Evangélikus Egyházi Értesítő, 1912 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1912-12-31 / 4. szám
66 EVANG. EGYHÁZI ÉRTESÍTŐ 4. SZ. Felekezeti szociális munka a fővárosban. Palóci Horváth Zoltán ref. egyháztanácsos a Prot. Egyházi és Iskolai Lapban megjelent „ Munkás-otthon — szükségtemplom“ című cikkét, mint ránk nézve is tanulságosat, az alábbiakban kivonatosan közöljük: I. „A róm. kath. Szent László-Társulat pár hét előtt avatta fel Budapesten az Angyalföldön szociális jelentőségű, hatalmas és terjedelmes épületét, amely a munkásnők otthonán kívül, a népkönyvtárnak és egy csomó különféle egyesületnek szolgál a fővárosnak eme eddig védetlen és kívül eső részén jól berendezett helyiségekkel; az épület legnagyobb része azonban olcsó kislakásokból áll, amely a külterületeken elfoglalt munkáscsaládok részére van építve. Az üvegtetővel ellátott udvart istentiszteleti célokra használják s szükségtemplom-nsk nevezték el. A külföldi nagyvárosokban régen rájöttek arra, hogy a néphez közelebb kell vinni a műveltséget, az irodalmat és a vallást, amit a külvárosokban elhelyezett népotthonokkal érnek el. Ebből a szempontból és még azért sem bízunk a székesfővárosi népház szociális missziójában, mert az ilyen intézmények csak úgy felelnek meg igazán rendeltetésüknek és csak úgy életképesek, ha a kultúra- terjesztési, szórakoztatási, munkaközvetítési stb. célok mellett a vallásos vezetés áll a központban. Nem elég még egy agg-menháznál sem az, hogy lakást és ételt adunk a keresetképtelen öregeknek. A lelket is kell gondozni, építeni és művelni. A fővárosi viszonyok között, amikor az alsóbb néposztály a szakszervezetekben társadalom ellenes irányban vezettetik, a hivatalnokok által adminisztrált népház képtelen a ferde irányba terelt lélek megnyerésére és viszont természetes, hogy egy fővárosi intézmény a felekezetközi béke kedvéért vallásos vezetés alá nem is kerülhet. Ezért kötelessége az egyházaknak az ilyen intézmények létesítése és felkarolása. A székesfőváros reformátusainak száma meghaladja a 90 ezret. Miután az adófizetők száma 13,000 körül van, egy családra átlag négy családtagot számítva, körülbelül csak 50,000 lélek áll szorosabb egyházi kötelékben, de jóformán azt sem tudjuk, hogy a többi 40,000 lélek részesülhet-e egyáltalában vallásos vezetésben azon kívül, hogy a gyermekek az iskolák révén megnyerik a vallásos oktatást. Negyvenezer lélek ? És ez mind a vidékről vándorolt fel a fővárosba, eloszolva a főváros külterületein. A Kálvin-Szövetség már évek előtt rámutatott erre a körülményre s a budapesti egyház vezetősége a munkásotthonok megalkotása tárgyában beadott memorandumot tárgyalta is. de megoldáshoz nem juthattunk; p^dig „ardet Ucalegon“, hogy ehhez a szerte tévelygő 40,000 lélekhez közelebb vigyük az evangéliumot. Nem nagy és díszes templomokra, hanem sok szükségtemplomra kell fektetnünk a súlyt, hogy a „szétszórtan heverő barna csontokat“, a bolyongó lelkeket összeszedhessük! Nemcsak kenyérre, világításra, vízvezetékre és kövezetre van szükségük ezeknek, de lelkűknek megnyerésére és az evangélium által való felemelésére is. És ez a nép szomjuhozón várja és óhajtja, hogy lelki szükségleteit kielégíthesse. Ha nem is építhetünk olyan otthont, mint a