Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-05-15 / 20. szám
/ 2. EVANGÉLIKUS ÉLET 1938. május 15. A Ml ISKOLÁNK. Ódón épület öreg falai között nyílt meg 1919 őszén nálunk a felekezeti iskola. Ide szorultunk a modern magyar stílusban épült állami iskolaépületből s boldogok voltunk, hogy volt ahová meghúzzuk magunkat és nem kellett tantermek után szaladgálnunk, mint testvér-gyülekezeteink legtöbbjének. Jól is éreztük itt magunkat. Megfértünk, sőt az ugyanakkor megszervezett evangélikus polgári fiu-és leányiskolának is helyet szorítottunk. Megható volt ez az együttlét. Az egyház védőszárnyai alá vette otthontalanná vált gyermekeit: elemi és polgári iskolai tanulóit s gondoskodott az édes anyanyelven való ismeretszerzés lehetőségeiről. A felhagyott és egyideig pusztán és üresen állott régi iskola hirtelen szint és derűt nyert a vidám gyermekseregtöl. Mintha megfiatalodott volna! Pedig sok évtized nyomta vállait. Előre láttuk, hogy hamarosan eljő az idő, amikor segédgerendákkal és tatarozásokkal sem lehet az uj idők pedagógiai és egészségügyi követelményeinek eleget tenni. A hatóságok részéről is egyre érkeztek a figyelmeztetések és felhívások az iskolaépület átalakítására. S hogy a nyilvánossági jogot mindeddig nélkülöztük, annak egyik főoka az épület öregségében, a tantermek gerendás és sötétvoltában rejlett. Egyideig átalakításra gondoltunk, de. rájöttünk, hogy .ej. c.sak-. félmegoldás lenne s csak nehány évre szólna és utána újra idő- | szerűvé válnék az uj iskola építése. Kiadtuk tehát a jelszót! építsünk új iskolát. Szépet és minden tekintetben megfelelőt! A felhivás lelkes visszhangra talált. Mutatta az első megmozdulás. Egyszerre többmint 50 szekér indult a 15—20 km-re fekvő Prázsmárra tégláért díjtalanul s már a legelső nap közel 30.000 tégla került az iskola udvarra. Ehhez hasonlóan történt a kőnek, kavicsnak, homoknak, cserépnek, mésznek, fának, vasnak cementnek a szállítása. Nem kevesebb mint 500 ingyen-fuvar volt eddig. Ezenkívül kőmiveseink és ácsaink mindenike kedves kötelességének érezte, hogy az ő kezemunkája is ott legyen az uj iskolában. Valami csodás volt a tenniakarás és áldozat- készség. Elmondhatjuk, hogy nincs valamirevaló ember, aki kivonta volna magát a köteles- ségteljesitésből. Egy derék bádogos testvérünk ingyen készíti a csatornákat s az összes bádogos munkákat. Van ki negyedszer-ötödszörí hozta el pénzbeli adományát. így gyűlt össze saját magunktól közel 150.000 lej. S az adakozás még egyre tart, mert félben nem maradhat a mű, amelyet egy nép a szivével és leikével épit. Már tető alatt áll a három tantermes modern iskola s mire eljő az uj iskolai év, előreláthatólag készen is lesz egészen, hogy egy újabb századra helyet adjon gyermekeinknek s erős vára legyen a magyar műveltségnek. Tantermei közül egyet az Ifjúsági Egyesület s egyet a Nőegylet, fog berendezni, hogy igy hálálja meg azt, amit az iskolától kapott. Sípos András esperes-lelkész. A hosszufalu-alszegi gyülekezet ú| Iskola épülete. Evangélikus országok és népek. Északi riport. Szobám ablakából a végtelen hómezőt látom, s a rajta végigfutó élethordozó országutat. Karácsony szentestéje előtt ott állottam délután az ablaknál és mig haza akartam látni, az országúton a szánkók hosszú — hosszú sorait néztem, amint jöttek a templom felé. Alkonyattájt körülsétáltam a templom környékét. Olyan volt, mint egy vásár. Szánkó szánkó mellett szorongott százával. Az ötezer embert befogadó templom zsúfolva volt a hosszú kilométerek zarándokaival, akik ezért a két szóért jöttek: „Krisztus megszületett.