Evangélikus Theologia 1948. 1.szám.
DR. OTTLYK ERNŐ : Keresztyénség és politikum.
szolgáivá és kezelőivé hivattak el, bízvást mindent kövessenek el a végből, hogy a maiestasnak minden világi hatalmat, dicsőséget és nagyságot alávessenek, azzal és általa a legfelsőbbtől a legalacsonyabbig mindé»ek felett uralkodjanak, Krisztus házát megépítsék, a Sátán birodalmát lerontsák, a juhokat legeltessék;, a farkasokat megöljék, a tud vágy ókat intsék és oktassák, a makacs ellenállókat elfogják, feljelentsék, feloldr ják vagy megkötözzék, sőt villámoljanak és mennydörögjenek, dé mindent Isten igéjével.« 5 1 Ennek megfelelően alakult ki Genfben a szigorú egyházfegyelemmel párosított theoktfatia, amelyben a világi és egyházi hatalom egybefolyt. A kálvini keresztyénség theokratikus hagyományai benne lüktetnek praktikus keresztyén munkásságukban, hiszen a »syllogismus practicus« révén nyer bizonyosságot a kálvinista predesztináltságáról. Kiterjedt szociális munka, missziói tűz és nagy praktikus érzék jellemzi a kálvinizmus útját a történelem folyamán. Míg Luther azt írja: »Fel nem foghatom, hogyan lehet száz forinttal egy esztendő alatt húszat, sőt egy forinttal egy másikat szerezni«, addig Kálvin elvetette a kamattilalmat, javított a genfi pénzviszonyokon s ipari és kereskedelmi tervekkel foglalkozott. Sokan utalnak arra a tényre, hogy ez az örökség tovább folytatódott a hugenotta, hollandus, angol és amerikai kereskedő és kapitalista légkör kibontakozásában. Ez az örökség él nap jainkban is a híres svájci református teológusban, Barth Károlyban, aki közismerten állást foglalt a politikum ügyeiben. A kálvinizmus szive nem szűnik meg azért dobogni, hogy a theokrácia, az Isten igéjének az uralma megvalósuljon az élet egész területén, a politikumban is, úgy amint az az ószövetségi próféták törekvéseiben megnyilvánult. Az ószövetségi orientációjú kálvinizmus nem hiába foglalkozik az egyház prófétai tisztével. A protestantizmus területén mindig kálvini theokratikus vonás a politikum ügyei iránti nagy érdeklődés. A lutheri keresztyénségre nézve döntő Luther állásfoglalása a politikummal kapcsolatban, aki a »Német nemzet keresztyén nemességéhez« írt iratában 2 2 azt mondja: »A pápának es La(Z ő népének azt mondják: »tu ora«, imádkozzál, a császárnak és hadának: fc»tu protégé«, oltalmazzál; a közönséges embernek: »tu labora«, dolgozzál; nem mintha nem kellene mindenkinek imádkoznia, védekeznie, dolgoznia, mert valóságosan imádság, védelem és munka, ha valaki a maga dolgát folytatja, hanem hogy kinek-kinek meglegyen a maga feladata.«. Isten népének olyan kincse van, hogy senki sem veheti zokon, ha mindenestől e kincse felé fordul és nem sokát törődik a világ gajával. Az apostolokra hivatkozik Luther (Ap. Csel. 6.) : »Nem helyes, hogy' az Isten igéjét elhagyjuk és az asztalok körül szolgáljunk, az igehirdetésben és imádságban akarunk kitartani, és ama munkára másokat rendelni.«. Keressétek először az Isten országát és ezek mind megadatanak »néktek.«. Ennek tulajdonítható a lutheri keresztyénség quietikus magatartása a politikumhoz való viszonyában is, hiszen^hosszú történelme alatt a három történelmi felekezet közül leginkább igyekezett visszavonulni a zajló politikai élet2 1 Lie. Preuss— Dr. Szlávik: Lutheri és kálvini vallásosság. Pozsonv, 1913. 5. old. 2 2 Masznyik Endre fordítása, Bpest, 1901, 94. old.