Szent- László-Egylet, mert nincsenek dúsgazdag főpapjaink, de nem kételkedünk afelett, hogy van még elegendő áldozatkészség mindnyájunkban, hogy kisebb terjedelmű, népkönyvtárral, napközi otthonnal, szórakozó helyiséggel és legfőképpen evangélizáló teremmel rendelkező otthonokai építhessünk. És kell minden külvárosban ilyent alkotnunk! Első sorban az V—VI. kerület Váczi-út felé eső külső részen a legveszélyeztetettebb pont. Negyvenezer kálvinista lélek megmentéséről van szó Magyarország fővárosában. Ebben a munkában számítanunk kell az egész ország kálvinistáinak áldozatkészségére s nem szabad egy napot sem késlekednünk, ha azt nem akarjuk, hogy ezek a lelkek egészen bele ne vesszenek a szakszervezetek gyűlölködő szellemébe, hogy el ne széledjenek és be ne olvadjanak a Szent László-Otthonokba s így egy vagy más úton számunkra örökre el ne vesszenek. Tartozunk ilyen otthonok építésével egyházunknak és hazánknak egyaránt!“ II. A fenti cikk az egyházak legsürgősebben megoldandó kérdéseire irányítja az intéző körök figyelmét. Felhívjuk mi is a szociális otthonok létesítésére újból egyházunk vezetőségeit. Nemcsak a budapesti egyházakét, hanem az egyetemes egyházét is. Szükségesnek tartjuk, hogy a X. kerületben, Kőbányán, mint gyárvárosrészben felépüljön mielőbb a templom egy ifjúsági tanonc-otthonnal kapcsolatosan. Utána az Angyalföldön, mint szintén gyárvárosrészben egy templom legény-otthonnal, vagy egy leánymunkás-otthon diakonissza-intézménnyel kapcsolatosan. Sajnos, e téren mi evangélikusok az utóbbi időben a fővárosban a többi felekezetekhez képest nagyon elmaradtunk. Nem mintha nálunk nem akadt volna munkás a fenti célok megvalósítására. Sőt ellenkezőleg. Evangélikus férfiak voltak az elsők, kik e téren helyes érzékkel előljártak. Már 54 évvel ezelőtt 12 evang. férfiú alapított egy legényegyletet s ezzel megelőzte a róm. kath. legényegyletet. Más kezdeményezett alkotásokról is beszámolhatnánk. De sajnos, fagyasztó dér elhervasztotta az ifjú alkotásokat. Beteljesedett az, amit öt évvel ezelőtt írt az Ev. Egyházi Értesítő 1908. évfolyamában old. 69.: „Sóhajtás kél a lelkűnkből, látva azt, hogy egyházi viszonyaink, gyülekezeti életünk mennyire más, mint az evang. Németországban. Hányszor vártunk a prot. társadalomtól hasonló föllobbanást és hányszor vártunk hiába! Nem mintha a magyar szíveket jég borítaná. A magyar szívben is van annyi érzés, mint a németben; de csak akkor árad ki belőle, amikor már keserűséggé fanyarodott és amikor már panaszra nyílik ajkunk. Midőn más felekezet- beliek szent hitünket támadják, akkor felbuzdulunk és ennek jelét is adjuk egy-egy szépen elhangzott beszédben, de azután a tett ritkán követi a felbuzdulást. Mindenki érzi, hogy egyedül van! Nincs meg köztünk a protestáns társadalmi együttérzés. Egy-egy fontosabb gyűlés még összehoz minket és azt a látszatot kelti, mintha tömör egységet alkotnánk, pedik sajnos, sokfelé vagyunk forgácsolódva. Mindenki fél attól, hogy a prot. társadalom magára- hagyja s fájdalom, joggal. Nincs oly magasztos bel- missziói törekvés, amelynek gúnyolói, ellenségei ne támadnának magában a prot. társadalomban. Sőt sajnos, magyar prot. egyház szervezetünk is olyan, mely a belmissziói munkásságot, csak mint valami függeléket kezeli.“ v
