Evangélikus Egyházi Értesítő, 1909 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1909-12-31 / 4. szám
82 EVANG. egyházi értesítő 4. S2. Az első évszázad fővárosi gyülekezetünk életéből. Doleschall Sándor-tói. Németből fordítva. II. József őseinek trónjára lépett. Mária Terézia nem volt többé, elköltözött atyáihoz. A királyi pálcát, mely kezéből kihullott, az elsőszülött fiú, József vette kezébe, kire nagy várakozással tekintett egész Európa s akik ismerték, nagy dolgokat reméltek tőle. Jól jósolt felőle Sanssouci bölcse. Valóban József császárral oly egyéniség lépett a világtörténelem színterére, kinek újjáteremtő ereje az ország kományza- tában már előre látható volt Nem mindennapi tehetséggel lépett anyjának örökébe. Tudott lelkesülni az igazi emberiért s nem zárkózott el az új időknek világot mozgató ideái elől, melyek nyugaton már oly nagy erőre kaptak. Az élet iskolája, saját keserű tapasztalatai korán férfiúvá érlelték. Izzó tettvágytól emésztve, a tétlenségre kárhoztatott lánglelkek türelmetlenségével várta a pillanatot, hogy megvalósítsa mindazt, mit magasan szárnyaló lelke uralkodói mély kötelességérzettel párosulva, igaznak, jogosnak és üdvösnek ismert. Sietett a hozzáfűződő reményeket valóra váltani. Legfőbb vágya volt, hogy népének II. Frigyessé legyen. 1780 nov. 29-én hunyta le szemét nagynevű anyja; Mária Terézia s már a következő év első hónapja új idők kezdetét hirdeté. A régi kormányzatot megváltoztató rendeleteknek egész sorozata felrázta téli álmából a vén monarchiát s a világnak az új tavasz megérkeztét jelenté, mely gyökeres átalakulást kivánt. Meg kellett újhodni mindennek. Nem sorolhatjuk fel itt e politikai reformátor valamennyi tettét, mit lázas sietséggel s nem ritkán Nagy Péterre emlékeztető kíméletlenséggel igyekezett nem egyszer megvalósítani, jóllehet ideái, bár mindig meleg szívből eredtek, nem mindig voltak időszerűek. Csak futólag említjük, hogy első dolga volt mindjárt az 1781. év első felében, a sajtó felszabadítása. Az enciklopedistákkal rokon lélek nem tűrhette tovább a sajtó lelki gyámságát, rabszolgaságát, eltörölte a szigorú könyvvizsgálatot (cenzúra), szabaddá tette a szót és a gondolatot az egész monarchiában. Megoldotta azokat a bilincseket, melyekben az irodalom a pápai hatalom illetéktelen beavatkozása következtében századok óta sínlett. Mellesleg említjük, hogy részint politikai okokból, részint azért, hogy szabadon rendelkezhessék saját birodalmában s tervezett újításait akadálytalanul vihesse keresztül, még ugyanezen évben tette meg az első lépést a római kúria nyűgöző erejének megtörésére. Megkövetelte mindenkitől: adjátok meg a császárnak, ami a császáré! Csak érintjük azt az emberbaráti nemes munkát, melyhez szintén uralkodásának első évében fogott, mely őt minden idők legnemesebb géniuszainak soraba emeli, értjük a jobbágyság láncainak széttörését. Mindezek bármily fontosak, nem [tartoznak szorosan tárgyunk keretébe. Amivel II. József Magyar- ország protestánsainak s a mi fővárosi gyülekezetünknek is soha el nem évülő, örök emléket állított, nem a most elősorolt intézkedések voltak, hanem elsősorban s kiváltképen az ő türelmi parancsa, mely a sokat emlegetett 1781. évben látott napvilágot. Hazánk evangélikus egyházi életében fordulópontot jelent e rendelet. Szelíden derengő hajnali csillag volt az, mely hosszú éjszaka után a virradatnak elérkeztét jelentette atyáinknak. Nem ok nélkül mondám hosszú éjszaka után. Mert sűrű sötétség, hosszú éjszaka borult Magyarország evangélikus egyházára. Rég eltűntek azok a szép napok, midőn mindenütt szívvel, szájjal, lélekben és igazságban szabadon lehetett imádni Istenünket. A protestánsoknak véren szerzett, törvény nyel és királyi