Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1926-1932
1926
g sem tagjai számánál, sem munkálkodása kötöttségénél fogva nem pótolhatja egy állandó aktivitású mozgékony közös szerv munkáját. Évtizedes tapasztalatok érlelték s az utolsó esztendők megerősítették ama meggöződésemet, hogy a két egyháznak közös vonalra kell helyezkednie, meg kell állapítania közös munkálkodása pontjait s meg kell teremtenie közös munkálkodása lehetőségeit. Nem veszítem álomlátás ködébe tekintetemet és nem gondolok semmiféle lehetetlenségre. Nem gondolok dogmatikai különbségek eliminálására, nem hevítik szivemet uniós törekvések. Az egyházakat történél mi formátumoknak nézem és tudom, hogy dogma, kultusz, történelmi fejlődés és tradíció láthatatlan kezekkel formálják ki egyéniségüket. Lehetetlenséget akarna az, ki az egység képzelt értékével gazdagítani akarná a protestantizmust. Nem ebben, hanem a reális összefogásban kellene megkeresnünk a közös munkaprogrammot. Megtartva a külön egyházi munkálkodást, az egyházak erőteljesen kiépült egyéniségeit, meg kellene teremtenünk a közös védelmi fórumot és meg kellene teremtenünk a protestáns eszmék közös képviseletét. Kérdezem, hogy az esztendők egymást fölülmúló tanúságai nem mutatták-e meg mindnyájunknak, hogy a református és evangélikus egyházak kézfogása egy nagy történelmi szükség? Nem érezzük-e nap-nap után, hogy ez a szövetkezés közös nagy életkövetelés? Dun'ntúl történelmi hagyományokkal megszentelt földjén állok. Nagy idők lélekegyesítő emlékei suhognak köröttem. Azon a földön állva, melyen a nagygeresdi egyezség megszületett, melyen békességben, testvéri barátságban együtt munkálkodtak a két egyház vezetői, bírva és érezve kiváló református egyházvezérek szive barátságát, meg merem kérdezni a református testvéreket : vájjon erejük és szervezettségük dacára is nem érzik-e hiányát az evangélikus testvér segítségének? És meg merem kérdezni saját egyházamat: vájjon nem képvisel-e megfogyatkozott egyházunk karizmái, szive-lelke, munkája és ereje által annyi értéket, hogy önérzettel ajánlhassuk fel szövetség-jobbunkat az erősebb testvérnek ? Prédikál nekünk esztendők óta saját sorsunk. Jeleket látunk a földön, változó napokon, emberlelkeken, ember-törekvésekben. De nem halljuk meg a prédikáló szót és behunyjuk szemünket a jelek előtt. Hát akkor szólaljon meg 250 esztendő távlatán át a gályarab-szabadító De Ruyter életbölcselete, ki leikével átölelte a rongyokba öltözött, féregmart testű református és evangélikus prédikátorokat és így szólt hozzájuk : „íme lássátok, hogy titeket eltipor a közös ellenség és gonoszul bánik veletek, ha egyetértés helyett versengtek egymással.“ A 250 esztendős izeneten kívül prédikáljon nekünk a ma. Prédikáljon a történelmi szükség, a történelmi élettörvény. És prédikáljon mindenekfelett a szivünk. cí) Ha az általános helyzetképet helyesen akarjuk megállapítani, akkor önmagunkról is kell szólanunk. Magaelhagyó gyávaság, mindent mástól váró
