Evangelikus egyházi szemle, 1896 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1896-01-20 / 1. szám
7 tézkedéseket a munkások helyzetének javítására a „cocilisnms* hódítani fog1 minden népkönyvtár és felolvasások daczára is. Sz. H. Solini: „Kirchengeschichte ini Grand- risz.u Leipzig 18114. k. 8. 218. 1. Ára 2 M. Ezen egyháztörténelmi vázlat, mely Német- j országban nyolez év alatt kilencz kiadást ért, részünkről is kiváló figyelmet érdemel. Az egyház- történelem gazdag anyagiinak kiváló kincsei kitünően csoportosítva foglalnak helyet o rövid, amellett igazán magvas műben. Mindenki kiváló élvezettel olvashatja ezen egyháztörténelmet, melynek egyes paragraphusai uj eszméket és gondolatokat adnak. A mii Írója lipcsei jogtanár s a mol- lett, hogy szigorúan tartja magát a történeti igazsághoz, kifejezést ad nem egy helyen azon nézetének, hogy az egyház nem emberi mű és nem emberi ügyesség és tudomány által tartatik fenn, hanem az evangélium, ama Isteni erő által. | A mű öt fejezetre oszlik. Az első fejezet a kezdetről, a második a középkorról, a harmadik a reformáczió korszakáról, a negyedik a pietismus és felvilágosodásról, az ötödik a tizenkilenczedik századról szól. A ki a rövid vázlatban évszámok és száraz események, nevek halmazát keresi, az nagyon csalódik ; mert a műben fő súly van helyezve a keresztyén életfejlődés hü ecsetelésére. A pogányság és a keresztyénség első összeütközéséről a következőképen szól : „A romaiság pogányság és keresztyénség egymással szembe szálltak. Az antik pogányságnak a legfőbb jó az á l- 1 a m. Az erkölcsi erény egyértelmű azon tevékenységgel, melyet az ember az állam szolgálatában kifejt. A közügyért élni, a közügyért halni, ebbon össze van foglalva minden. Azért a pogányság a császár kultuszban, melyet a római világbirodalom átvett a kelet őrségi erkölcseiből, lelte fel lényegének utolsó és legtökéletesebb kifejezését. A római birodalom császárja megtestesülése az állaineszmó- nek. Az az oltár, melyet a császárnak emeltek, a pogányság legfelsőbb erkölcsi hatalmának imá- dására van szentelve. A keresztyénséggol egy oly nézet nyomul előtérbe, mely megveti lekintctnél- küli határozottsággal nem csak a bálványok imá- dását, hanem a császár t. i az államhalalom imádatát is. Ez a hatalmas császár, ez a birodalom, a római nemzet nem volt a legfőbb a keresztyénre nézve. Az, a mi a legfőbb a keresztyénre nézve, nem volt o világból való. A keresztyénséggel egy uj világnézet lépett a történelembe, amoly minden földi dolognak viszonylagos értéktelenséget hangsúlyozta szemben a földöntúlival, a mely megadta a császárnak azt, a mi a császáré, de egyszersmind megkívánta adni Istonnok azt, ami Istené.“ A keresztyének üldözésének indokául a következőket mondja : „Nőm bűntény, hanem az érzület, a ke- resztyénseg hite volt az, a melyet az államhatalom üldözött, az a hit, mely vonakodott minden földi dolgot és igy az államhatalmat is imádni. Plinius helytartó meg volt győződve arról, hogy a keresz- tyénsógnek nőm sokára vége lesz. Az első keresztyének között is volt sok gyáva jellem. A pogányság legyőzetett, daczára a keresztyénség körében található sok gyarlóságnak és kishitűségnek. Erre nézve mondja a szerző : „Az épen a csudálatos és a keresztyénség legnagyobb eredménye, hogy nem lehetett megsemmisíteni, sőt a keresztyénség győzedelmeskedett, daczára annak, hogy sok követője által oly nyomorultan volt kévpiseivo. Az egyház győzedelmeskedett nem a keresztyének által, hanem daczára a kerosztyóneknok, az evangélium erejo által.“ (17—18 1.). Azon egyoldalú felfogással szemben, mellyel egyes liberális theologusok Pál apostol érdemeit túlbecsülik s őt tartják a keresztyénség egyetemes jellegének megalapítójául, Sohm a következő eredményre jut: „Bármily hatalmasan működött is Pál apostol mint Isten kezének eszköze, a mi keresztyénsó- günket, a mi szabadulásunkat a törvényszolgálat rabszolgaságából és a keresztség világvallási állását, melynek hivatása épen az, hogy minden népe Istenhez való szolgai viszonyát a fiuság viszonyává alakítsa át, ezt nem neki, az apostolnak, köszönjük, hanem annak, a ki hatalmasabb, a mi Urunknak a Krisztusnak, az ember fiának, a ki egyszersmind Istennek fia“ (22 1.) A gnostieismus a kerosztyónségro nézvo egykor nagy veszélyt foglalt magában. Igen találó erre nézvo azon mogjo<jyzés : „A gnostieismus békekötés volt, melylyel a második század műveltsége a koresztyénséget megkínálta. Ha a keresztyénség az ajánlatot elfogadta volna, bizonyára a második század műveltségével együtt eloszlott volna.“ (15 1.). A gnostieismus korunkban is, különösen a Protestantismus körén belül kísért. Németországban a li- boralis speculativ theologia ma már túlhaladott álláspont, mig hazai országos egyházunk thoologiai intézeteiben az,a külföldön már az ócskaságok kamarájába helyezett irány, az uralkodó. A katolicismus keletkezése igen érdekesen van előadva, mint a korosztyénség szükségszoríl fojlődése, amelynek indokai fellelhetők a természeti ember azon óhajában melynólfogya bírni óhatja a szemeivel látható sziklát, a látható egyházat, a látható Isten igéjét. Az ember ezen állásponton egyrészt sovárog az evangélium után, másrészt kétségbe esik a felett. E kettős érzelemből származik a katholicismus. A természeti (der natürliche Mench) ember született katholikus.
