Evangélikus Élet - Baciu, 1938 (3. évfolyam, 9-37. szám)
1938-02-27 / 9. szám
1938. február 27 EVANGÉLIKUS ÉLET 3. ASSZONYOK ROVATA A keresztyén nő, mint anya. Fiatal anyáknak, kü'önösen az első gyermek születésekor — közös szokása tervezgetni, mi módon fogják majd gyermeküket jobbá, tökéletesebbé nevelni, mint maradi elődeik, vagy modern kortársaik. „Az én gyermekem külömb lesz! Majd más módszerrel nevelem, mint a régiek, akár a modernek. Ezeknek egyike sem intézi jól, hiszen az eredmény eléggé mutatja, hogy mennyire nem s került elérni a céljukat: tökéletes embert nevelni. Hát majd én...“ És az ifjú anya nekifog felelősség-tudattal nehéz, de sok örömet okozó munkájához — már az első percben, mert hiszen azt valószínűleg Éva anyánk is tudta, hogy a nevelést már az „első perc“ előtt meg kell kezdeni. Tehát: a gyermek egészséges, „tisztában“ van, rendes adagját a rendes időben megkapta — mégis rug-kapál és dühösen sir, azaz ordít ugyannyira, hogy az apa már hajlandó volna engedni. De az ifjú mama rendíthetetlen „kőszívű“ — esetleg a másik sarokban a kicsivel versenyt sir, — de nem enged. Nem ringatja, nem kapja fői, nem ad neki időelőtt enni és száraz „cuclit“ sem dug a szájába csak azért, hogy elhallgattassa! És ime pár nap vagy hét és a kis huncut észreveszi, hogy semmi előny a sírásból nem származik, az oknélkül való sírást abbahagyja! Egy-két heti szoktatás meghozza a kívánt eredményt! A kezdet jó, most már csak folytatni kell következetesen. Az anya boldog, mert egyéves gyermeke nincs elkényeztetve, nincs „fölkapatva“, nem sir oknélkül. Eddig nagyon jól sikerült. Örömmámorában úgy látja, minden rendben van, hiszen szeretett gyermekének lelke mint a hajlékony viasz, úgy formálódik nevelése, — szoktatása alatt. Rövid idő múltán egyszerre csak megdöbbenve áll meg! Nem érti! Hiszen erre ő nem tanította! Nem nevelte gyermekét soha irigységre azzal, hogy: megedd mert ha nem a Mackónak adom, vagy a szomszédék Annuskájának, sem bosszuállásra azzal, hogy: ne sírj, megverjük az asztal sarkát, amiért megütötte a kisfiú fejét — és ime mégis!... Az irigység a bosszuáilás vágya, a makacsságé és a többi nem kívánatos tulajdonságok egymásután jelentkeznek! Az ősöktől öröklött hajlamok vetnek itt gátat a nevelésnek. Igaz ugyan, hogy van ezek között olyan is, amit a gyermek „kinőhet“, (pl. testi vagy kisebbfoku gyengeség), vagy esetleg olyan, amit, ha kiküszöbölni nem is lehet (erkölcsi gyengeség: hazudozás, parázna hajlamok), de rá lehet nevelni a gyermeket, hogy küzdjön ellene. De ott vannak azok a hajlamok, amiket semmi neveléssel megváltoztatni nem lehet, melyek meghatározzák majd a gyermek egyéniségét. A gyermekéért aggódó, kötelességét mindanképen teljesíteni akaró anya kétségbeesetten áll ezekkel a nehézségekkel szemben — szinte tehetetlenül. Szomorúan látja, hogy szinte semmivel sem jutott előbbre társainál. Sajnos ez a tehetetlenség érzése nagyon sok anyát végleg megállít a nevelés komoly küzdelmében. Nagyon sokan elintézik itt a döntő fordulónál a gyermek nevelését egy-egy feddéssel, dorgálással, esetleg veréssel vagy szomorú jóslásokkal a jövőre nézve. Pedig itt, még a zsenge gyermekkorban kell megtalálni a helyes utat. Hosszasan megfigyelni és szeretettel tanulmányozni a gyermeklélek minden megnyilatkozását. A felfedezett rossztulaj donságokat nyesegetni, visszafejleszteni, a jókat ápolni, fejleszteni a világban mindennemű elkövetkezendő küzdelmére felkészíteni Ez volna az anya vágya és kötelessége! De hogyan, mikor a leg jobb akarattal és tudással végzett nevelés is hiábavalónak bizonyul A világ legnehezebb és leglehetetlenebb dolga — nem hiába esnek sokszor kétségbe az ifjú és kevésbbé ifjú édesanyák egyaránt — a nevelés. Az eredmények edd'g a nevelés teljes csődjét mutatják. Nem sikerült még eddig a nevelésnek a célját elérni: a tökéletes embert, „keresztyén személyiséget“. Eddig egyetlen igazi keresztyén személyiséget ismer a vi'ág és Ö sem nevelés által lett azzá: Jézust. A mi nevelésünknek egyetlen alapvető hibája van, hogy kihagyjuk belőle azt, Aki egyedül illetékes annak a végzésére. Mi