Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-10-31 / 44. szám

EVANGELIKUS ORALLO 485 1914 egyházkormányzási uton pár hét alatt tisztázható lenne. Olyan időket élünk, hogy a hazának szüksége van az áldozatkészség forrásainak hathatós megindulására. Családunk s utódaink nevében felemelt fővel eluonhatunk a nyugdijintézeti százezer koronát. Nem fog bennünk gáncs érni! Szegény egyháznak szegény tagjai vagyunk. De a haza most mindnyájunknál szegényebb, mert könyezik és vérzik. Nem csupán százezer koronát, de ha kell életünket s vérünket is áldoznunk kell, hogy a hasa szabad legyen s diadalt arasson. Nägy Lajos b7.entantalja.lvi ev. leikész. Közöltük e felhívást mint érdekes jelenséget, azt hisssük azonban, hogy a benne foglalt eszme, bármilyen szép és hazafias, kivihetetlen. Annyit talán megállapíthatunk, hogy egyetemes egyházunk minden egyes lelkésze meghozta és még meg is fogja hozni, mert meghoznia társadalmi állásánál fogva kell, a maga anyagi erejét meghaladó s minden szellemi képességeit, munkaerejét igénybe vevő áldozatát a haza oltárán. Szerkesztő. Bekäldoe. Nagytisztelelii lelkész úr! Legyen szíves s közölje lapjában a Kolozsváron megjelenő „Református Szemle" 43 számában megjelent s Nagy Károly által irt „Lelkészek hadi fegyveres szolgálata" cimü cikkből legalább az alant irt sorokat, hadd lássák azok a kedves testuérek, a kik minden áron fegyvert akartak fogni hazájukért, de szép csendesen itthon maradtak,, mi a helyes álláspont e tekintetben. Talán megnyugszanak ők is s igazolhatják ezzel itthon maradásukat is. A cikkben szerző mindenek előtt kifejti a hadviseléshez szükséges katonai és polgári erők együttműködését s majd így folytatja : „S e szükségletek közt, éppen a háború mutatja meg igazán, hogy mennyire becsesek a valláserkölcsieh is. Ki gondolhatja hát, hogy az ezeket munkáló és ápoló papság kevesebbet tenne a hadviselő nemzet javára, mint a társadalom bármely más téren dolgozó munkásai? Hogy az általános felfordulásban egyensúlyban maradjanak a lelkek; hogy a kétségbeesés erőt ne vegyen, de önbizalom, remény töltse be a sziveket ; hogy az önzésen úrrá legyen az áldozatosság, egész az önfeláldozási készségig ; hogy a nyomort is hordozni, a vesztéseket is elviselni tudjuk s tudjunk munkálni a jövendőért, bár bizonytalan, hogy vetésünknek ki vészi aratását: hogy harcosoknak és munkásoknak elhulló hősei helyét az uj generáció még fokozottabb készséggel és rátermettséggel foglalhassa el : a mindezekben munkálkodó polgári foglalkozásnak s .benne a papságénak értékét ki volna elég botor semmibe venni, vagy akár csak lekicsinyelni is? Bocsánat, de azt kel mondanunk, hogy saját hivatását nem fogta fel elég mélyen és saját munkáját nem értékeli eléggé s így maga alázza meg magát, hivatását és munkáját, ki felsőbb hivás nélkül elhagyni akarja munkakörét, amelyre készült, amelyhez ért s felcserélni azzal, amelyben esak dilettáns lehet, amelybe önfeláldozási készségén kivül egyebet alig vihet magával. Kell, hogy mindnyájan rendelkezésére álljunk, aminthogy állunk is, a rendelkezni hiuatott felsőségnek, javainkkal, erőinkkel, képességeinkkel, életünkkel is ; de a fegyelem azt kivánja, hogy ott dolgozzunk, amely posztra állíttattunk, — de ott aztán egész emberül, teljes lelkesedéssel és lelkiismerettel. Fogadja szívességéért hálás köszönetemet s kiváló tiszteletemet. Lapjának hűséges olvasója. A. Protestáns örssségos Ápoahás a hasáéit. Megható és emelő jelenségnek tanúi voltak, akik látták a Protestáns Országos Árvaház növendékeinek Zebegény községben f. évi nyaralásuk idején az ottan átutazó katonák fogadása körül tanúsított készséges és lelkes szolgálatát. A vasúti állomás közelében tábori ütve, Broeskó Lajos kir. tanácsos, igazgató uezetésével a mozgósítástól számított Öt héten keresztül mindennap reggeltől estig bevárták az érkező katonavonatokat, fi mikor a kirendelt őrszem jelentette a vonat közeledését, a nöuendékek vízzel telt poharat, kancsót vagy kannát kapva a kezükbe, tanítóikkal az élükön siettek a uonat elé, állást foglalván hosszú rajvonalban a vonat mentén. A mint a vonat megállt, mozgalmas kép tárult a szemlélő elé. Harsogott a lelkes éljen, a hoch, nazdár a katonák és növendékek részéről, a kik a kocsi elé állván, szíves hangon kínálták friss vízzel a hőségtől eltikadt vitézeket, amit ők hálás szívvel fogadtak. A növendékekkel kezet szorítottak, egyesek leugrottak a vonatról és megcsókolták őket, az idegen ajkúak meghatottan mondották : nem hittük, hogy oly jók a magyarok. A növendékek fáradságos munkát végeztek, mert a forrás, mely uizzel látta el ^ket, messze esett a tábortól, de azért lankadatlan buzgalommal szolgálták ki a katonákat, pedig napi számuk nem egy izben tízezerre is ment, mert munkájukat megkönnyítette a lelkes hazaszeretet. Nem csak vízzel, hanem virággal, gyümölcsei, szivarral és énekszóval is kedveskedtek katonáéknak, aminek azok szintén nagyon örültek. A mikor az induló vonat a táborhoz ért, ott ismét kellemes meglepetés várt a katonákra, Két viruló lány Broeskó Imrike és Fejes Aranka nagy nemzeti zászló lobogtatásával üdvözölte őket, akik a megkapóan kedves jelenet hatásától elragadtatva, szűnni nem akaró éljenzéssel adtak kifejezést hódolatuknak és tiszteletüknek a magyar nemzeti zászló iránt nemcsak a magyarok, hanem ép oly lelkesedéssel a németek és csehek is. A nöuendékek szept. 10-én tértek vissza