Evangélikus Őrálló, 1917 (13. évfolyam)

1917-03-17 / 11. szám

E VAN G E LI K USŐRÁ L LO *a- —.^ni »ián I I*- •— 1M7 akarja adni, külföldre a háború miatt nem lehet — igazán kinos zavarba jöttem. Ha szakképzést óhajtott volna adni leányának az ismerősöm, természetesen melegen ajánlottam volna intézeteink bármelyikét, — de külföldi intézetek, vagy a fentnevezett zárdák mintájára szervezett intézetünk igazán nincs. Ugyancsak a felsőbb tizezer s egy igen régi nevü, ev. családban történt meg az ősszel, hogy egyetlen leányukat a Sionba adták, — abba az intézetbe, a honnan, egy katholikus hölgy meggyőző véleménye szerint, csak mint katholikus érzelmű nő kerülhet ki. Egy nagyon tehetős zsidó családot is ismerek, kik felsőbb leányiskolát végzett leányaikat csak azért adták a Sacré coeur-be, mert nem találtak megfelelő protestáns intézetet. Nem hinném, hogy a többtagú családnak, egyházunkba való áttérési szándékát alaposan meg nem ingatná, ha a leányok az apácák fanatizmusának befolyása alá kerülnek, mert hisz ugy játszanak ők egy fiatal leány lelki hunjain, mint művész a hegedűjén. Tudom, minderre az ellenvetés, hogy a felsőbb tizezer számára mi nem tarthatunk fenn intézeteket. Természetesen nem, noha nem szabad lebecsülnünk a tehetős és magasabb rangú családok szerepét a mi gyönyörű vallásunk terjesztésében s fönntartásában. De meg: felsorolhatnék igen sok, szerényebben situált családot is, kik elvben ellenzik a leányoknál a szakképzést s diplomaszerzést s ugy tartják, hogy egy igazán jó nevelésben részesült, házias urilánynak még ma is meg van a maga értéke. Hová adják leányaikat a továbbképzésre, nevelésre? Nem kétszeresen fontos épp a szerényebb állású szülőknek milyen nevelést adnak gyermekeiknek, mikor az az egyetlen kincs, a mit adhatnak nékik? Nem lesz-e még a legszerényebb falusi paplakon is felismerhető a protestáns nőnevelés nivója, ha az igy létesítendő intézetből kerülnek ki a jövő papnéi? Nem válik-e mindenkor kellemes, megbízható társalkodónő, vagy a Solymosy báró által kömonalozott munkakörbe illeszkedő nevelőnő a helyes szellemben nevelt — ha mégis kenyérkeresetre szoruló — leányból, kinél a tervezett leányintézetben nyert ismeretek fejezik be az otthonról nyert, jó alapot? Hová adják a régi, jónevü euangelikus, vagy a tehetősebb papi családok leányaikat, kik iskoláikat otthon végzik, hogy azt a bizonyos, „utolsó csiszolást" a gyémántnál is értékesebb leánylélek megkapja? Azt hiszem az anyák mind egyetértenek velem: kell, sürgősen kell egy, a Raffay lelkész és Solymosy báró által körvonalozott ev. leányintézet s abban is csak egy lehet — gondolom — a vélemény, hogy csak Budapesten létesülhet az, a hol jó zene, a művészetek minden ága — maga a pezsgő élet, csiszolja a nemes gyémántot. Milyen gyönyörűnek tudok elképzelni pld. egy, a városliget környékén, pázsitos, befásitott helyen, villaszerüen épült s korszerűen berendezett otthont, mely vallásos szülők féltve őrzött kincseit befogadja s egy harmonikus, szép és hasznos életre előkészíti! Igaz hálával gondoljunk tehát e szép eszme felvetőire s kívánjunk a mi szegény, sokat üldözött s a közönyösség alatt szenvedő evang. egyházunknak sok ilyen lelkes munkást s nagylelkű adakozót. Selmíssisó s szociális törvényeink. IV. A szegénysegités ügyével szerves összefüggésben van nálunk az illetőségi ügy (1886 : 22 t. e. 3 30 §§) tengeri kígyója. Számos példa mutatja azokat a kulturállamhoz valóban nem méltó viszonyokat, amelyeknek sokszor 10—15 éven át húzódó rendezetlensége egyaránt fojtja meg a támasz nélkül maradt özvegyet, kiskorú gyermekeivel együtt, éppen ugy, mint a szerencsétlen községet is, amelynek szűkösen megállapított háztartási mérlege biztosan felbillen, ha véletlenül talán több egymást követő évben is fölmerül ránézve, egy-egy végzetesen eldűlt illetőségi követelés költségeinek visszatérítési kötelezettsége. Ha már most a lelkészjelöltek elméleti képzésük idején, ezekkel a szociális kérdésekkel soha nem foglalkoztak, ők, mint fiatal kezdő lelkészek, milyen tanácsot fognak adni annak a szegény özvegynek, aki önhibáján kiuül sem illetőségi, sem állampolgári joggal nem bir, de nálunk nevelte föl szorgalmas fiát, s most az X vagy y állami hiuatalban a derék kiskorú ifjú, honossági okmány hijján elő nem léphet, s ezen a bajon az édes anya segíteni óhajt? Uilágos e példából, hogy égető szükséget pótol a magyar állampolgárságnak összes jogviszonyait szabályozó 1879: 50. t. cikknek ismertetése is. Ha igaz, pedig soha, senki által kétségbe nem vont igazság az, hogy egy erős, öntudatos társadalom előföltétele: a nép nagy tömegeinek műveltsége, — akkor elsőrendű szociális állami, és nem kizárólag felekezeti érdek az, hogy ugy a közoktatási törvényeknek a jogegyenlőséget sértő rendelkezéseit, mint saját iskolapolitikánk hiányait és mulasztásait minél meggyőzőbb ob-