Evangelikus egyházi szemle, 1901 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1901-07-30 / 7. szám
100 napon az ő alkotmányát, a melyet csinált vala, a hetedik napon megszűnők minden csinálmányától, melyet csinált vala. És megáldá az Isten a hetedik napot, azaz, megszentelő azt.u De ezen helyre nem lehet mint isteni parancsra hivatkozni. És csak azt mondja, hogy Isten a hetedik napon megpihent és megszentelte azt, de nem mintha nekünk is ugyanazt kellene cselekednünk. A parancsról Móz. 2 k. 20, 8—11 ben van szó és itt is mindjárt szemükbe tűnik, hogy az csak a zsidó népre vonatkozik, Mégha az előbbi helyet is parancsnak vennénk? még úgy sem vonatkoznék az ujtestamentom népére, hanem a ótestamentom népére. De hogy azon előbb idézett hely nem parancs, annak tanúsága, hogy Mózes első könyvében még csak nyomaival sem találkozunk a szombat megszentelésének. Mózes I. könyve 4, 26-ban arról van szó, hogy „akkor kezdetett az Urnák neve segítségül hivatni“, vagyis rendes istentiszteleteket kezdtek tartani, de arról nincsen szó, hogy a hetedik napon tették volna azt. Inkább Mózes 1. könyve 26 r. 5 versében van szó a szombatnap megtartásáról. De hogy Abrahám szentelte volna meg a szombatot, ezt csak az adventisták tudják belemagyarázni azon szentirási helybe. Nem használ az sem az adventistáknak, ha arra hivatkoznak, hogy némely pogány nép is megszenteli a hetedik napot. ü. történelem nem nyújt erre nézve támpontot, és magában az ótestámen- tomban is kivan fejezve az, hogy a szombatnap megszentelése különleges zsidó intézmény. (Ezek. 20, 19-20.) Az adventisták hivatkoznak a harmadik parancsolatra és azt mondják: „Mi hisszük, hogy a keresztyének kötelesek megtartani a tiz parancsolatot és igy kötelesek vagyunk megtartani a harmadik parancsolatot is, mely akként hangzik : Megemlékezzél, hogy a szombat napot megszenteljed.“ Ez téves magyarázat, amennyiben épen a 3-ik parancsolat az egyedüli a tiz parancsolatban, mely erkölcsi jelentősége mellett ceremoniális törvényt is magában foglal. Mi az elsőre kötelezve vagyunk, hogy egy napon közös istentiszteletünk 1 egyen, hogy egy napot a hét napjai közül meg" szenteljünk, de nem vagyunk kötelezve arra, hogy épen a zsidókkal egy napot ünnepeljünk. Különbséget kell tennünk ezen parancsolatnál a mag és héja között. A mag az, hogy egy napot földi hivatásunkról való megpihenésre szánunk, melyet imára és Isten igéje hallgatására szentelünk, a héját képezi a napnak választása. Zsidóknak van okuk arra, hogy az utolsó napot választották, nekünk nem kevésbé arra, hogy az első napot választottuk. Végre hivatkoznak az adventisták Krisztus szombatnapi nyugalmára a sírban. Már Augustin is felhívja figyelmünket a két nyugalom hasonló . ságára, mely fennáll az Atya és Fiú nyugalma I között, de azért nem vonja le azon következtetést, ; melyet az adventisták levontak. Azt mondja : I Krisztus a szombat napján pihent a sírban és az egész napot szent csöndben töltötte el, miután a hatodik napon befejezte művét, mivel betöltötte mindazt, a mi róla Írva volt — és akként szólt a keresztfán : befejeztetett! A teremtés és megváltás munkájának ezen külső egyezése csodálkozásunkat kelti fel és gondolkozásra serkent, de mi ebben nem találunk semmi kötelezőt sem arra nézve, hogy a hetedik napot ünnepeljük. Azon követelmény, hogy Krisztus követését kiterjesszük azon külső tényekre is, melyek megváltói hivatásából eredtek, tévedésen alapszik, és ha ez irányban következetesen haladunk, eljutunk a rajongás mélységéhez. Miért választotta az egyház a vasárnapot szent és pihenő napnak ? Azért, mert ez a világosság napja. Isten első műve volt, hogy az első napon világosságot teremtett. Világosság napja az; mert a hét első napján támadt fel az Ur sírjából; mert < ez a nap az egyház születésének napja, mivel a < hét első napján ömlött ki a Szent Lélek és megalapította a keresztyén egyházat. így tehát az Ur maga megjelölte a hét első napját, megáldotta, megszentelte azt nem kevésbé mint a hetedik napot és az egyház, ha nem akarja megtartani a zsidó szombatot, nem választhatna más napot, mely jobban lenne alkalmas a keresztyének heti összejövetelére. Nincs szükségünk a hetedik napra, hogy az bennünket a teremtésre emlékeztessen; mert ; ugyanarra emlékeztet az első nap is. Az uj testa- mentom nem törvénykönyv és a keresztyén nép nem a törvény népe. Az uj testamentomban azonban igen sok helyen megtaláljuk a vasárnap megszentelésének nyomait már az apostoli korszakban (János 20, 19, 26. Ap. csel. 2, 1, 20, 7. I. Kor. 16, 2. Ján. jelen. 1, 10). A sz. Íráson kívül is vannak bizonyságaink a vasárnap szentelésére vonatkozólag, igy Barnabás levelének 15-ik fej. ígnácz Mágneshez intézett levele 8. fejezetében ; az ifjabb Plinius levelében, melyet Traján császárhoz intézett a 2-ik század kezdetén, Justinius Martyr apológiájában 138 ban, a midőn a többek között azt mondja : „Mi összegyűlünk vasárnapon nem csak azért, mivel az az első nap, a melyen Isten a világot teremtette, de mert ezen a napon támadt fel Üdvözítőnk a halálból.“ Az egyháztörténet azt tanítja, hogy a vasárnap már a 2-ik század elején általánosan ünnepeltetett, s igy elesik az adventisták azon állítása, mintha a vasárnap egyike volna a római egyház találmányainak és tevélyeinek. E dologról az ágostai hitvallás 28-ik czikke következőképen szól: „Csodálatos viták keletkeztek a törvény megváltoztatásáról, a melyek mind ama téves nézetből erednek, hogy a keresztyén egyházban a lévitaihoz hasonló istentiszteletnek kell lennie és hogy Krisztus olyan uj szertartások kigondold-