magunk hiányosak, tökéletlenek vagyunk, — hogyan akarunk mi tökéletest nevelni! ? Hittel, bizalommal vinni gyermekeinket Jézushoz ez lehel és kell legyen az egyetlen nevelési „módszerünk“. Ez az egyetlen helyes út. Amig ezt meg nem tesszük, millió és millió példa mutatja csak-részlet és látszat eredményeket fogunk elérni. Kiss Béláné Népünk eredete. Szumirföldről és a Kaukázusból. Ionén rajzottak ki a khita törzsek Kisázsiába, Szíriába, majd Görögországon keresztül még a görögök előtti időkben Itáliába az etruszkok. A khiták egyik törzse a hikszoszok meghódítják Egyiptomot ötszáz éven át uralkodnak fölöttük. Van adat, amely azt mutatja, hogy a lovat ők honosították meg a Nílus völgyében. A történelem feljegyezte, hogy Muttalu khita király K. e. 1288 ban Kades-né\ 2500 harci kocsival harcol II. Ramszesz ellen. Ezeknek a törzseknek együttes gyűjtőneve szittya, vagy amint a görögök hívták skyta. Nagyságukról csak más népek följegyzó- sébő!, az egyiptomi, asszír, görök emlékekből tudunk. A görögök kü önösen sokat foglalkoztak velük. Ötvennyolc görög iró emlékezik m?g róluk. Prometheus a legnagyobb emberi találmányt, a tüzet a skyták földéről hozza. Heracles is skyta földön nevelkedett. A görög képzelet a lovas szittyákat lovukkal egybeolvaszva a kentaur-ok emberfölötti lényét szülte meg. Da tudunk arról is, hogy a rómaiak milyen rendkívül nagyrabecsülték a szittyáknak lemezekből összerakott ijját. A nagy kulturális fejlődés nem a görög, római, de még az egyiptomi népekkel sem kezdődött — annak zászlóját a mi őseink, a turáni népek bontották ki. A kínai nép is ennek a nagy turáni törzsnek egyik hajtása. Amint följegyzéseinkből tudjuk K. e. a III. évezredben telepednek meg a mai hazájukban. Az ottlakó őslakókat, valószínűleg malájokat könnyű szerrel meghódítják. Országuk a kedvező vidéken hamar virágzásnak indul. _________ Szá zadok telnek el, az idő gyors szekere megállás nélkül rohan. Népek jönnek, népek tűnnek el és egyszerre csak megjelenik a történelem színpadján egy uj hatalmas elem: megjelennek a hunok. A hun és a szittya nép egyik pompás hajtása, amelynek késői gyermekei mi vagyunk székelyek, magyarok. A kínai források sok mindent mondanak el életükről. S sz nemcsak hogy nem válik szégyenünkre, de büszkeséggel tölthet el bennünket. Egyszeribe megdönti az olyan nagy igyekezettel terjesztett tévhitet, hogy a művelt népek közé csak azóta számítunk, amióta itt Európában a Nyugat, értsd alatta germánság, műveltségével megajándékozott. Hogy ez nincsen egészen igy, sőt nagyon is sok esetben éppen fordítva áll, arranézve számos bizonyítékunk van. Erre később még visszatérünk. Hosszas volna azokat mind fölsorolni, de ha már megemlitettem, úgy néhányat mégis csak fel kell hoznom. Hacsak a közelmúlt világháborúra gondolunk vissza, máris kétségtelen, hogy a nemzetek erejének, tudásának, képességének leghatalmasabb próbája maga a háború. Őseink a hunok, a magyarok pedig végig vitték győzelmük zászlaját egész Európán. Bizonyos, hogy nagyszerű hadvezetés, bámulatos szervezetük nélkül nem lettek volna erre képesek. Már ez maga óriási szellemi fölényre vall, de még ezenkívül is meg volt a magasabb technikai tudásuk. A hunok és a magyarok olyan csodás lovasok voltak, hogy ahhoz hasonlót az akkori népek el sem tudtak képzelni. Két segédeszközük volt, amit a Nyugat sietett aztán átvenni s ami nélkül ma már lovas embert el sem tudunk képzelni, ez: a kengyel1 és a nyereg. A lemezekből összerakott szittya ij is régóta hires volt, a rómaiak rendkívül nagyra becsülték. Egyéb dolgot is hoztak magukkal ezek a „műveletlen barbárok“. így a mai férfi öltözködés alapját is mi vetettük meg. No ez már mégis csak merész állítás, gondolják a kétkedők — merész, de bizonyítom. Mindenki tudja, hogy a régi európai műveltség zászlóvivői, a rómaiak tógában jártak. Ebből igazán nehéz volna levezetni a mai viseletét, de még a kötött ingben járó germán és és frank viseletből sem. Hiányzott valami, egy kicsinység, ami nélkül máma m sg sem tudnánk lenni. Ez nem egyéb: mint a gomb, amit a magyarok hoztak be. (Folytatjuk.) chmoű
