Evangélikus Theologia 1947. 3.szám.
Dr. NAGY GYULA: Simul iustus et peccator.
nem peccator többé, hanem iustus, mégpedig lényege szerint. Megigazulás és megszentelődés tehát egybeesnek. A megszentelődés nem a megigazulás követője, hanem annak csupán másforma elnevezése. Ennek a tanításnak a fő érdeke az, hogy olyasvalamit adjon a bűnösnek, amivel sajátmaga elíödözheti bűnei rútságát, szíve gonoszságát és akarata romlottságát, ami által a maga erejével szerezheti meg és érdemelheti ki üdvösségét. Előfeltétele az ember gyökeres romlottságának tagadása (a bűnbeesés csak a donum supernalurale — a kegyelem — elvesztését jelenti, de a jóra való képesség megmarad.) Gyakorlati következménye pedig a semipelagianizmus, sőt sok esetben, a köznép vallásosságában, a pelagianizmus. 2. Volt a mult század végén és ennek a századnak az elején a protestáns theologiai gondolkodásnak egy igen erős ága. Főleg 1 az úgynevezett vallástörténeti irányban jutott szerephez, de nagy mértékben átment a liberális protestáns gondolkodásba is. Ennemi a theoiogíaí iránynak is megvolt a maga sajátos tanítása a megigzuiásról. 7 Említjük pedig itt. ezt azért, mert ez a felfogás, — mely ma sem egészen idegen a protestáns theologiai gondolkodás területén — a másik véglet a katholikus álláspont mellett. A szerint a megigazulás alatt már új emberré lett a bűnös. E szerint még teljességgel peccator. A Tridentinumban a megigazulás a teljes belső átalakulás befejeződése. E szerint az álláspont szerint a megigazuláskor az emberben a belső változásnak mcíg nyoma sincsen; ehhez Istennek külön megszentelő akaratára van szükség. Mi ezek után hát itt a megigazulás? Puszta jogi aktus az emberen kívül! Az embertől távoleső történés. Isten itélő trónusán rátekint a veszendő nyomorult bűnösre és rátekint Krisztus helyettesítő golgothai áldozatára. S ekkor kegyelemből Krisztus igazságát jogilag »beszámítja« a bűnösnek, iure divino kiegyenlítettnek veszi a bűnös vétkes tartozását. Krisztus fizetett helyette. 7 A mult század végén Lüdemann volt az első. aki a »két vonal-theoriá. megfogalmazta: Pál apostol leveleiben két élesen elkülönítő gondolatmenettel találkozunk, mégpedig »egy vallásos vagy szubjektiv-ideális és egy et'l.ai vagy objektiv-reális« gondolatmenettel. Az elsőnél a »jogi aktussal létesített bűnbocsánat és egy ideális-gondolati igazságnak az imputaíio-ja-< áll a középpontban, a másodiknál a valóságos megváltás és bűn hatalmából szabadulás. A Galáciai és Korinthusi »levelekben és Róm. 1—4.-ben kifejezésre jutó ótestamenf^imi-íarizeusi megigazulástan csak előkészítő tanitás. Fái és az őskeresztyér/ség theologiai gcn^plkodásának centrumában nem a megigazulástan, hanem a megváltástan áll, mely a keresztséggel kapcsolatos és Róm. 6—8.-ban nyer kifejezést. (Lüdemann: Die Anthropologie des Ap. Paulis, Kiel 1872). A hagyományos megigazulástan elleni ezt az első támadást a vallástörténeti irány erősítette fel és hirdette világgá. Főként Wrede révén. Ujabban Wiscmann és Schweizer Albert voltak ennek: a nézetnek hirdetői.
