Evangélikus Őrálló, 1918 (14. évfolyam)

1918-12-21 / 51. szám

350 EVANGÉLIKUS ŐRÁLLÓ 1918 Kiuülről farkasüuöltés hang2ik bele a karácsonyé] angyalhimnuszába. Ellenséges érzületű emberek gázolnak hazánk testén, marcangolják, tépik az örök uéréztatta földet. Szeretetnélküli lelkek bontják az euangélium egyházának százados szenuedés által megpecsételt egységét. Belülről reeriminatiók, régi sérelmek hánytorgatása folytán eluakult lelkek bosszuuágya küldi forró leheletét felénk. Kik a hazának fiai nem akartak lenni, annál jobban akarják most a haza földjét, e föld termelte szellemi értékeket, kincseket. De ez nem elég az égi Béke 1918-iki ünnepén. Messze a jöuendőből felénk hangzó zenéje az igazán emberré uált emberek társadalmának szinte elkábítja a mának gyermekét. S a külső harctól megkíméltek társadalmi osztályai élesítik egymás ellen fegyuereiket. És talán esak napok és órák kérdése, mikor nyul fegyuerhez a beluiszály. Leláncolt Prometheusként uergődik hazánk kinjai közt. S kikben e kínok egyénileg élnek, kiknek sziuét emésztő fájdalom mardossa, még azok sem szentelhetik erőiket mindenestől a közös uész reánk törő hatalma ellen. Itália derült ege alól, hol a karácsonyi szülött kizárolagos igaz tanituányának hirdeti magát az ember, ujabb keserűséget hozott felénk a bus őszi szellő. Komor magányában, táuol a uilágtól nem látja a tengernyi szenuedést, fáradalmat a római egyház feje s a türelmetlenség ostorát suhogtatta meg ismét felettünk, az uj kódexében. Hogy ez ostoresattanás uisszhangja mily áíkos uisszauonás tehet, talán nem is gondolta meg a karácsony felé uiuó napok során az ember, ki a pápai székben is csak ember, gyarló marad, ha „esalatkozhatallan" is. Gyászosabb időkben még sohasem uirradtak fel reánk a Békességnek karácsonyi napjai, mint mostanában 1 Hát nincs már e földön egy parányi sem abból a Szeretetből, mely az emberi nemet egy karácsonnyal ajándékozta meg? Kihalt uolna az emberi telkekből utolsó sugara is a megbocsátásnak? Nincs már érzékünk egymás bűneit, gyarlóságait elfedezni, nincs erőnk akkor sem, amikor maga a jóságnak örök szent Istene nyilatkoztatja meg az égi szózatot, mely szent karácsony éjszakáján zendült meg a pusztában? Auagy ennek a szózatnak csak pusztában lehet elhangzania ? Ma is ? Emberek uagyunk. Az emberi gyarlóság ezernyi átkos uarázsa köt mindnyájunkat s leláncol a földhöz. Talán egy uj hazának bűbája az, mi elbüuöl egyeseket, mely a szent szabadság igézetéuel csábit el a régi hazától. Talán egy uj uilág csalóka tündérképe bontakozik ki azok előtt, kik a nemzeti gyűlölet szemüuegén tekintenek át a határokon. Talán egy ideális társadalom lidércfénye csalogatja ingouányaiba sok embertársunkat. De hozzánk is, kik ilyeneknek teremtett emberek uagyunk, hozzánk is közeledik, aláhajol az égi szeretet könyörülő Istene szent karácsony éjjelén. S amikor most karácsonykor keresi lelkeinket, a megnyilatkozott egek uj égi erőit nem a szétrombolásra, nem a pusztításra, nem a szétdarabolásra közli uelünk, hanem a rossznak, a bűnnek, a gyarlóságnak leküzdésére. Hogy ami túlságosan emberi uolt közöttünk is, azt megjauitsuk, kiküszöböljük, de ne pazaroljuk el mi magunk, ne tékozoljuk el azt, mit sok üldöztetést szenuedett ősök hagytak mireánk. Azért ha emberek léuén megtántorodunk mi is, ha az isteni szeretetnek uisszfényét az ember — és honszeretet sokszor legyőzik is a gyarlóság hatalmait, — karácsony szent ünnep kn ébredjen a törekués határainkon innen és tul, ébredjen a szent elhatározás, hogy legyünk több mint emberek, legyünk azok, amiué lenni karácsony szülöttje, a Krisztus hiu: Istenfiak, Istennek gyermekei. Mert ha még oly borús is a jelen, esak igy fog egy szebb közel jöuő himnuszaként elhangzani a karácsonynak angyal ajkról szálló békeszózata. Vallásoktatásunk körül 3. Vallástanárok és uallástanitóh. Sajátságos, de úgy áll a dolog (— s ez hazai protestáns egyháztörténetünknek is egyik szomorú tanulsága —), hogy egyházunk talán sohasem uolt fizetett tisztuiselői iránt anyagiakban és erkölcsiekben egyaránt szükséges felelősségének kellő tudatában. Kiuánalmak tekintetében a legrigorózusabb tudott lenni, anyagi és erkölcsi honorálás tekintetében mindig szűkmarkú uolt. Ha e felelőtlenséget a jelenben tekintem, úgy nem tudnék annak súlyát inkább érző egyházt tisztuiselőt, mint a uallástanárt. Nem a középiskolák rendes tanári státusába tartozó uallástanáro' kat értem, akiket ugy anyagi, mint erkölcsi tekintetben a középiskolai tanárság együuétartozása és becsülete uéd, hanem a gyülekezeti hitoktatókat, akiket sem jogi intézkedés, sem a lelkészi összetartás ereje nem lát el azzal az erkölcsi tókéuel, mely nem hiúságnak okából, hanem a puszta megélhetésre szükséges és akiknek helyzete — a gyakran szinte túltengő úrhatnámság miatt — egyre az „állandó (értsd: a rendszerint