Evangélikus Theologia 1947. 1.szám.

SCHOLZ LÁSZLÓ: Visszhang.

közös ügyért? A levélírók közül mindösszíe kettőnek-háromnak jut eszébe, hogy ígéretet tegyen: támogatni fogom anyagilag is a vállalkozást! JElőttem azonban gyötrőbb az a kérdés: fönn tudjuk-e tartani szellemileg a havi folyóiratot? Lesz-e éveken át hónapról-hónapra elegendő anyaga? Vájjon sikerül-e a Munkaközösségben valóban közös munkát produkálni és egyre bősé­gesebb termést teremni vagy pedig a puszta esetlegességre építjük fel az Evangé­likus Theologia jövendőjét? Lesz-e emelkedés az indulás vonalától számítva vagy pedig az idő múlásával, a lelke.eiés hanyatlásával megsemmisülésig süllyed a kez­deti lendület? Azt még nem vettem számba, hogy kitűnő vállalkozások is fullad­tak már kudarcba; csak a gyarlóságunkát méregetem, mely mindig a kudarc koc­kázata! Jgen, ha már megvolna a lelkészi karunk egysége theologiai felfogásban és egyházi szolgálatban és .nem kellene viaskodva küzdeni érte! Csakhogy van-e bizonyosabb annál a ténynél, mint hogy mi szellemileg s lelkileg is széthullottak vagyunk?! Meglátszódik ez konferenciákon, lelkészértekezleteken. Kiolvasom a válaszként érkezett levelekből is. Az egyiknek írója szigorúbb egyházi tanítást kövietel, a másik do^ma- és hitvallásellenes. Akad nyíltan racionalista, ellenpárja a csodálatosért lelkesül. Érdekes és meglehetősen találó egyik lelkésztestvérne 1'; az a vélekedése, hogy a kritikai szellem elharapózása már minden munkát meg­bénít közöttünk. Nemcsak, hogy a kritizálóktól való féleleni miatt sokan nem-mer­nek munkával kilépni a nyilvánosság elé, de maguk a kritizálok se?n mernek dolgozni, mert ők is félnek .ugyanattól a kíméletlen kritikától. Egy másik test­vérünk a pontosságot és önzet'enséget említi, mint a jövendő közös munkának fel­tételét s vájjon etejkintetben bízhatunk-e egymásbain? Ismét más a jó vezetésre hivja fel a figyelmünket, mely nélkül a munkaközösség szét fog esni. Neki is igaza van. De hol a jó vezető? Melyikünk mer vezetésre vállalkozni jó lelkiisme­rettel? És hol vannak az engedelmes, szorgalmas dolgozók? Mit tegyünk tehát? Vegyük számba mind az igyekezetet, mind az akadá­lyokat és lássunk a feladatunkhoz! Mert nem kétséges, hogy mindkét gondolatsor, melyet eddig kifejtettünrk, ugyanide torkollik. A lelkesedés — feladatvállalás. Az aggodalmak pedig arra szólítanak, hogy győzzük le a feltonyosult nehézsé­geket és vállaljuk a feladatot. Vállaljuk a kudarc kockázatával is. Adjuk oda a nevünket, erőnket; ha folt esik rajta, ha összeroppanunk: feladatunk végzése közben vallottunk kárt. De a feladatunk mellett részvétlenül elmennünk nem le­het. A szükséglet nem puszta megállapításra, hanem megelégítésre vár. Csak nnondjuk ki bibüásan: hitre hív! Mi a hit? Luther egyszer így mondja: ire in oaliginlem. Menjünk bele mi is a homály^. Ahány feladatunkat megoldottuk, any­nyi csillag gyúl ki a sötétíbien. És még valamit. M.ennél sűrűbb a köd közöttünk, annál hangosabban szó­longassuk !egy»nást! És a visszhang ki ne haljon. Scholz László.

Next

/
Oldalképek
Tartalom