“ Ez a gyülekezet tizenötezer lélekhez akarja eljuttatni az evangéliumot, de csak egy papja van, aki ünnepnapokon szánkóba ül, s a pa- róchiától tiz, tizenöt kiióméternyire tart istentiszteleteket. Az aratásra érett kalászok végtelen tengerében ez a kicsinyke ember vágja nekifeszült erővel a rendet. De itt tudnak imádkozni aratókért. S már útban van az uj munkás sereg is ! Bizony, ma még az evangélikus Észtországban is hiányzik a Jézus egyeduralma. Sokakat magával ragad a falvilágosodottságot reklámozó atheizmus, sokat a régi idő sejtelmes délibábjai csalogatnak vissza. Úgy érzem mindig, Isten azzal próbálja Észtországot, hogy igen megáldotta. Nem tudják jó módjukban, mit csináljanak. Mert ebben a kicsiny országban mindenkinek jó dolga van. Itt nincs is szegény ember, akire a magyar szegény szó ráillenék. Itt csak egy fajta szegény van: a munkakerülő. Ezek a munkanélküliek. Házigazdámmal, (Ein Ágoston alesperes) a vonnui „szegényházban“ voltam karácsonyestét tartani. Igazán csak a neve „szegényház“. Már harmadik hónapja voltam akkor itt, de még nem láttam koldust, vagy kéregetőt, hát igen kiváncsi voltam, milyen itt egy szegényház ? Itt a házak 90 százaléka fából épül. Ilyen a szegényház is, csak nagyobb, mint a többi. Az egyik óriási szobáját egész megtöltötte a hivősereg. Hamarosan megtudtam azonban, hogy ezek nem szegények, ezeket csak a lelkűk szegénysége hozta ide. A szegényeket csak később vezették oda az asztalhoz, ami egyben oltár is volt. Mellette állt a karácsonyfa. Előttem egy nyomorék ült, székestől hozták be. Mellette egy világtalan, nagyon öreg ember, egy gyermekkorát élő öreg asszony, meg egy magával tehetetlen félig vak asszony. Itt azok laknak, akik nyomorékok, vagy valahogyan egészen Istenre maradtak öreg napjaikra. Azért „szegény“ mert az állam gondoskodik róluk. De nem is fáznak, és nem éheznek. Amikor elmondtam, hogy nálunk vannak egészséges munkanélküliek s próbáltam beszélni arról, milyen itt a munkanélküli, mosolyogtak: „Ugyan kérem, ahol olyan gyönyörű főváros van, mint Budapest, ahol olyan pompás fogadtatásokat tudnak rendezni, nem lehet ott szegény ember, vagy munkané'küli.“ Nyeltem egyet, s elhallgattam. Cudálkozva meredtem szavaikra, amelyekben arról szóltak, hogy nyáron ide szinte munkás segélycsapatokat kell hozni Lengyelországból. A kíváncsi észt embert minden érdekli, mindent tudni akar. Az újságok óriási pél dányszámban jelennek meg, s az észt paraszt ugyanazt a lapot olvassa, mint a köztársasági elnök, vagy az értelmiségi elem. Nincs olcsó néplap, a mi hajmeresztő revolverhis- tóriás lapjaink itt ismeretlenek. Nem alapok üzlete a fontos, hanem a pontos komoly tudósítás, a művelve értesítés a nap eseményeiről. Persze az őszt paraszt sokkal műveltebb, mint a mienk. Itt a parasztság nem bélyeg, elkülönítés az emberen, hanem foglalkozási ágat jelöl. Nincs társadalmi elkülönülés, előkelők és nem előkelők. Az utóbbi hónapokban sokat jártam szerte az országban és sok családot látogattam meg. A csinos, négy-öt szobás paraszházak tiszta szobáiban nagyon gyakran ott van a zongora, egyik helyen ezenkívül hegedűt, gordonkát, trombitát találtam, s az öreg paraszt házigazda csaknem művésziesen kezelte őket. Jobb módú házban telefon van, de mindenhol megtalálható a könyvszekrény. Itt nem csak kalendáriumot olvasnak. Az észt nép mélyen hazafias. Minden valamirevaló házban a legszebb ponton áll az óriási, ház fölé emelkedő lobogó árbóc, hogy minden nemzeti ünnepen fennen hirdesse, hogy a szabad Észtország szabad polgára ma üonepel. Minden íróasztalnak egyik dísze egy kicsinyített lobogóárbóc a nemzeti színű zászlócskával. Mámoros örömmel tudnak a szabad hazában saját ünnepet ülni, s gyakran hallom búcsúzáskor: „Elayu Eestil“ Éjen Észtország... (Fiatalok Országutján.) Mátls István. hmott
