Evangélikus Theologia 1947. 2.szám.
GRŰNVALSZKY KÁROLY: A feloldozás.
ienítené, mert szerinte a gyónást és a feloldozást mindig külön kell végezni az úrvacsorától. Liturgikájában (93. lap.) ugyanis ezt mondja: »A betegek gyóntatása és communioja rendszerint együtt jár. Két lehetőség van, vagy istentisztelet keretében (kórházban, vagy házi gyülekezetben) történik, amikor is külön végezzük a gyóntatást, aztán a comm. istentiszteletet — vagy pedig a gyülekezet^ istentisizteletről, a. templomból visszük el a szentséget a betegnek, amikor is a gyónás és absolutio után egy imádságot mondunk az Úrvacsora méltó élvezéséért és következik a distributio.« — Egyházunk litur.gika-professzora és szakértője tehát határozott nemmel válaszol felvetett kérdésünkre. Az a kérdés, hogy elfogadhatjuk-e minden további nélkül a véleményét? Vizsgáljuk meg ezért az érveit. Első érve az, hogy református hatásra került bele a litugiánkba a közgyónás és feloldoz,ás. Ez önmagában még nem bizonyíték. És ha bizonyíték volna, akkor sem tekinthetnénk ezt református spscifikumnak, mert megvolt már a középkorban. 7 0 A nürnbergi eseményekkel kapcsolatban pedig (1532.), amikor Osiander szembeszállt vele, sem Luther, sem Melanchton nem álltak Osiander pártjára, hanem jóvá hagyták ezt a szokásít. 7 1 Azonban lelhet, hogy Luther és Melanchton tévedtek és Jánossynak van igaza; de ezt akkor alaposan bizonyítani kellene. Mivel ezt a bizonyítást egyelőre nélkülözzük, a tételt tovább nem cáfoljuk. Második érve, hogy a közgyónás és feloldozás megszünteti äz úrvacsora szentségének liturgikus jelentőségét, ha belekerül az istentiszteleti rendbe és ha nem választjuk külön az úrvacsorától. Határozottan ezt az érvet sem indokolja meg, de Liturgikájában mégis nyoma van ilyesminek. A 29. lapon Luthernek az 1520-ban kezdődő, Rómával folytatott úrvacsora-vitájával kapcsolatban ezeket mondja: Már most megjegyezhetjük, hogy mivel a misével folytatott visszaélések szoros kapcsolatban voltak a középkori egyházi élet bűnbánati praxisával, természetesen kapcsolódott ennek a kritikájához a mise-vallásosságot illető polémia is. Ennek a ténynek és Összefüggésnek viszont nagy része 'lett abban, hogy az evangélikus istentisztelet további kialakulása során az Úrvacsora szentségének ünneplésénél annyira középponti hangsúlyozást nyert a bűnbánat gondolata és ezzel még szorosabbá tette azt a szerencsésnek éppen nem nevezhető kapcsolatot, amely a középkor végén a »bűnbánat« és a sacramcntum altaris között már amúgy is fenn állt, úgy hogy a gyónás és az Ur szent vacsorája igen könnyen egymás függelékévé lehetett.« Ha valóban ez az. indokolása Jánossy érvének, akkor nem értek vele egyet. Először azért nem, mer^ azt a közgyónást és feloldozást tartja az úrvacsora liturgikus jelentőségére veszélyesnek, amelytől egyébként ő sem tartja elválaszthatónak az úrvacsorát< aminthogy valóban nem is választható el tőle. Jánossy is vallja, hogy annak, aki úrvacsorához akar járulni, előbb fel kéli oldoztatnia, liturgikájában (82. lap.) »nota-bene«-ként jegyzi meg, hogy »a 7 0 L. 10. jegyzet, 37. lap. 7 1 Kösllin: U. o. 253. lap. Evangélikus Élet, X. évf. 7. sz. 6—7. lap.
