Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-11-25 / 48. szám

1916 nyomor ellen hadat indító, a szeretet fehér hadjáratára könyörületes lelkeket toborzó Krisztus szelleme s kérdésbe sem tehető : mit akar a tiszai kerület egy külön belmissziói tanszék felállításával, mit akarunk az ujabb szociális törvények ismertetésével, vagy a háborús szeretetakeió előadásával, esak azt tudjuk-érezzük, hogy most ott kell állanunk összesen, mint egyház és egyenként, mint egymástól messze működő, de egy eszmény eljövetelében bízó s a gondolat és eélazonossággal testvérekké kapcsolt lelkészek a nagy vértenger partján s azt a péteri hálót serényen kell alámeritgetnünk. Csak azt tudjuk, hogy ma a legelső, tehát a dogmatikus exegézis, homiletika és egyházhistória studiumait megelőző teendőnk egyfelől az előálló belmissziói teendők buzgó hűséges végzése, másfelől e teendőkre buzgó és hűséges munkások nevelése. Ma kevesebb elmélet kell, vagy ha kell, az is csak anynyi és azért, amennyi és amiért elegendő legyen ahhoz, hogy egy-egy ihletett, meleg szivü munkása a Krisztusnak nyilt szemmel rendet tudjon tartani teendői dandárjában. Tudjuk mi azt, hogy az elmélet még nem a valóság s a legokosabb, legszebben megkonstruált elmélet nem ér annyit, mint a legtétovázóbb gyakorlat; de ki merészeli tagadni, hogy az egyöntetűség, a tervszerűség és szervezettség nem emeli és konzerválja az egyéni szeretetakeió értékét ? De hát igaza van-é az előadásainkat egy hideg szkeptikus gesztussal elintéző Szeberényi Lajos Zs.-nak, ki előadásainkra és pedig „némelyek nagy megrökönyödésére" kijelentette, hogy „épen a hallott két előadás ^szolgálhat intelmül arra, hogy ezekkel a kérdésekkel nekünk jobb nem foglalkoznunk!" . . . Keresztmetszet e sivár kijelentés. Egy lélek arca van benne. Mintha ezt a gunyoros humort már hallottuk volna is. Valami angyali jóakarat nem igen lélegzik benne. De az mellékes. Hanem hogy akkor, amikor e kérdések tárgyalása egyenesen kötelessége, nem több annál: érdeke az evangélikus lelkészi karnak, ha esak annyira begubózó, önző életet nem akar élni, melynek egyetlen célja a fizeíésjauitás langyos és erélytelen forcirozása, akkor, amikor e kérdésekben van az ítélet, az „ufarsin" lelkészi karunk evangéliumi érzéke, vagy érzéketlensége fölött, akkor gunyoros leintéssel elintézni ilyen kérdéseket: jellemző. „ . . . . Nekünk jobb nem foglalkoznunk." . . . Tehát ugy-e jobb fülünkre huznunk a takarót, uagy jól fűtött szobánkban halk pipaszónál merengenünk. De bizony beszélni és tenni kell Itt ! ]ó. Lehetett az az előadás még oly szakadozott, zilált, vagy még oly keveset mondó. A harang szava kivált a félreverté, még szakadozottabb, még kevesebbet mondó, esak azt ütögeti: „tűz van" és az érző,. a más baját megérző, a más segítését a maga kötelességéül felismerő jó emberek meghallják. Ez vott a mi célunk, az én célom. Nyugtalan a lelkem, mert látom: mennyit lehetne, kellene tennünk együttesen, mint eyyház, vagy legalább mint egyesület, hiszen tüz van, jajgatnaksirnak az emberek . . . Ha tettünk is valamit, kevés az. Többet, sokkal többet kell tennünk. Nos ha valaki ezeket el meri mondani, ha sürgetni merészel több szeretetmunkára, leintendő az? A harangszót dobjuk le a toronyból, hogy ne zavarja álmainkat? A belmissziót vegyük le napi rendről, hisz' foglalkoztunk vele a nélkül, hogy boncolgattuk volna mit jelent e szó : beimisszió? Nem azért foglalkozunk elméletével, mert gyakorlatára nógat, sőt öklöz az idő? Nem urak, nem sivár humor s az ügy rovására megeresztett viccecske kell ide. Lélek! De abból azután nagy emberszeretetü kemény lélek kell. Azonban, aki e kérdések fejtegetését lemosolyogja, bizonyitványt adott magáról, hogy nincs érzéke a belmisszióhoz, vagy — ami egyet jelent — a szolgálathoz, a szeretet szolgálatához. Mi az Isten szolgáinak szeretjük nevezni magunkat, flz Isten pedig szeretet! . . . Csak egyet még! Tegyük fel, hogy ezekről a kérdésekről, tehát a belmisszióról, a háborús socialis feladatokról nem volna szó az egyetemes lelkészegyesület gyűlésén, ha tehát nem adtuk volna jelét az előadással annak, hogy egyházunk megérti ás átérzi napjaink lelkét, hogy mi — lelkészek — nyugtalanul figyeljük a nyomor állandó offenzíváját, ez elhallgatással nem éppen azt bizonyítottuk volna be, hogy e viharos izgalmas időkben — alszik a mi emberszeretetünk, a mi lelkiismeretünk?? . . . • . Bizony — ellentétben Szeberényi úrral — még beszélni is valami e kérdésről most. Annyira valami, hogy szinte fél-tetté növeli a beszédet időszerűsége. fl mások javára leendő munkát a mások rovására elkövetett gúnyolódás meg nem állítja; a gáncs dacára tovább foglalkozzunk e kérdésekkel. A szeretet munkájáról volt szó. Ebben a munkában egyeknek kell lenniök azoknak, akik arra elkötelezték magukat s akiknek igényjogosultságok e nagy földrengésben a kiváltságos egzisztencia-biztonsághoz csupán annyi, amenynyire végzik a front mögötti fehér hadviselő, a lélekmentés munkáját. Erről beszéltünk. Ezt lelegyinteni, malieiózus humorral elintézni szimptóma, de nem a szeretet szimptómája. Duszik Lajos.