esküvel megerősített szabadságlevelei széjjel tépve, a porban hevertek. Amiért a bécsi,1 nikolsburgi és linci békekötések kezeskedtek, a hatalomra kapott jezsuiták ravaszsága mind megsemmisíté. És amit még nem bírt elseperni az a borzalmas vihar, amit egy Sze- lepcsényi,2 egy Kollonics, egy Karaffa felidéztek, azt végpusztítással fenyegette, megsemmisítette az a ke- vésbbé erőszakos, de rendszeresen folytatott elnyomatás és irtogatás, melyben a protestánsok III. Károly és leánya Mária Terézia alatt részesültek. Ha vérrel nem is, de forró könnyekkel tele van írva egyházunk történetének lapjain ez a 68 éves korszak (1712—1780), s nehéz eldönteni, hogy a nápolyi gályák iitöttek-e mélyebb sebet magyar evang. egyházunkon, vagy a királyi helytartótanácsnak a püspöki hatalom befolyása alatt született végnélküli rendszabályai. Ez a legfelsőbb fórum, — melynek főképpen arra kellett törekednie, mint azt első elnöke is kifejezte megnyitó beszédében, — hogy hazánkban a békesség és igazság csókolják egymást, — valóságos eretnek hámorrá Ion (malleus hereticorum). Hatalmas égisze alatt jogtalanság jogtalanságra, önkény önkényre halmozódott. Az egyik templomot a másik után foglalták el a protestánsoktól;3 a nyilvános istentiszteletet az úgynevezett artikuláris temp1 A bécsi béke, melyet 1606-ban kötött Rudolf király Bocskay István erdélyi fejedelemmel, az egész ország területén megengedi a vallás szabad gyakorlását és kimondja, hogy minden felekezetnek saját elöljárói vagy szuperintendensei legyenek. A nikolsburgi béke (1621), mellyel Il-ik Ferdinánd Bethlen Gáborral lépett egyezségre, ünnepélyesen megerősíti az említett, — bizonyos részről meg nem tartott, határozatokat. A jezsuitapárt túlkapásai és féktelen erőszakossága új polgár- és vallásháború okozói lettek, mely ismét a protestáns fegyverek győzelmével végződött és a Ill ik Ferdinánd és Rákóczi György fejedelem közt 1645-ben kötött linzi békét vonta maga után. Az ország törvényeibe 1647-ben fölvett eme szerződés ereje a legünnepélyesebb formában biztosítja a korláttalan vallás- szabadságot minden rendnek, a jobbágynak is, a templomok és harangok használatával; elrendeli a protestánsoktól elrabolt számos templom visszaszolgáltatását; a házassági törvénykezés jogát odaígéri — illetve továbbra is meghagyja — a protestánsoknak ; a római katholikus papságnak szolgáltatandó minden adomány és járulék alól fölment és súlyos büntetéssel fenyeget mindenkit, ki e törvényt megszegni merészeli. 2 Szelepcsényi György és Kollonics Lipót esztergomi érsekek elsőrendű felbujtói annak a vérlázító üldözésnek, mely az evangélikus papok százait legyilkolta, 900 templomot ragadott el áldozatul és annyira vitte, hogy 1671— 1681-ig hazánk I. Lipót jogarának hódoló területén az evangélium világa majdnem egészen kialudt. Karaffa Antal gróf, a császári generális, egyike volt azoknak a kellemetlenül titokzatos, gyanús alakoknak, amelyek a költő szavai szerint a minden napok alkonyán bukkannak fel s akkor érzik magukat a helyükön, „ha az ég hosszú türelmét a bűnben lakó véghetetlen dac már fölemészté, ha a gaztettek dús termése telt kalászokban áll és vár egy aratóra, egy senkihez sem fogható aratóra.“ Telve lángoló gyűlölettel a magyarok s az eretnekek iránt, nevét azzal a vértörvényszékkel örökítette meg, melyet 1687-ben Eperjesen állított. Felsőmagyarország evangélikus híveinek tömegét a hazaárulás hazug örve alatt rántotta a vérpadra, gyötörte, kínozta és lemészároltatta. Igen jellemző az akkori legfelsőbb körökben lengedező szellemre, hogy az ilyen hőstettekre képes ember mellét a monarchia legmagasabb érdemrendjével, az aranygyapjúval ékesítette fel. 3 1715—21-ig 140 templomot vesztettek el, 1740—49-ig újra 105-öt.
