Evangélikus Egyházi Értesítő, 1908 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1908-10-15 / 3. szám
EVANG. EGYHÁZI ÉRTESÍTŐ 69 S.sz^ védői a diakonissza egyleteknek, hanem egyik-másik maga is mint kiképzett betegápoló diakonissza részt vesz a munkában. így például Eleonora reusi hercegnő az oroszjapán háborúban, mint betegápolónő tűnt ki. A mikor a múlt évben a nagy gyárvárosban, Essenben tartották a németországi egyletek 34. kongresszusukat, nem kevesebb, mint 964 hivatalos kiküldött jelent meg. S a kongresszus diszfelelvonulásán 17.000-en vettek részt. A diakonissza ügy áldásteljes fejlődését legszebben bizonyítja az a körülmény, hogy 72 évvel ezelőtt 1836-ban nyitotta meg Fliedner lelkész Kaiserswerten az első diakonissza intézményt két diakonisszával s ma csak Németországon már 18.000 diakonissza működik, nem számítva a többi prot. országok diakonisszáit. Társadalmi életünk egyik égető s a jövőre nézve döntő kérdése az ifjúságnak, különösen az iparos tanulóknak és a nagyvárosi mindkét nembeli ifjúságnak a nevelése, vezetése. Hogy rossz útra tévedt gyerekek voltak, vannak és lesznek, az iránt nincs kétség. De a modern, különösen nagyvárosi ifjúság züllöttsé- gének a veszedelmes jellegét az adja, hogy ezen züllöttség, mint tömegbetegség jelentkezik. Míg azelőtt csak sporadikusan találkoztunk itt-ott egy-egy vásott, romlott gyermekkel s a fiatalság maga kerülte ezt, mint valami bélpoklost, addig ma egész ifjú bűnszövetkezetekkel találkozunk. A mai mesterek és tanoncz- iskolai tanítók nem tudnak eléggé panaszkodni arról a tiszteletlenségről, a melylyel ezek sokszor velük szemben viseltetnek. Ezen a téren is áldásteljes működést fejt ki a belmisszió az ó ifjúsági egyleteivel és ezen ifjúsági egyleteknek országos szervezetével. A nökérdés, a nő gazdasági helyezetének a javítása is egyike azon fontos problémáknak, a mely a kulturállamokat foglalkoztatja és a melylyel külföldön a belmisszió különös érdekkel foglalkozik. A helyszűke miatt jelenleg csak egy legú jabbkori intézményéről akarok szőlani, az úgynevezett „Ilauspfiego- verein“ vagyis a családi életet gondozó egyesületről, mely hivatva van sok nyomort enyhíteni, sok családot a züllésből megmenteni. Mindenki tudja, a ki valamikor szociális bajok orvoslása iránt érdeklődött, hogy dacára a legjobb ingyenes kórházaknak, egy-egy szegényebb sorsú család sorsa, tönkremenetele a család fen tartó betegségével kezdődött. A család elzüllött erkölcsileg, széjjel- bomlott s végre anyagilag is tönkrement. Ha a kenyérkereső férfi került a kórházba, a feleség lépett helyére a kenyérkeresetben s tartotta fenn a házat, míg a férj hazatért. De a gyermekekkel, háztartással azalatt ugyancsak az anya nem törődhetett. így kerülnek aztán a gyermekek az utcára, rossz erkölcsű felnőttek társaságába, az erkölcsi és testi züllésbe. Mindezt megakadályozandó, létesültek Németország egyes nagyobb központjaiban a „Hauspflegeverein“-ek. Céljuk a szegényebb sorsú betegek otthoni ápolása, ellátása, de egyszersmind betegeik háztartásának vezetése is addig, mig a beteg saját háztartását tőlük megint átveheti. Ehhez legelső sorban szükségesek képzett diakonisszák. Azonkívül ezen diakonisszák a főzésben is alapos képzést nyernek. A mosást, sikálást a hozzájuk beosztott takarítónők végzik s így gvakran előadja magát az az eset, hogy a betegség előtt rendetlen, piszkos háztartását a betegségéből fölépült munkásasszony, mint mintaháztartást kapja vissza. Ez máris nagy előny és nem kisebb előny az, hogy maga a beteg családanya mintegy háztartástani