Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-12-21 / 51-52. szám

485 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1915 a mütestrész egyáltalában nem gátolja a gépvarrásban. De minket közelebbről nem ez, hanem az a kérdés érdekel: vájjon a rokkantak ügyének fölkarolása csupán az állam kötelessége-e s nem kellene-e e nehéz, de áldásos munkában az egyháznak is résztvennie? flz a sokaság Jézushoz hozta a csonkákat, bénákat és íme 0 „meggyógyitá azokat." fézisnak szolgái vagyunk s mint ilyeneknek szolgálatát az országosan szervezett bizottság nemcsak szívesen veszi, hanem kéri is s teszi ezt annak a tapasztalati ténynek alapján, hogy azok, akiket az ellenség kardja, golyója rokkantakká tett, óriási megrázkódtatáson mentek keresztül s igy a lelkiorvost nem nélkülözhetik. Lélektanilag nagyon is érthető, hogy hőseink lelkivilágára mily nyomasztólag hat a sáneokban való bujkálás, az órák hosszat tartó őrjárás, a bajtársak szenvedésének látása, az ágyuk szünetnélküli bömbölése s a puskák, gépfegyuerek dobpergésszerü ropogása. Innét, hogy a íüzuonalból visszatérőknél, de kiváltképen a rokkantaknai Visekb - nagycbb mérvű idegességet, komorságot, lehangoltságot találunk. Jézus szolgáira vár a magasztos feladat, hogy e lelki betegségeket gyógyítsák. Isten igéjével kezünkben a míítőorvos munkáját nekünk kell folytaínunk és betetőznünk, hogy a testi fájdalmak és vérmérgezéstől megmentett hősök lelkét a kétségbeesés, búskomorság, sőt őrület veszélyéből kiragadjuk. Ezért kért föl minket a min. a rokkantak ügyének fölkarolására, ezért választottak meg azok gyámjaivá. És én hiszem, hogy nines e széles hazában evang. lelkész, a ki e samaritánusi munkából kiuonná magát, bár némileg lehangol az'a kezemügyébe akadt névsor, mely a gyámok között aránylag igen kevés testvért emlit, de annál több apát-, esperes stb. plébánost. Az azonban, hogy valamelyik lelkész nem hivatalos gyámja a rokkantaknak nem zárja ki hogy a községének megcsonkított vitéze s családjával törődjék, sőt — igazi krisztusi könyörü-, letességet akkor gyakorol, ha minden külső kötelezettség nélkül, kizárólag lelkiismeretének és szivének hangjára hallgatva hitéuel bátorítólag, ercsitőleg hat szenuedő felebarátjának lelkére, hitérc. Ne uárjuk mindig a felsőhatósági intézkedéseket, ne nehezteljünk, ha a világi hatóságok a megbízatásnál esetleg mellőztek, hanem teljesítsük az uj munkamezőn is lelkipásztori kötelességeinket a legnagyobb lelkesedéssel s az ügyhöz méltó buzgalommal. Mihelyt tudomásunkra jut, hogy egyházközségünk területén olyan egyén tartózkodik, ki a háborúban szenvedett sebesülés következtében vagy katonai szolgálata alatt a háborúban más módon valamelyik testrészét elvesztette: keressük fel azonnal, figyeljük meg lelkiállapotát s első sorban jóságos szóval tereljük el gondolatait nyomorúságos helyzetétől, azután irányítsuk figyelmét arra, akiben bizua mostoha sorsát könnyebben viselheti, aki övéit soha el nem hagyja: Istenre. Itt azonban még ne állapodjunk meg. Lépjünk érintkezésbe a rokkantak helyi gyámjával, vagy ha e tisztet magunk viseljük, az illetékes m. k. rokkantügyi hivatallal (Budapest, Országház) s a szükséghez képest terjesszük elő a rokkantnak mily irányú gyámolitásra: — miitestrésszel való ellátás, valamely szakmában való kiképzés, közvetített munkára stb., — van szüksége. Egyszóval köuessünk el mindent, hogy édes magyar hazánk védelmében megsebesült vagy megbénult hőseink papjainkban lelkük orvosát, minden viszontagságban jó tanácsadójukat s készséges pártfogójukat lássák. Ha megtesszük kötelességünket, az áldás elmaradni nem fog. Blatmczhy Pál Felhiuás s misszió támogatására. Testvéreink az Urban 1 A világháborúnak a keresztyén érzületet sújtó hatásai között a legérezhetőbbek egyike az, hogy a vezető keresztyén népeknek egymással való harca válságba sodorta a misszió ügyéi is. Nem elég, hogy Európa keresztyén népei itthon egymás közt viselnek harcot, a rut haszonlesés és lelki elvakultság, félretéve a keresztyén tisztességre való minden tekintetet, ebbe a harcba beleuonta a szines népfaj^kat is, amidőn egyfelől ezeknek fiait az európai harctérre hozta, másfelől kiuitte a harcot a gyarmatok területére a pogány népek közé is. Hogy ez a pogányok szemében mily sokat árt a keresztyén néunek és nemcsak ott, ahol a gyarmatokban folyó harcnak uirágzó missziói állomások estek áldozatul s a hol ellenséges hatalmak a hittéritőket fogságra uetették, hanem általában és különösen lelki uonatkozásban milyen óriási hátráltatást és milyen keserues megpróbáltatást jelent a misszióra nézue, azt el lehet gondolni és azt épen most, miután a háború előtti időben a misszió számára oly nagy és biztató lehetőségek nyíltak meg, mély fájdalommal érzi a missziónak minden igaz barátja. És mégis, ha lesujtatunk is, elcsüggednünk nem szabad, mert a misszió ügye az Urnák az ügye és ez ha szenved is, de soha csődöt nem mondhat, flzért azzal a bizalommal vagyunk,