Evangelikus egyházi szemle, 1898 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1898-03-30 / 3. szám

44

feljebb a 7 czikkben lehet szólni „meghatározásról.“ *)

Hogy a bíráló urak mikép határozzák meg a megigazulást, nem mondták meg világosan, azért nem is tudom, vájjon létezik-e e tekintetben elvi ellentét köztünk ? Lehet, hogy a dolog érdemére j nézve megegyezünk, de másféle definitiókat alkalmazunk. Némely állításukat azonban szó nélkül nem hagyhatom, különösen azt „a megigazulás jelenti az embernek állapotát az Istenhez való viszonyban, a bűnök bocsánata pedig jelenti az Istennek cselekedetét.“ Hogy a bünbocsánat Isteni cselekedet, az helyes. De ugyanaz áll a megiga- zulásról is. Symbolikus és dogmatikus tanunk szerint justificatio est actus Dei forensis, tehát nem „állapot“, a miről minden symbolikából meg lehet győződni. Lehetséges, hogy az idézett mondat első fele reminiscentia Schleiermacherből, a ki azt mondja : Das Aufgenommen werden in die Lebensgemeinschaft mit Christo is als werändertes Verhältnisz des Menschen zu Gott betrachtet seine Rechtfertigung.

Az se helyes, hogy a „bünbocsánat a megigazulás eszközlő tényezője.“ A causa instrumentális justificationis általános evangélikus felfogás szerint a hit. Mig a bírálók a megigazulást a bünbocsánat eredményének tekintik (de hogy folyhat a tá- gabb fogalom az egyszerűbb fogalomból mint ennek eredménye ?) ón inkább megfordítva a bünbo- csánatot tekintem a megigazulás folyamányának, a nélkül azonban, hogy a kettőt egymástól elszakítanám. Mert a justificatio Krisztus érdemének leszámítása (imputatio iustitiae Christi). Nem azért számítja be nekünk Isten Krisztus érdemét, mert megbocsátotta bűneinket, hanem megfordítva. A kettő különben el nem választható. Mert a kinek Isten bűneit megbocsátotta, az igaz, és a kit igaznak nyilvánít, ennek egyszersmind bűneit is megbocsátotta. Logikailag azonban az imputatio megelőzi a bünbocsánatot.

Ezért nem járulok hozzá régi dogmatikusaink egy ^részének Gerhardt, Quenstedt (Hollaz. stb) azon meghatározásához, mely szerint a justificatio két részből állana : 1. remissio vagy non-imputatio peccatorum és 2. imputatio iustitiae Christi, annál kevésbé, mert ezen felosztás az oboedientia passiva és activa helytelen szétszakításán alapszik. Azok utánra mit a bírálók a kiengesztelésről mondtak, világos, hogy nem osztják azon dogmatikusok felfogását, kik a bünbocsánatot külön az ob. passiva, Krisztus szenvedése és halálára, az imputatiót külön azactivára alapítják. Azért felesleges kimondanom,

*) Jegyzet. Az Apologia justificatio tanának fejtegetésébe itt nem fogok, mert azt bővebben kellene tárgyalni, a mennyiben az apologia a jnstiflcatio szót nem csak a justum pronuntiare, hanem a megújulás (regeneratio, renovatio) értelmében is használja.

hogy ez a felfogás helytelen. Különben a dogmatikusok is kénytelenek elösmerni, hogy a remissio és imputatio non realiter sed formaliter, csak secundum rationem megkülönböztethető. Quenstedt is elösmeri, hogy imputatio justitiae Christi materialiter est ipsa remissio peccatorum és megfordítva ita ut utraque vox seorsim sumta, totam justificationis naturam exprimere queat. Tehát a szerzők még ezen dogmatikusokra se hivatkozhatnak.

Teljesen hiábavalónak tartom a bírálók által felhozott példát. Mert van szellemi lény, a mely nem ember, de nincs megigazúlás, a mely nem volna egyszersmind bübocsánat, se bűnbocsánat, a mely nem volna megigazulás.

Azonban a fődolog a megigazulásnál és bün- bocsánatnál nem a két fogalom viszonyának meghatározása, hanem az a főkérdés, hogy miáltal és miért igazulunk? A confirmácziói és a vallás oktatásban is ez a fő. Evangélikus embernek felesleges bizonyítani, hogy csak hit által üdvözölünk. Ez a causa instrumentális a mint azt régi dogmatikusaink helyesen nevezték. De ők megkülönböztették attól a causa moritoriát, a mely ugyanis Krisztus érdeme (oboedientia activa és passiva). Mert mi hit által, hitből, de nem hit miatt nyerjük el az igazu- lást. Az igazulás és bünbocsánat alapja Krisztus érdeme. Mert Krisztus eleget tett az Atyának szent életével és halálával, azért nyerjük el a bűnök bocsánatát. Látni való tehát, hogy a megigazulás és a kiengesztelés tana szorosan összefügg és hogy az előbbit nem lehet épségben fentartani, ha a másikat feladjuk. A ki Krisztus helyettes elégtételét tagadja, a megigazulás tanát se vallhatja abban az értelemben, melyben reformátorunk és hitvallásaink azt vallják. S ezzel áttérhetünk a téves nézetek 3 pontjára. Mivel ezen kérdés bővebb tárgyalást kíván, a jövő számra kell azt halasztani.

Lapszemle. A „Prot. Egyházi és Isk. Lap“ 10. száma közli Bernátlstván „Wlassics javaslata“ czimű czikkét. A szerző igen érdekes összehasonlítást közöl a következő sorokban: Egy fél millió segítség a három és fél millió protestánsnak, notabane ki- lencz óv múlva, milyen alamizsna akkor, midőn az állami költségvetés a f. évre a következő tételeket mutatja: Színművészeti kiadások 418 ezer frt. gödöllői uradalom és lótenyésztés 5556 ezer frt. Művészi iskolák 300 ezer frt. Állandó országház 840 ezer frt. Vannak millióink a párisi kiállításra, százezreink fölösleges hajózási vállalatokra, színészek penziójára. Csinálnak szépművészeti múzeumot nem kevesebb, mint 32 millióért, de arra, hogy a protestáns papok annyi jövedelmet kapjanak, mint egy miniszteri segódfogalmazó, erre nincs pénz.“ Ettől a minisztert visszatartja a „pénzügyi hely-