik egyházi életünkből a bizonyságte- vés ereje. Lenne nekünk is szórvány munkára való kötelezettségünk, de senki sem érez magában áldozatkészségre való felelősséget. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezt nem érhetjük el máról-holnapra. Hasztalan is akarjuk kierőszakolni. Iiyeo változáshoz megváltozott lélek kell. Ezt pedig ki nem erőszakolhatjuk. Csak újjászületett lelkek által remélhető ez. Éppen ezért kitől remélhetnénk jobban, Isten kegyelmén felül, egyházi életünk újjászületését, ha nem magyar evangélikus asszonyainktól! Magyar evangélikus családanyáktól, magyar evangélikus hitvestársaktól, magyar evangélikus nőegyleteink- töl. A hitnek és szolgálatnak új szelleme rajtuk keresztül kell beleáramoljon elsősorba a családba s aztán azokon keresztül egész anyaszentegyházunkba. Magyar evangélikus asszonyaink új szelleme, erős hite új világot fog teremteni itt közöttünk. Nőegyleteinl; komoly bizonyságtétele, evangélikus és magyar szelleme, felelősségtudata feltétlenül ugyanazt eredményezné, amit az országos egyház püspöke észlelt egyházában. Visszavezetné a férfi kát is, az ifjúságot is az egyházhoz, keresztyén feladataik vállalásához. S akkor könyűszerrel megoldódnának ma még kilátástalannak ítélt nagy nehézségeink és bajaink. Rendeződne az egyházi élet. Megszűnne- hitetlenség és hithagyás, meg szekta veszedelem. Nem maradnának anyagiak hiánya mialt megoldatlan nagy belmissziói és szórványmissziói feladataink. A magunk részéről feltétlenül nagyobb működési teret biztosítanánk hivő magyar evangélikus asszonyainknak. Evangélikus szolgálattá szélesítenénk ki nőegyleteink munkáját. Helevonnánk egyházi gyűléseink elsőrendű program pontjai közé munkájuk teendőinek megbeszélését. Nektek, magyar evangélikus asszony testvéreinknek pedig azt üzenjük: legyetek rajta azon, hogy eljöjjön nemsokára az idő, hogy mi is hazugság nélkül elmondhassuk: hivő és becsületesen, felelőség- tudattal szolgáló asszonyainkon keresztül adott új életet egyházunknak az Isten t j Qlllloh FUlöp. Az elsők elseje. Nem gondolhatunk rá másként, valahányszor emlékezetünkbe idézzük büszke, komoly, fenséges, igazán fejedelmi alakját—csak mélységes hódolattal és el nem múlható hálával, alattvalói tisztelettel és büszke szerei altéi. Nem gondolhatunk rá másként, hisz Árpád az elsők elseje, páratlan bölcsesége’ józan és megfontolt harciassága, évezredek nernj jövőjébe látó elgondolása szerzett hazát, hazátlanul bolyongó népünknek. Ö vetette meg az alapját — támadásokban ugyan megtöredezett, megcsonkult, sok megpróbáltatástól vert, do azóta is fennálló és minden im«yar szív által nőnszeretett országnak, melyen — áldjon vagy verjen sorskeze — minden körülményei' között mindnyájunknak élnünk, halnunk kell. S amint hódolattal hajlongtak előtte az idegen népek követei, amikor fehér ménen komoly fenséggel bevonult arra a földre, melyet örökségének tartott s melyet öröksőgképen hagyott az ő népére, úgy kell várnunk s engednünk, hogy bevonuljon a mi szivünkbe is, s elfoglalja ott az őt megillető helyet. Népünk már ki tudja mióta, Á^pád fejedelmet bölcseségéórt talán, de bizonyára jóságáért, előrelátásáért népe iránti szeretőiéért és népéről való gondosságáért, olyan jelzővel, olyan megkülönböztetett névvel tüntetett ki, Rmiiyent a legnagyobb és legjobban szeretett fiai közül is csak a legnagyobbaknak adományozott s mintegy tisztelete, nagyrabecsülése és szeretete kifejezéseként apánknak nevezte. S valóban minden lény- | kedése, jellemének minden vonása arról A tesz tanúságot, hogy Árpád ezt a kitüntet nevet meg is érdemelte. Még mikor Lebediában élt a magyarság, Árpádot már akkor vezérként ismerte el valamennyi törzs, s habár nem is egyedül való fejedelemként, hanem Kosuly vezérrel együtt, ő irányította népe életét. Már akkor tanúságot lett bölcs és megfontolt természetéről. A magyarság ugyanis Lebediában két részre szakadt. Árpád elnézte és engedte a kettészakadást, mert nem akarta, hogy vele tartsanak nyugatfelé azok is, akiket meggyőződése ellenkező irányba, keletfelé vitt, de azért követei utján állandóan fenntartotta a kapcsolatot velük. Mint jó apa, tudni akart felőlük, sorsukról mindent, mindenkor. Nem volt erőszakos természet, inkább szép szóval igyekszik meggyőzni, akaratát elfogadtatni s épen ezért — ahogy a Névtelen jegyző könyvének egy mondata Írja — Árpád a követeit a terbágyi erdőben árpádosan sétálgatva fogadta. Érvekkel akart győzni, nem erőszakkal, mint ahogy a legtöbb vezérnek a megfelebbezhetetlen pa. rancs és kérlelhetetlen erőszak a módszere. Nem a maga kizárólagos akarata által akarta megtartani és előre vinni népe ügyét, nem a maga kizárólagos akaratát kényszeritette rá alattvalóira, mivel sokkal bölcsebh volt más vezéreknél, megtudta hallgatni mások véleményét, tudott tanulni másoktól s ezért, mint avérszerző- dós egyes pontjai tanúskodnak róla, népével egyetakarva, együtt kormányozott. Bizonyára bátran írhatjuk le, hogy ez az apai böl- cseség rakta le az alapokat egy maradandó alkotmányos ország megépítéséhez s ez őrizte meg a nemzetet a pusztulástól. Mint minden igazi nagy ember, nem a szavaknak, de a tetteknek embere. Anekdótában maradt fenn, hogy „Árpád előtt egyszer a gó- tok kövote hiábavaló hosszú, hiábavaló beszédben mondotta el, mi járatban van. A fejedelem nem szóit rá semmit. És mi a válaszod rá uram, kérdezte végre a követ. Mond meg otthon — felelt Árpád, — hogy mig te beszéltél, én addig a szót rágtam és hallgattam“. Nem beszélt sokat. .Nem tülekedett a vezérnégért“. Vállalta a feladatot, melyre felkérték. Utána újból félre állt, nem hallatott magáról, nem is tudnak többet róla, csak halála évét (907) és hogy Óbuda vidékén temették el — írja Horváth Tibor. De honfoglalásáért ma in millió szív áldja nevét és őrzi emlékét. Raduch György.
