Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-05-08 / 19. szám
2. EVANGÉLIKUS ÉLET 193f SZÓRVÁNYMISSZIÓ. A temesvári gyülekezet lelkészi irodájában ültünk és beszélgettünk. Valami dátum felett kellett volna megállapodnunk. Hogy pontosan tájékozódhassam kezembe vettem az íróasztalon levő feljegyzési naptárt. Ahogy végiglapoztam a feljegyzésekkel sűrűn teleirt naptárt, nagyarányú munkaterv feküdt előttem. Felismerem belőle, hogy mekkora munkát vállalnak magukra temesvári lelkésztestvéreink — hogy erejüket meghaladó módon gondoskodjanak bánsági szórványainkról. Minden lelkészre va- sárnapról-vasárnapra két szórványlátogatás jut. Néha három is. Aki otthon a gyülekezetben végzi az istentiszteletet — ebéd nélkül rohan azonnal tovább, hogy elérje a vonatot, amely kiviszi a szórványba, ahol ismét istentiszteletet, esetleg keresztelést, esketést és temetést kell végeznie. Bevallom e helyen, hogy magamban a legnagyobb elismeréssel adóztam a temesvári gyülekezet lelkészeinek ezért a munkájukért. Tudom mi hajtja őket ebben a szédületes iramban: felelősség és szeretet. De.. . arra is gondoltam, hogy ezt az iramot nem lehet sokáig igy bírni. A lélek és az egészség keserüli meg. Aki végzi — megértem — nem ismerhet mértéket. A lelkek, kiket megismert, kiknek megismerte szomjúságát az ige után, nem engedik megpihenni, hanem j nyitaniok — ismerjük missziói jeladatainJcat. szeges korbácsként hajtják a mindig többet vállalás felé. Alig 10 napot voltam a Bánságban ez alkalommal, de ez is elegendő volt annak felismerésére, hogy az evangélium egyházára ma ott nagy feladatok várnak Nemcsak egyre szaporodó saját szórványaink miatt, hanem azért is, mert annak katolikus népe is sok helyen megérett az evangéliumra. Nagy lelkikiábrándultsága, lelkiszomja, melyet csak az evangélium tiszta vizével lehet kielégíteni — tette hozzá. A munkát valóban nem lehet megszakítani. De nem szabad két-három embernek felőrlődnie abban a munkában, amely eqész egyházunk missziói feladata. Ma mindenik egyház keresi a maga missziói feladatát. (Holt egyház az, amely nem ezt teszi) Nagy egyházak külmissziói feladatot vállalnak. A mi egyházunk kicsiny ugyan, de evangélikus egyház. Kell tehát feladatot ismerjen. Nem vállalhatunk kül- missziót. A mi missziónkat itt rendelte ki nekünk az Isten — hatalmas kiterjedésű szórványunkban. Szeretném tehát kihangsúlyozni azt a felfogásomat, hogy szórványmisz- sziónk nem egyes gyülekezeteinknek s nem is csupán egyházkerületünknek, mint olyannak feladata — hanem minden gyülekezetünké és külön minden eqyes evangélikus hívőnké 1 Szórványainkat be kell szervezni s minden gyülekezetünk költségvetése és az évenként befolyó adományoknak kell bizo- bat. Gllllch FUlöp. A temesvári gyülekezet temploma és papilaka. Két elfelejtett csángó író. 1862.-t írnak. Az önkényuralom, az elnyomatás szomorú korszakát éljük. A néma csendet a megjelenő lapok zokogó szara zavarja meg. Az első lapon gyászkeretben egy magyar ruhás ifjú képe: Zajzoni Rab István. Alatta ez áll: „Midőn néhány hóval ezelőtt e lapok szerkesztője megígérte olvasóinak, hogy Zajzoni arcképével fog kedveskedni, távolról sem jutott eszébe, hogy az most már egy halott képe leend. Ki gondolna halálra 30 éves ifjú láttára, még akkor is, ha az ifjú testi, lelki szenvedések által meg van törve. Évezredek óta vág könyörtelenül a halál kaszája s az emberi szív mégsem bir megbarátkozni azon gondolattal, hogy akit áldozatul kiszemelt, az menthetetlenül el van veszve. így voltunk Zajzonival is. Mióta kiszabadult a börtönből, mindig beteg volt; szeméből látszott ki a halál és barátai közül mégis egynek sem jutott eszébe, hogy most már halva lesz; annyira szerettük őt, és annyiszor éreztük, hogy nem mindennapi lelkierő lakozik benne. Meghalt. A lélek ereje nem bírta feltartóztatni a megtört test végelhervadását. S az elismerés és tisztelet koszorúja, melyet neve köré fonunk, egyszersmind gyászfüzér egy fényes tehetség és még fényesebb jellem sírjára. Áztassuk könnyeinkkel e szomorú virágokat, hadd verjenek gyökeret szivünkben; egyéb emlék úgysem fogja jelölni sírját, hacsak a szánó kegyelet nem emlékezik meg róla. Áztassuk könnyeinkkel e virágokat, hadd éljenek!