Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-07-22 / 30. szám

243 fV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1916 sejtjük-e tehát, hogy ualami különös feladatok várnak mireánk is? Tudjuk, hogy a történelem élő bizonysága annak, hogy valahányszor ily válságos események rázták meg a világot, mindannyiszor nagy átalakuláson ment keresztül a Krisztus egyháza is? Mi vár hát mi reánk a Sión őrizőire? Mily szociális feladatokat ró reánk, lelkivezetőkre, a jöcő nemzedéke, avagy mily irányú munkásságot követel majd teljes joggal az a társadalom, amely a mai nehéz tűzpróbán kereszíülmenve komolyan kezdi vizsgálni az idők folyását és a minden oldalra szóló boldogitás önzetlen törekvését tartva szem előtt, hozzánk fordul lelkiuigaszért, megtépett reményeinek, megbolygatott lelkivilága harmóniájának visszaállításáért. Hogyan készüljünk elő?! Tapasztalataink bővülnek, látókörünk szélesbedik, fogalmaink tisztulnak, előítéleteink kristályosodnak, mit vigyünk ezekből magunkkal s hogyan állítsuk be egyházunk ama örök eszménye a lelkirnegváltás és emberi boldogitás nemes munkájának élő organizmusába, hogy valóban vezetői, irányítói legyünk a lelki életnek a háború után is ? Vigyázzunk, hogy más ne vegye ki a fegyvert a kezünkből] A legnagyobb elimináló tehetség mindenkor az, a ki legjobban tudja mérlegre állítani az adott viszonyokat, az idők jeleiből legjobban tud következtetni a jövő alakulataira s az eseményekből ellesni azokat a motívumokat, a melyek a jövő mozgató elemei hiuatvák lenni, aki megválogatott, de egyúttal időszerő eszközökkel tud síkra szállni akkor, amikor épen alkalom nyilik és abban a pillanatban, a midőn a szellemi élet keresztyén-ellenes ferde irányzatai talajt vesztve tehetetlenül állanak, a kultura és a felvilágosodás csődöt mondott bálványai s akulturember előtt nagy becsben levő, de épen általa barbár kézzel elpusztított történelmi nevezetességű műemlékek, régiségek vadul összetört roncsai fölött. S ez az idő most lesz, vagy hogy ugy mondjam, már most van, csak figyeljük jól az idők jeleit. Háború előtt ugy látszott, hogy a vallás tényleg elvesztette uralkodó hélyzetét korunk szellemi kultúrájában s hogy igaza volt a hires dán filosofusn^k Höffdingnek,.,«, mikor azt mondta, hogg a vallás egykor tüsoszlopa volt az emberi nem töeléaetének, ma azonban csupán ttiozgó^kórkáafé íi^lt, molt) a ipenetet követi s a fáradtadat é€ s«b«süUeket fölszedi! >iqd«pnoek, de Jáat fal as a mondás, hegy a aélláa as t,a^ét* raagáRtulafdoR, — mi azonban szomorúan éreztük ezen jóhangzásu jelszónak fájó köneíkezményeit, hogy amint megszűnt közkincs, a társ. szellemi és erkölcsi életnek mozgató, élő, ható erejévé lenni, nemcsak szubjektív ügygyé, hanem holt tőkévé is lett. A modern túlzók a klerikalizmus kinöuései ellen küzdue akaratlanul is felneíték a harcot magával az egyházzal és annak alapigazságaival is. A természettudomány hirtelen fellendülése a mindenség gőgös urává tette az embert, ugy hogy amig egyrészt a polg. és társ. élet fejlődésében anyagi helyzete jauult, addiy az éluhajhászásba kimerült lélek teljesen üres lett. Fáradt, bágyadt fiatal agg lett mindenki. Semmi sem elégítette ki, megunt mindent, sivárnak és üresnek találta az életet. Tele volt korunk zsibongó, beteges világfájdalommal, melynek szomorú következménye az éluhajhászaí, ennek vége pedig az emberi bűnök tömkelege, az erk. élet teljes megromlása, aláhanyatlása. !me a kultura két véglete: az anyagi jólét az egyik oldalon, — az erkölcsi romlás a másik oldalon. S a társadatom eme chaotikus szellemi harcában, hol íérs. osztályok pártharca, versengése (az alsóbb néprétegek szoeiálizmusa — a felsőbbek bürokratikus törekvéseivel szemben) a teljes bizalmatlanságot, az emberek „homo homini lupus" elvét juttatta érvényre, — találhatott-e méltó helyet a Krisztus szeretet-egyházai? A tudomány kétségbeejtő érveire, lesújtó argumentumaira a bizalmatlan, a kételkedő embernek nyujihatott-e elegendő éruet, feluilágositó s az arany közép utat megjelölő elvi igazságokban a Krisziüs egyszerű szolgája, a pap?! A megszomorodoííak, az önmagukkal meghasonlottak sziue örök vágyaira tudtunk-e őszinte feleletet adni? Nem. Annyira elkábított már bennünket is a üildg bódító itala, a szín, a külsőség ezerféle pompája, hogy uj ideálokat, uj eszményeket kezdtünk hirdetni, uj élettartalmat akarva adni az embernek, — s egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy csak a forma más, de az igazságok voltakép a régiek 1 Az ó tömlők felcserélésével kiengedtük az^ó bort is s vele a jó zamatot, de ujjal, legalább ts olyannal, a melyben annyi erő lett volna, mint a régiben, nem tudtuk pótolni. S most látjuk föleszmélésünk után csak, hogy uj iöiniőben az ó bor, az az igazi érték 1 (Folytatjuk.)