Evangelikus egyházi szemle, 1901 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1901-09-30 / 9. szám
133 kell, nem egyes törvények ellen való utólagos tiltakozással és váddal, nem csupán bár szép hangzású, de tartalmat alig rejtő szavaknak világ elé való dobásával. De mindezek ellen küzdeni csak folytonos munkával lehet, mert minden nagyobb baj között a legnagyobb az elhidegülés, a közöny egyházunk ügyei iránt. Hogy ezt sikeresen legyőzhessük, erre két mód van. Az egyik a cura pastoralis folytonosan való fönntartása. A múltban voltak némelyek, sőt vannak most is, a kik ezt elégnek tartják ; azután a másik mód : a belmisszió- egyesületek alakítása. Én, megvallom, igen nagy sajnálattal konstatálom, hogy igen sokan ellentétet látnak e kettő között. Némelyek azt mondják, hovy a cura pastoralis semmi, csak az ilyen egyesületek utján lehet haladni; mások azt mondják, hogy elég a cura pastoralis, sőt ezen bel misszió- egyesületek életbeléptetésével kivétetik a jog az egyházi hatóság kezéből. Bocsánatot kérek. Én ellenkező nézetben vagyok. Én azt tartom, ha segíteni akarunk a bajon, o két eszközt együtt, karöltve kell használni. Hiszen, uraim, a belmisszió-egyesü- leteknek van módjuk az egyes, egyházunkhoz tar tozó hívők családi életére is befolyást gyakorolni, mit a lelkész vagy éppen nem, vagy legalább is nehezen és alig tehet. Mert ha tekintjük egyes városokban, a hol nagy a világi intelligencia s egy ilyen egyesület alakul a lelkész segítsége nélkül, vagy éppen annak mellőzésével, alig fog célt érni. Hanem azon koll lennünk, hogy minden egyházunkban, a hol eddig nincsen, legyen ilyen bel- misszió egyesület. És egyházainkban, a hol a lelkész veszi kezébe a dolgot, vezeti, az áll élére ennek a belmisszió- ügynek, én azt hiszem, ott el lesznek az ellentétek simítva és belátva, hogy azok valóban nem léteznek. Mindazok, a kik a belmissziót tartják fontosabbnak, mindazok, a kik a cura pastoralis sürgetését akarják, fogjanak kezet mindkettőnek létesi- létesitésére, mert sem az egyik, sem a másik egymagában nem állhat. Es én nem ellenezném részemről, sőt ha helyesen alakult, üdvözlöm az országos belmisszió-egyesületet. Ez az országos bel- misszió egyesület nem akarhat rendelkezni, nem akarhat intézkedni. Ennek összeköttetést lehetne minden egyházban s megfelelő egyesületek közt létrehozni, annyiban, hogy az eredményekről értesíti valamennyit, másfelől a belmisszió-egyesületek közöljék azokat az adatokat, melyeknek birtokába jutnak. (Úgy van !) Külföldi vagy belföldi egyesületek működéséről, hogy mükö 1nek az egyesületek itt vagy ott. Ez a központi misszió föladata. Az aztán az egyes helyeken alakult belmisszió-egyesületek dolga, a szerzett adatok alapján fölhasználni azt az eszközt, a mely ott legjobbnak mutatkozik. (Elénk helyeslés.) íme, én részemről a központi misszió létesítését üdvözölni tudnám, mert azt hiszem, helyes annak létesítése. Hiszen alig van értelmes népünk közt egyház, a hol a lelkész nem bírna oly egyesületeket állítani, melyek kivált téli időben vallásos fülolvasással buzdítva, no tudjanak odahatni, hogy úgy az öregek, mint a fiatalok eljárjanak s alakítsanak mindenütt egyesületeket, hogy a jótékonysággal együtt a hitbuzgalmat még az egyes családokba is bevihessék ; ott, a hol sze- ' génység van, jótékonyságot, de mindenüvé a hit- buzgóságot is vezessék. Én azt hiszem, hogy sok menyasszony van, a kinek, ha idejében, saját köréből való általa ismert tényekkel elébe teszik, hogy mi az a gyermek eligérés, — mielőtt megszületetik, sok van, ki nem teszi meg azt a lépést és remélem és hiszem épp úgy a fiatalemberről is, hogy épp ily módon fog tenni. Ezeket kívántam én ez alkalommal röviden megjegyezni. Egyházias, hitbuzgó fölolvasásokat tartsunk. En meg vagyok győződve, ho^y ha igy járunk el. minden származható veszély elmúlik, hogy magunk is talán csudái kozni fogunk az eredményen, hogy ezen eszközökhöz már előbb nem nyúltunk Ez természetesen nem lehet közgyűlésen határozattá, nem is azért voltam bátor előadni, de igen kérem, móltóztassék ezen igazán lelkem mélyéből és egyházam iránt való aggodalmam sugalmazta szavakat arra méltatni, hogy fontolóra vegyék. (Hosszas éljenzés.)“ Jellemzőnek tartjuk e beszédet azért: mert világi uraink azt hiszik, hogy az egyetemes papságról szóló tan feljogosítja őket arra, miszerint a theologiai előismereteket feltételező kérdésekben is ők irányítsanak. íme Tisza Kálmán is, aki annak idején babérokat aratott a politikai élet terén, kinek egykor szavára annyian figyeltek, azt hiszi, hogy ő megoldhatja a cura pastoralis és belmissiói kérdését. Táb'abirói bölcseséggel megmutatja e praktikus politikus a református lelkészeknek, hogy mit tegyenek. Nem érdemes vitatkozni a felől, hogy a cura pastorális elegendő-e az egyház felvirágoztatására, vagy szükség van-e még a belmissióra is* Tisza Kálmán, az ügye- férfiú, azt hiszi, hogy ezt nagyon könnyű eldönteni : össze' kell kapcsolni a cura pastoralist a belmissióval! A mindenre felelni tudó táblabirói ész — könnyen megtalálja a helyes utat. Ezek az urak beszélnek cura pastoralis-ról, belmissióról, mintha egész életüket a szent Írásban és theologiai tudományban töltötték volna. Az egyház veszélyben, bajban van. Mentő eszközökről gondoskodni kell. Nosza elő a legártatlanabb, leg- közönbösebb dolgokkal. Egyházfegyelemről hallani sem akarnak — az már ellenkeznék a szabadkőműves páholyok világfelfogásáva , az ő vessző paripájukkal, a liberalismussal. Mennyit tehettek volna e férfiak a protestan-
