Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-12-21 / 51-52. szám

191*1 agy theologia, vagy valamennyi theologia ifjúsága, avagy az egész lelkészi kar fegyveres szolgálatra. Akit a vére erre uisz, menjen el szótlanul, paphoz és theologushoz illő szerénységgel, mindnyájunk őszinte áldása kiséri nemes és szép felbuzdulását. De úgy tudom, hogy még ma sem mentek el a cikkező papok és a katonai behívóért folyamodó theologusok. Talán mert maguk is érzik, hogy a hazát nemcsak egy módon lehet szolgálni s hogy ha a harctérre vágynak is, ott nekik istenesebb, emberiesebb, jézusibb munkája volna a sebesültek vigasztalása, az elesettek bekötözése, a csatamezőn egyedül óhajtozók felkeresése, a betegek felszedése, a sebesültszálitó vonatokon naló szamaritánus szolgálat, a családok és a családok békességeért harcolók között való kapcsolat fenntartása, — mint a sebek ütése és a nem ismert fegyverek forgatása. Lássunk tisztán ! Az emberiségben mindenki megtalálhatja a neki való munkateret. De ha megtalálta és elfoglalta, töltse is be hűséggel és lelkiismeretesen. Én egy szóval sem merném azt mondani, hogy nem igazi papok azok, akik ma fegyverre kelnek. De azt sem szeretem látni, ha egyesek a maguk egyéni felfogását és hajlandóságait rá akarják erőszakolni másokra s az egyedüli igazság igényével lépnek fel oly kérdésekben, amelyek sokféle szempontból is vitathatók. Azt sem hiszem azonban, hogy bárki be tudná bizonyitani, hogy a mai szomorúan nehéz viszonyok között is a lelkészi szolgálat, vagy a theologusok szorgalmas készülése, illetőleg fegyvertelen, de bibliás és imádságos kórházi vagy harctéri szolgálata kisebb értékű volna, mint a lövőárkokban való katonáskodás. Abban, hogy az egyházak és a lelkészek meg akarnak maradni eredeti hivatásuk teljesítésénél, én nem tudom azt a borzalmas vádat megalapozottnak tekinteni, amelynek még a puszta kimondása is, ha esak nem stilusbeli formula, akkor lélekbevágó megszégyenítés, hogy ez a „közveszély idején való gyáva félreállás prédikálása" volna. Ferenezy kollega itt olyan nagyot mondott, amit nyugodtabb időkben maga sem Írna alá. Nem szabad ilyeneket mondani a puszta tetszetős hangzás kedvéért sem az egyházakról, sem az egyházak ama papjairól, akik a papi hivatásról és annak kötelességeiről másként vélekednek, mint ahogyan azt a rr.ai idők hangulata tetszetősebbnek tartja. Senki sem akadályoz senkit, hogy hajlamát követve a harctérre menjen. Mindenki tisztelettel és elismeréssel látja az ilyen lelkes embereket a maguk útján. Minden ép lélek buzgó imádságban kéri e nemes felbuzdulásra Isten áldását. Levesszük kalapunkat, azok előtt s őszinte tisz1114 telettel emlegetjük azok nevét, akik egézségüket, életüket is semminek itélik a haza szolgálatáért. Menjenek el a harcmezőre a mi áldásunkkal, elismerésünkkel, tiszteletünkkell De azt ne kívánják, hogy elismerjük, hogy a haza és az emberiség szent ügyének szolgálatára nincsen egyetlen más ut sem, s hogy akiket koruk vagy lelkületük, családi vagy másnemű kötelességük papi otthonukban tart, azok mind hazafiatlanok s akik nem fegyverrel indulnak el a haremezőre, azok mind gyávák. Nyugalmasabb időkben a lelkészek katonai kiváltságának kérdésére még majd visszatérünk, addig pedig ne vádaskodjunk, ne Ítélgessünk, ne dehonestáljunk, hanem igyekezzünk elfogulatlan tárgyillagossággal ítélni meg e különböző felfogásokat. Mert különben könnyen „eltévelyedünk"! Addiy is béke velünk! Raffay Sándor Oroszjárás a tiszai egyházkerttleien. Szomorú sors érte a tiszai egyházkerület azon gyülekezeteit és lelkészeit* a hova az orosz sereg — betörve házánkba — ellátogatott. Az első volt ezek között a máramarossztgeti missziói egyház, a melynek mondhatni minden tagja elmenekült, legutolsónak maga a lelkész Harsányi István, a ki ez egyház vagyonát, irattárát előbb biztonságba helyezve, hagyta el székhelyét. Az oroszoknak Máramarosszigetről való eltávozása után viszont ő volt a« első, a ki egy szerelő vonat lokomotivján utazott vissza székhelyére. Lakását teljesen feldúlva, minden szekrényét feltörve és kiürítve találta, bár a bútorait és ágyneműjét nem bántották, de egyéb dolgait, értékeit elvitték. Érdekes jelenség, hogy az egyház uruaesorai ezüst kelyhét, a melyet a szekrényben elzárna találták meg, az előszobában a földön hagyták, mig a többi ezüst és értékes tárgyat mind elvit'ték. — Az egyház tagjai, leginkább kincstári és állami tisztviselők, mind igen sok kárt szenvedtek. A sárosi egyházmegyéből első sorban a bártfai gyülekezetek hivei szenvedtek nagyobb károkat, a honnan a lakosság legnagyobb részével a lelkészek is elmenekültek. Szlabey Máiyás lelkész felsir lelkében a midőn jelentésében ezt irja: „Minden alkotásom rommá lett s én sirva állok kidobottan koldusbottal a kezemben a uivilág piacán". — Székhelyét ő is esak a legvégső időben hagyta el, „midőn már minden hivatal elment Bánfáról". „Soha sem hittem volna, hogy egy táskával a kezemben fogom elhagyni az én drága Bártfámat". Mint tudjuk azóta a város megint birtokunkban van s a napi lapok szeEVANGELIKUS ÓRALLO