Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1914-1918
1917
. 92 Károlyi Endre gyámintézeti vil. elnök után Kapi Béla püspök köszönti a gyámintézet egyházi elnökét s igazi keresztyén, szent munkájához Istentől erőt s áldást kíván. Pálmai Lajos erre a következő székfoglaló beszédet mondja: „Méltóságos és főtisztelendő Püspök ur, nagyságos Elnök ur ! Mélyen tisztelt Közgyűlés ! Hálásan köszönöm Mélt. püspök urnák és Nagyságodnak szives üdvözlő szavait s az egyházmegyei gyámintézetek azon kitüntető bizalmát, hogy engemet kerületi gyámintézeti elnökké választani szívesek voltak. Érdemem nem volt rá, az előlegezett bizalmat olyan adósságnak tekintem, amit becsületes munkával le kell törlesztenem. Nagy megtiszteltetésnek tekintem ezt, mert egy Gyurátz Ferenc, Lőw Fülöp és Kiss János örökébe ülni nagy tisztesség nekem. De mégsem azért fogadom el ezen állást, mert tisztességet ad, hanem azért, mert munkára kötelez. Arra a munkára, mely az én lelkemnek olyan kedves, melyet lelkipásztori pályámon mindig örömest végeztem. A mi egyházi életünk a közigazgatás, a kultúra, művészet és jótékonyság mesgyéjén érintkezik leginkább a mindennapi élettel. Mindegyik téren lehet áldásos munkát végezni egyházunkért, — de lelkeket fogni Isten országa számára csak a Krisztus leikével, a szeretettel lehet. — Erre kötelez Isten igéje, — a 400 éves szent örökség; a reformátió, s annak a nagy embernek, Luther Mártonnak a lelke, aki szerint: „aki hiszi, hogy Jézus Krisztus az ő vére által, az Atya akarata és- irgalma folytán Megváltónkká lett, az nem tartozik immár semmi mással, minthogy szeresse felebarátjait !“ Gyámintézetünk több, mint félszázada szolgálja ezt a célt, — ennek szolgálatára vállalom én is az elnöki tisztséget. Programmot adni, ennek a munkának irányát vázolni talán most még nem is igen lehet, az idő és hely sem alkalmas arra. Úgy gondolom, itt két tényezővel kell különösen számolnunk. Az egyik a háború okozta uj és eddig még nem ismert nehézségek, nyomorúságok, melyek közelről fogják egyházunk külső és belső életét érinteni, a másik híveinknek teherviselési készsége úgy az anyagiakban, mint a lelkiekben. Az előbbinek még csak sötét körvonalai kezdenek kibontakozni ennek a gonosz világháborúnak rettenetes ködéből, — a másikra nézve sok jogos reményt táplálunk híveink egyre fokozódó áldozatkészségében. Én azonban nem azokban a — hála Isten, — egyre növekedő számokban látom a gyámintézet errősségét és végső célját,- hanem abban, hogy a hivő lelkek egy nagy testvérközséggé tömörüljenek a gyámintézet oltáránál, hol életelvül vallják egymás terhét hordozni és úgy tölteni be Krisztus törvényét ! Nyúljon csak le szivünk mélyéig a hit gyökere, majd növekedik abból terebélyes fája a szeretetnek, melyen ott lesz a gyümölcs is, az áldozatkészség. — Akkor majd nem lesznek düledező iskoták, roskadozó templomok, penészes paplakok, akkor majd lesz minden nagyobb gyülekezetben és egyházmegyében konfirmándus otthon, árvaház, elaggottak, nyomorultak men-
