Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

BOTTA ISTVÁN: Wichern.

államhatalomhoz való túlságos hozzákötöttség. A westfáliai béke megerősítette a territorializmust, melynek értelmében minden territórium ura az egyháznak is summus episcopusa lett. Kialakult a Landeskirchentum, mely nem felelt meg a Luther-féle egyházfelfogásnak, de nem felelt meg az evangélikus egyház szervezeti, ill. külső formai eszméjének sem. Jó oldala volt, hogy az államhatalom szivén viselte- az egyház dolgát, megteremtette a gyülekezeti élet és tanítás külső lehetőségeit, bevezette a bűnbánati és imanapokat, bibliai könyvekről és kátékról gondoskodott, de minden jó oldala mellett is nagyon sok hátránya és hiánya volt. Az állam sokszor rendőrileg és hatalmi szóval kormányozta az egyházat, a lelkészek az államhatalom végrehajtó közegeivé váltak és a nép szemében ellenszenvesekké lettek. A theologiai tudomány elvesztette az élettel való kapcsolatát. Az egyházi életet csaknem kizárólag jogászok irányították és theologiája majdnem csak a dogmatikát és polemikát művelte. Bizonyos mértékben ennek az orthodoxiának talajából fakadt a pietizmus. A piétizmus nem egyöntetű jelenség, azért nem lehet egyetlen formulával és egyetlen szempont alatt elintézni. Az orthodoxia elleni reakció mellett ki kell emelni még egy más szempontot is. Ez: pedig az, hogy a harmincéves háborúban s felekezeti küzdelmekben kifáradt ember olyan keresztyénséget keres, mely nem veszi figyelembe a felekezeti ellentéteket. Ez az irány, mint ezt a mai ökumenikus mozgalmak egyik ága is mutatja a gyakorlati keresztyénségben, a szeretetben jelentkezik. Ez az ú .n. praxis pietatis. Ennek nyomait sokszor megtaláljuk Wichern müvében. Egyik helyen így nyilatkozik: ->A keresztyén nemzetek, melyek egyébként gyakran távol állnak egymástól, sőt harcolnak egymás ellen, az egyházi konfessziók és pártok, melyek különben gyakran ellentmondanak egymásnak és felzárkóznak egymás ellen másirányú lelki és anyagi érdekeik ellentétében, a belmisszió munkájában megtanulták, hogy egymás szolgálata és segítése közösen hozzájuk tartozik.. . Éppígy kezdték ezeken a területeken a különböző nyugati konfessziók is egymás között a segítő szeretet legjobb adományait kicserélni. És ha nem tévedünk nagyon, akkor ennek a cserének belső szükségszerűség szerint kell folytatódnia és gyarapodnia.« (Denkschrift 4.o.) Ha azonban sok ponton egyezik is Wichern ezzel a pietizmussal, lényegétől messze eltér. Ez a pietizmus tagadása az orthodox egyházformának azáltal, hogy vallásosságában az individualizmust elevenítette fel. Jellemzője és egyúttal gyengesége is bizonyos separatisztikus törekvés. A hitre ébredteket elkülöníti a »nagy tömegtől«. Még közösségi formája is elzárkózó »ecclesiola az ecclesiában« .Az individualista keresztyénség hangsúlyozásával nagyban hozzájárult az egyház belső felbomlásához. Szélsőségesebb formájában szektává vált és a protestantizmuson belül benne jelentkezett újra a cselekedetek általi megigazulás. Szeparatisztikus és individualisztikus allűrjeivel kétségtelenül megbontotta az égvén és egyház közötti viszonyt és jó talajt készített a felvilágosodás diadalának. Wichern ettől az individualizmustól és szeparatisztikus beállítottságtól teljesen távol állt. Theologiáját hitvallásossága, az egyház és a gyülekezeti közösség iránti szeretete jellemzi. Ezért a Riejschl által »új pietizmus«-nak nevezett mozgalom hívei közé szokták besorolni. Ha