Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-05-29 / 22. szám

216 hősök szivébe. Ha lehetne, megtiltanám azokra a rózsaszinü lapokra mást, mint rózsásat irni. Fekete tintával sem engednék irni reájuk, hogy minden erősitse, deritse azokat a lelkeket, kiknek teste, szuronya a sövény e haza sok milliós otthona körül. Lelkekről szólok. Ott künn és itt belül a lelkek ereje a győzelem oka. Mindenki hazaárulást követ el, aki esak egyet is a küzdő lelkek közül megfoszt erejétől, hitétől. Viszont mindenki belekapcsolódik a nagy csatárláncba, ki egyet is ezek közül, a hősiesség nehéz, jel}elé haladó útját járó lelkek közül megóv a leroskadástól. Nemes Báró ! Az ön ötszáz koronáját, melylyel a legjobb háborús prédikációkat kitüntetni szeretné, abba a nagy erővonalba állitom be egy hatalmas erőegységként, mely az itthoniak és a küzdők lelkét kapcsolja, iveli egybe, mint egy láthatlan szivárvány — a sóhajok hidja az, az imák hadakufja. Templom és sáncárok e hid ivtartója. Ezzel az ötszáz koronával egy kérdést vetett Jel: evangélikus lelkészek, miként harcoltok ti? Ott vagytok-é lelketekkel, hitetekkel, imátokkal az arcvonalon ? Megértitek-é ebben a viharban, ennek mérhetlen arányaiban a számotokra előirt feladat nagyságát, szépségét? Most ott tartjátok-e kezeteket a nagy sebeken, melyeknek még nem szabad fájni? Haltgatjátok-é a szivek dobbanásából kihangzó szent sóhajt : szomjúhozom ? , . . A katona vitézségi érmet kap, ha nehéz feladatot old meg sikeresen, ime itt a lelkészi vitézségi érem. Dicső, áldott, szép feladat megoldásának jutalma, földi jutalma ez. Nem kérdezem most: méltó-é hozzánk ez a verseny, e szépségverseny ? Lesz-é jury, mely megtudja itélni: melyik hát a legjobb ? Lesz-é szem, mely megtudja látni, micsoda mélyre estek azok a szavak, melyek papirra vetve csak sejttetik a lelket, ki bennük égve melegit, zokogva vigasztal ? . . , Mindegy. Erről most ne legyen szó. Egy szépség ragyog elénk e tényből. Dicséret annak is, aki az eszmét, annak is, aki az ércet adta! . . . Meggyőződésem, hogy az összeg nem fog kiosztásra kerülni . . . Magyarországon nem lehet ma eldönteni: ki beszél a legjobban e nagy viharban. Mindnyájan ott vagyunk az arcélen egész hitünkkel, egész lelkünkkel. Itt nincs külömbség. Egy vonalnyi sem. Ne is legyen. _ szlkl

a _ TÁRCA Fohász. (111. Zzoltár.) Megsokasodtak elleneink, Uram 1 hozzád kiáltunk, Add hogy győzzenek fegyvereink, Légy irgalmas irántunk. Sokan mondják ma azt felölünk, Vérezve sziveinket: Hogy eltávoztál Uram tőlünk S nem segitsz már minket. De te Uram pajzsunk vagy nékünk Te vagy az erős várunk, Te vagy a mi dicsekedésünk, Segélyt mi tőled várunk. Mikor kiáltottunk te hozzád, Meghallgattál bennünket, Nem forditád tőlünk el orcád, S pártul fogád ügyünket. Nyugodt fekvésünk s aluvásunk, S reggeli fölkelésünk, Mert tőled van szabadulásunk, Te oltalmunk s vezérünk / Nem félünk a sok ezer néptől, Mely körültünk zúg vadul, S hisszük hogy a sok ellenségtől Szép hazánk megszabadul. Helj fel Uram 1 és tarts meg minket Szabadító Istenünk; Verd le s tipord el elleninket, S áldásod legyen velünk 1 Czékus László.