kurzust végez betegsége alatt. Az egylet fizeti az ápolónőket és segédcsapatokat s egyszersmind arról is gondoskodikt, hogy a betegnek minden oly tápszert és csemegét juttasson, mely állapotára való tekintettel szükséges. Az egylet egyben a csecsemők gondozását is elvállal ja, azokat ellátja a szükséges fehérneművel. Összekötietései vannak mindenféle üdülő-otthonokkal, betegsegélyző-egyletekkel. Ez történik a prot. Németországban, a prot. Angliában s a többi prot. országokban. Mindezt látva, róni. kath. írók is ráterelik egyházuk figyelmét az evang. belmisszióra. Cyprian kapucinus barát kiadott egy müvet: A protestánsok bel- missziói tevékenysége Bajorországban és Münchenben (Passau, 1905.). Ezen iratban, miután az evang. bel- missziói munkásságnak különböző ágait ismertette, egyenesen felhívja egyháztagjait e munkássíig foganatosítására. Müve végén mintegy zárszóval a következőket mondja: 1. .Az a feltevés, hogy a protestántizmus végnapjait éli, cg}’ épp oly elterjedt, mint veszedelmes tévhit. 2. Egy még nagyobb tévhit azt hinni, hogy a protestánsok nemsokára katholikusokká lesznek ; előbb lehetne az ellenkezőtől félni. 3. Mindennek dacára egyházunk (még pedig a róni. kath. egyház) óriási veszteségeit Németországon könnyen megakadályozhatja, ha az evang. belmisszió mozgékonyságát és szervezettségét egy kissé utánozná. Hisz mi katolikusok nagyobb és áldozatkészebb embertömegekkel rendelkezünk, valamint egyáltalában gazdagabb pénzforrásokkal isa. Ily felhívással fordult a róni. kath. páter híveihez, rövid két év alatt egy 4000 tagból álló „Charitás egyletet“ alapított, mely áldásos belmissziói munkát végez, melynek tagjai közt ott találunk 10 uralkodó házból való személyiséget. Hát mi maggar evangélikusok követjük e prot. hit sor sósa inkát ? Mi történik nálunk e téren ? Sóhajtás kél a lelkűnkből, látva azt. hogy egyházi viszonyaink, gyülekezeti életünk mennyire más. Hányszor vártunk a prot. társadalomtól hasonló fól- lobbanást és hányszor vártunk hiába I Nem mintha a magyar sziveket jég borítaná. A magyar szívben is van annyi érzés, mint a németben; de csak akkor árad ki belőle, a mikor már keserűséggé fanyaro- dott és a mikor már panaszra nyílik ajkunk. Midőn más felokezetbcliek szent hitünket támadják, akkor felbuzdulunk és ennek jelét is adjuk egy-egy szépén elhangzott beszédben, de azután a tett ritkán követi a felbuzdulást. Mindenki érzi, hogy egyedül van! Nincs meg köztünk a protestáns társadalmi együttérzés. Egy-ogy fontosabb gyűlés még összehoz minket és azt a látszatot kelti, mintha tömör egységet alkotnánk, pedig sajnos sokfelé vagyunk forgácsolódva. Mindenki fél attól, hogy a prot. társadalom magárabagyja és fájdalom, joggal. Nincs oly magasztos belmissziói törekvés, a melynek gúnyolói, rágalmazói, ellenségei ne támadnának magában a prot. társadalomban. Sőt sajnos, magyar prot. egyház szervezetünk is olyan, mely a'bel missziói munkásságot, csak mint valami függeléket kezeli. A munka felosztás elvét még nem ismerjük. Magát a hitélet ápolását elhanyagoltuk. Mulasztásunk következményeit az egyházi közönyben látjuk. A pesti magyar egyház okulván a múltakon, a belmissziói munkásság szükségszerűségét átlátta. Azon áramlat, mely az egyházi élet kedvezőtlen volta folytán a nyugati prot. országokban keletkezett, nálunk is szükségessé tette oly eszközök, módok és utak után kutatni, melyek által a hívekben a vallásos szellem erősíttessék, az egyházhoz való hithűség ápoltassák. A magyar egyház híveinek számát ma, az 1900- iki népszámlálás adataira támaszkodva, 30.000 re te- '
