Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

BOTTA ISTVÁN: Wichern.

szeretetnek azokat az erőit, melyeket eddig csak az; ifjúság és szegények részére mozgósítottak, ki kell terjeszteni a legszélesebb körben az egész népre. A belmisszió feladatát a legszélesebben jelölte meg : »ha a nép nem akar az egyházhoz jönni, az egyháznak kell a néphez mennie.« Az e\angéliumot ismét a »háztetőkről« kell hirdetni és ha a tömegek másként el nem érhetők, a piacokon és az utcákon kell nekik nyújtani. Éspedig olj módon, hogy mindazok számára, akiknek már elöregedett és értéktelenné \ált az evangélium, újra életjavukká lehessen. A belmisszió fogalmának ebben a látszólag tág és rövid meghatározásában valójában egy hatalmas kérdés megoldása rejlik. Thimme helyesen látja, amikor a meghatározást két kérdésre bontja: az új egyházi helyek (Kirchenorte) és az új igehirdetési alkalmak (Predigtorte) kérdésére. _ _ »Hol találhatók tehát új egyházi helyek? Az egyházi hely olyan hely, ahol egy Krisztushoz tartozó, vagy tartozni akaró gyülekezet összegyülekezik .Tehetünk-e mást, minthogy törekszünk arra, hogy ezek a helyek a célnak külsőleg és belsőleg megfelelően alakuljanak és egyházi épületeink a legnemesebb művészetek összességét egyesítsék magukban? Mégsem az épületek, hanem Isten igéje és a köréje gyűlt gyülekezet az első és fődolog s ez épületek nélkül is alakul és fennmarad. Az egyszerű kérdés az: Csak egyházi épületekben lehet-e prédikálni? Vagy nem lehet-e prédikálni olyan helyen is, ahol egyébként egyáltalán nem prédikálnának? Az igazi gyülekezet éppen ilyen helyeken ünnepelte valamikor győzedelmeit ! Ebben a vonatkozásban kivételes körülmények között a szükség idejét éljük:-* cs miért nem léphetnének fel a hely tekintetében is ilyen kivételek, ha ez a gyülekezet építését szolgálja? Sőt, magának Jézus Krisztusnak és apostolainak köszönjük, kik bár elsősorban a zsinagógákban, de éppen olyan gyakran, sőt még gyakrabban másutt prédikáltak; sőt Pál r.t'ezusban a tirannus hallgatótermét választotta, sőt még a színházba is elment volna, hogv ott a görög népnek Isten igéjéről beszéljen, ha tanítványok és asiarchák, életét féltve, meg nem akadályozzák. Vagy nem prédikáltak-e a keresztyén egyház első három évszázadában, a középkorban, amikor az egyház a szószéket még a hosszhajón kívül építette, sokszor a szabadban és gyakran a mezőkön és erdőkben? Gondoljunk a reformációra, a franciaországi protestánsok pusztai egyházára ... Tudjuk, hogy sokan megbotránkoztak részbén ezen és kérdezték*: A ajjon ezek a helyek is szentek ?De nem a szétesésnek egy: jele-e az, hogy egyáltalán felmerülhetnek ilyen kérdések és hogy a hit fegyvereit a babonák lomtárából merészeli előszedni, mintha a hely szentelné meg az igét és nem! az ige a hlelyet?« (L. Thimme: Kirche, Sekte und Gemeinschaftsbew egung vom Standpunkt einer Christlichen Soziologie aus. Fr. Bahn in Schwerin i. Mecklb. 1925, 173. sk. lk.) 1 belmisszió jelentőségéi éppen ilyen világosan ismerte fel Wichern, amit következő szavai bizonyítanak : »... egv hatalmas közös munkáról, egv új reformációról van szó. Az első reformáció a hit jegyében folyt le, ennek a szeretet jegyében kell folynia.« Mi etinek az új reformációnak az útja?