Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1914-1918
1916
24 Követem a második kötelezést is s lelkiismeretes hűséggel vigyázok, hogy a szentségek az evangéliom rendelésének megfelelően szolgáltassanak ki. Amit a vezetői munka e tekintetben megtehet, ígérem, odaadással megteszem, hogy a szentségek Isten kegyelmének necsak jelei, hanem bizonyságai legyenek“, (signa et testimonia) Ág. hitv. 13. c. De éppenígy meggyőződéssel vallom hitvallási iratunknak az egyház fogalmához fűzött azon megállapítását, hogy az evangéliom tisztán és igazán hirdetése s a szentségeknek az evangéliom rendelése szerint való kiszolgáltatása elegendő az egyház egységéhez. (Et ad veram unitatem ecclesiae satis est.“) Ezen kijelentés annak idején a szertartások jelentőségének helyes megállapítására vonatkozott. De méltán látjuk benne kifejezve a protestantizmus ama nagy elvét, mely nem követeli az ember egyéniségének megsemmisülését, hanem inkább azok kifejlésére és megerősödésére lehetőséget nyújt. Életerőnket vágnánk el, múltúnkat, történelmi hivatásunkat tagadnánk meg, ha nem ismernénk el az egyéni meggyőződések, tudományos irányok, felfogások különbözőségének jogosságát. Mindaddig, míg nem ütköznek az evangéliomba, amig nemcsak forma, de lényegképpen is vallják egyházunk elutasíthatlan, sarkalatos alap-dogmáit s biztosítják a hitbeli közösség megmaradását, mindaddig hullámverésük csak életet, tisztulást jelenthet. És bizonyára jelenti annak a nagy elvnek a fenntartását, mellyel egyházunk a világtörténelem forgatagába belépett. Az egyház munkája alkalmazkodási képességet követel. Ez az alkalmazkodás azonban nem az elvek meggyöngítését, hanem a változott viszonyokkal való számolást követeli. Az evangéliom, az isteni kegyelem teleologiája, az emberi lélek alap összetétele, a bűn, s az Isten megváltó kegyelméhez elvezérlő isteni és lelki folyamat ugyanaz. Itt tehát a változásnak és alkalmazkodásnak sem szüksége, sem lehetősége nincsen meg. De igenis más a világ, a társadalom, melyből az ember elénk lép, más a világnézetek s eszmék áramlása, melyek hatása alól a lélek magát ki nem vonhatja, más az érzések, gondolatok, a rejtett indulatok szövevénye, mely lelkét behálózza, más tehát a megközelítés útja, a lélek-megragadás lehetősége. Az ily értelemben való alkalmazkodást lehetővé teszi egyházunk lényege, mely nem merül ki sem szervezeti, sem dogmatikai megkövesülésben. Az alkalmazkodás szükségét a mindennepi élet minden viszonylatban igazolja. E helyen mint kötelességet magában rejtő inunkaprogrammot külön is megemlítem a müveit társadalmi osztály vallásos szükségletéről való gondoskodást. De midőn ezen alkalmazkodás szükségét sürgetem, ismét az az igazi egyház lebeg cél gyanánt szemem előtt, mely a Krisztusban hívők közössége, melynek ereje az evangéliom s a kegyelmi eszközök teljessége. Nem kívánnék megelégedni vallásos színezetű világnézettel, kicsiszolt filozófiai rendszerrel, avagy az életnemesség ethikai patinájával, hanem azért az egyházon felépülő vallásos életért küzdők, mely ismeri a bűnös emberi természetet,
