Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-03-06 / 10. szám

1815 Nézetem szerint a lelkészi hiványok tételei közül csak a következőket kellene meghagyni. A természetbeni lakás és a készpénz jizetés mindenesetre megmaradjon, sőt a pénzfizetést szaporitani is kell. A készpénzhez számitom az állami segitséget is, akár kongrua, akár korpótlék eimén adódjék is. Meg kell maradnia a földnek, amelyet a lelkészi fizetés céljaira adtak s amely felett esak a lelkész rendelkezhetik. Megmarad a folytonoson fogyó anyakönyvi jövedelem, de az anyakönyvi kivonatok kiállításának diját országosan azonositani kell. S végül megmaradhat az offertorium is. Sajnálatosnak tartom, hogy a lelkészi fizeiés javitására szolgáló offertorium mind jobban elvonatik a lelkészektől. Amerikában láttam, hogy az offertoriumnak micsoda nagy fontossága van. Az offertoriumok elfogadása nem érinti a lelkészi állás méltóságát, mert névtelenül adhatja bele mindenki a maga odaszánt filléreit. Adása és elfogadása tehát semmikép sem bántó. Az offertorium gyűjtése az evangéliomi közösségi elvnek is teljesen megfelel. Az újszövetség a bizonysága, hogy a templomi gyűjtések a közszükségletekre, a szegények javára és az egyházi előljáró részére már az apostolok korában is szokásban voltak (lásd. pl. Zsid. 13, 16. Mk. 12. 41. fip. Csel. 4. 5. 6. Róma 15, 13. 1. Kor. 9, 4-14. I. Kor. 16. 2. 11. Kor. 9,1-10.) Igaz hogy az offertoriumok vidéken, kis falvakban alig tesznek pár koronát, de csak egy nemzedéket kell gondosan és szeretettel nevelni, atyáskodó pásztorkodással vezetni és a körülötte való buzgólkodásért mindig hálás nép szivesen követi Pál apostol ama törvényét: „Aki pedig az igére tanittatik, közölje minden javát tanitójával" Gal. 6, 6. Ez az elv volt az alapja a papi és tanitói hiványok sokféle tételének, amelyek közül még legmegfelelőbb, ha az offertoriumok, mint a tisztelet és hála cégértelen s pirulás nélkül elfogadható gyümölcsei megmaradnak. Hogy milyen volna a lelkészi jizetés ideális rendezése? Arról legközelebb. Raffay Sándor. Jegyzetek. Annak idején bejárta a napilapokat a hir, hogy az esztergomi érsek levelet irt a királynak, jelentvén, hogy a r. k. püspökségek és egyéb bőséges javadalommal birok a kibocsátott hadi kölcsönből három millió korona értékben jegyeztek. Azután a király is irt a hercegprimásnak, legfelsőbb elismerését fejezvén ki a klérusnak mindenkor tanusitott hazafiságáért és áldozatkézségéért stb. Valamivel előbb egyházilapjaink hasábjain szerényen meghúzódott egy kis hir, hogy az egyik, néhány pár lelkek számláló tót nyelvű gyülekezetünk nőegylete minden pénzét, amit az 1917-ben felállítandó uj oltárra gyűjtött, odaadta a Vörös Keresztnek. És ezt senki sem irta meg a királynak. Pedig ez a nőegylet többet adott s viszonzás és visszanyerés kilátása nélkül adta oda mindenét a hazának amije esak volt. Nem szeretem a dicsekvést, de viszont vallom, hogy a túlságos szerénység sem fizeti ki magát. A római egyház már régen közhirré tette, hogy a hadi kölcsönből 20.000,000 koronánál többet jegyzett. Nálunk eddig csak a tiszai kerület jegyzése ismeretes. De hol késik a többi? A Luther-Társaságnak az alkalmi vallásos iratok terjesztésére rendelkezésére bocsátott pénze elfogyott. Pedig a hadi kórházakban alkalmazott tábori lelkészek és mások is, folyton kérnek vallásos iratokat. Felhívást bocsátottak ki a Luther-Társaság támogatására, hogy a hadi kórházakat vallásos iratokkal elláthassa. Hogy a kérő szózatnak meglesz-e a kivánt eredménye, nem gondolom. Tudnék egy forrást, amelyből bőségesen csorogna. Csak legyen, aki megnyissa. Egyháztestületeink leginkább az alapítványi pénzeiket fektették a hadi kölesönbe. Igy tehát az alapítványi töke minden 100 koronája nem várt 2—2 5 korona nyereségbe jutott. Tisztelettel kérdem, hogy a normális állapotokat tekintve megrövidíthetnék-e akár az alapítványi tőke, akár az alapítványi kedvezményezett, ha első sorban az egyházmegyei, kerületi és egyetemes