Evangelikus egyházi szemle, 1897 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1897-04-30 / 4. szám
52 sek, hogy hasonló képekkel és díszes kiállítással alig dicsekedhetik más ilynemű tankönyvünk. A könyvecske utolsó lapján található Palesztina térképe. Mi részünkről csak azt fájlaljuk, hogy e díszes kiállítású mű nincs „svabuch“ betűkkel nyomtatva. Melegen ajánljuk iskoláinknak és tanférfi- ainknak. Friedrich Nippold : Die jesuitischen Schriftsteller der Gegenwert in Deutschland. Leipzig Verlag von Friedrich Jansa. 1895. 76 lap. E kis műben reá mutat a tudós szerző, miként igyekszik a megerősödött jezsuitizmus a tudomány minden terén hódítani. A veszély nem oly kicsiny, mint sokan gondolják. A jezsuita tudomány Németországban nagy eredményeket mutathat fel. Különösen a történet terén foglalkoznak kiváló előszeretettel. Fő czéJjuk a múlt ideális alakjait lehetőleg sötét színben tűntetni fel és lehetőleg ártatlannak jellemezni a 16. és 17-ik század rósz szellemeit és inquisitorait. Jansen alkotásai eléggé ismeretesek. Hazánkban is elég erősen érezhető ez áramlat. Nálunk a gondnélkül, jómódban élő kanonok urak, elég serényen buzgólkodnak a történetirás terén. Maholnap azon vesszük észre magunkat, hogy Magyarország történelme egészen új alakot vesz fel. A túlnyomólag protestáns Békésmegye millenáris történelmét Dr. Karácsonyi János róm.kath. kanonok úrra bízta, kinek szép kiállítású három kötetes műve már a sajtót elhagyta. A sok összehordott adat között az ember észre sem veszi, hogy hol érvényesül az új szempont. De néhol mégis egészen világosan kiüt a szeg a zsákból, igy a 2-ik kötet 56. lapján a következő sorok állnak: „A róm. kath. vallásuak 1747-ben telepedtek meg Csabán, s bár a régebbi lakosok meglehetősen üldözték őket, a megye és földesur pártfogása mellett ők is állandó lakosai lettek Csabának.“ íme még megéljük, hogy ez uj fajta történet irók szerint nem a protestánsok, hanem a szegény róm. katholikusok szenvednek üldözést a 18-ik században hazánkban. Nippold útmutatásai nyomán majd szemlét tartunk a hazai jezsuita irók művei felett is. Sz. KÜLFÖLD. Németország. Az „Allgem. Ev. Luth. Kirchenzeitung*' méltatva az ágostai hitvallás jelentőségét a jelenkorra nézve, általunk is megszivlel- hető következő gondolatokat közli: „A rajongó, a ki a külső igét semmibe sem veszi, a quäker, a ki a kegyelmi eszközöket megveti, a methodista. a ki az Isteni űdvrendet saját gondolatai szerint módosítja, ezek mind egyetértenek abban, hogy a midőn az Isten által rendeli utak és eszközök hatását el nem ismerik, a saját művészeteik és találmányaikat csalhatatlan hatásúaknak tartják. Ellenben az ige és szentségek mint a szellem eszközeinek hitvallásában benn foglaltatik a kegyelem szabadságának hitvallása is, mely az üdvöt kieríF szakolni nem engedi. A kegyelem azon eszközeire utal bennünket, melyeket maga rendelt, és azért ott és akkor adja a szellemet, a hol és a mikor akarja. Mily fontos ez a jelenkor egyházára nézve! A mi luth. egyházunkba is minden oldalról rajongó mozgalmak akarnak behatolni, a melyek saját eszközeiket és művészetüket akarják helyezni az isteni üdvrend helyébe és bizonyos methodust és szellemi művészetet űznek, a mely úton a szivek biztosan megtéríthetők s emellett csak nyomorult korcsszülöttek látnak napvilágot, a minőket egykor a pietizmus szellemi bábái hoztak elő. De saját körünkben is nem hiányzanak oly hangok, amelyek szerint az egyház útja a lelkek megnyerésére túl la?>sú, túl csendes és régi eszközei ócskává lettek, széles körökön bizonyos nyugtalanság, tapogatódzás és szellemi eszközökkel való kísérletezés vesz erőt — s ez eszközök nem lelkiek, rajongó természetűek. Azt hiszik, hogy a rendes igehirdetés nem elegendő és sokat remélnek laikus erőktől, laikus prédikátoroktól. Nem papok is áldással működhetnek az egyházban és a mi hitvallásunk nem tiltja az ily munkát. A nyilvános tanításra nem határoz meg bizonyos tudományos képzést, de mindenkitől megköveteli a rendes hivatást. A mint az apostol megkívánja, hogy minden jó rendben és ékesen történjék, ép úgy hitvallásunk is útját állja a rajongásnak, amely épen annál nagyobb eredményről álmodozik, mennyivel önkényesebb és nem hivatásszerű erő működik és hirdeti Isten igéjét a gyülekezetben. Mérvadó pedig végre is nem a charisma, tűnjék az lel még oly megragadó és ellenálhatlan- nak, hanem a „rite vocatus.“ Isten a rendnek Istene, a mi hitvallásunk abban is evangéliumi erejét tanúsítja, hogy elvetve minden rajongást szellemi hatás dolgában nem csak a kegyszerekre utal, hanem azok kezelése és használása érdekében egyházi rendet követel. Soha se feledjük, hogy a mint minden kor bizonyos igényeket támaszt az egyházzal szemben és az egyházi munka külső formái változnak, úgy napjainkban is népünk csak az egyház rendje által vezethető helyesen és tartható az egészséges keresztyénség pályáján.** Igen megszívlelendő szavak ezek nálunk is, különösen a világias és „rajongó" iránynak mindjárt útját kell állani ; mert hiába a „majmolásra" mindenütt nagy hajlam van az emberekben.