* Közük Zajzoni életrajzát. Befejezésül ezt Írják. .Meghalt, eltemették." Tán egy hét múlva senki sem fogja tudni, melyik a sir, mely szivét takarja. Pedig kár, nagy kár, feledésnek adni e nemes szív emlékét. Nem sok oly találkozik egyszerre az országban. Előkelő költői tehetség volt. Tanúskodnak erről költeményei; egy so kát ígérő költői tehetséget vesztettünk el benne. De mint ember, még sokkal többet vesztettünk. Egyike volt a legnemesebb sziveknek, a legszilárdabb jellemeknek. A nyomor, a szenvedés a jellemnek ez élet halál próbája, melyet annyisokan nem bírnak kiállani, az ő lelkén legkisebb foltot sem hagyott. Tiszta volt az, mint egy gyermeké és erős, mint egy héroszé; soha meg nem alázta magát, soha meg nem hunyászkodott. A barátság szentség volt előtte; a hizelgé3: utálat; soha szavát meg nem szegte; tűrt de soha nem panaszkodott; szóval ritka jellem volt. Ki volt Zajzoni Rab István ? Zajzon község ajándékozta nekünk. Küzdelmes sorsa volt. Hasonló az Apácaiéhoz. „Szegény anya szegény életre szülte* mint ő irja egyik versében. Apja a brassói szász gimnáziumba adta be szolgadiáknak. Maga kereste meg tehát 10 éves korában kenyerét. Ez még nem okozott volna szenvedést. Bár sok nehézséggel állott szembe. De tehetsége győzedelmeskedett. Megtanult németül. Nyelvtehetség volt. Nemsokára ő készíti a legkitűnőbb írásbeli dolgozatokat. Még az idősebbek is hozzáfordulnak. Becsülik. S ez nagy szó, mert a szász és magyar diákok között állandó volt a feszültség. Évszázados gyűlölet mardosta a magyar fiuk lelkét. Apáiktól örökölték. A XII. században beköltözködő szászság jobbágyaivá akarta tenni az őslakó csángómagyart. Hiába a törvény és a király parancsa. Ellenszegülnek. A csángó dacos elszántsággal, ökölbe szorított kézzel tűr és vár. Ez a harc folyik az iskola padjai között s innen származik a kis Zajzoni gyűlölete, mely később az elnyomatás miatt átterjed az egész németségre. Zajzoni lángesze terveket sző. A tanítás nyelve német. De Zajzoni bástyát épít a várban is a magyar gondolatnak. Magyar fiukból kört alakit, magyar újságot és magyar könyveket szereznek be verejlékes munka utján szerzett filléreiken. Verselő képessége már itt kezdett csillogni e kis önképzőkör keretében. Atyja boldog örömmel várja érett fiát. Tanítói állást szerez De a fiú „vágyainak sólyom szárnya támadt" s odahagyta őslakát Érezte, hogy Isten őt más célra teremtette. Küzdelemre, harcra Felmegy Pestre. Itt megismerkedik az egyetemen a keleti nyelvek tanárával. Ez a szerencséje. Felismeri tudását, tehetségét. Magához veszi. Megtanítja a török nyelvre s biztatja, hogy menjen Keletre s a keleti költészetet ültesse át magyarba. Á terv terv maradt. Segítőtársa, tanára meghalt. Zajzoni nyomorba jutott. Szegény földműves szüleitől nem kórt s nem is várhatott segítséget. Küzdenie kellett tovább a sorssal. Gyalog nekivág az útnak. Fel Bőcsbe. A keleti nyelvek tanulmányozását akarja folytatni. A véletlen segíti s a nyomor elől egy szerény állás menti meg. Lázas lelke nem engedi pihenni. É^zi nemzete szomorú sorsát. Segíteni szerótne. Dalt zeng. Ekkor adja ki : Magyarok kürtje és Kordalok cim alatt dalait. A pesti lapok felfigyelnek. Költeményeit közük. Arany elismeri tehetségét. írói neve, Zajzoni mind ismertebbé válik. Nyugtalan lelke Pestre, majd haza Zajzonba viszi. Magyar földre vágyik. Ekkor már mozgalmasabbá kezd válni a magyar élet. Remóny- tüzek gyúlnak fel. Zajzoni rohan vissza Pestre. Gyűlóseznek. A detektívek házkutatást tartanak nála. Titkos könyvek kerülnek kézbe s őt 8 hónapi börtönre ítélik. A börtön lelki ős testi erejét összetörte. Aki nemzete rabságát is alig tudta elviselni, azt a börtön halálosbeteggő tette, ö is érzi, haza vágyik Zajzonba. Ekkor irja:
