Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-10-03 / 40. szám

1914 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 443 szabadságból eredő keresztyénségnek semmi köze a „barbársághoz". E klasszicizmus fiatalabb testvére a történeti múltból élő romantika. Minden jelenvaló mellett sejti és érzi a végtelent és örökkévalót. Ép azért a középkori mystika aa ő életideálja. Kiváló szellemi képviselője Hase, a klasszikus egyháztörténetiró, a kinek irányát aesthétikai rationaiizmusnak is nevezik. A sok konvertita eset is az idealizált középkor iránti lelkesedésben találja magyarázatát. Üdvös ellenszere volt az u. n. vulgáris rationaiizmusnak. A vallási átalakulás harmadik alakja a konfesszionalizmus, mely a reformátori theológia szilárd hitigazságait keresi. Ép azért magvas életigéje a hit által való megigazulás. Valóság a a uallás és nem művészet. Az üdv és üdvtelenség közvetlen valósága a fődolog, a mint már Luther is Krisztus reális jelenlétét kereste az urvaesorában A merev egyháziasság p. o. Philippi és Hliepohth, Delitsch és Vilmar-ná\ annak közvetlen folyománya. Tetőpontján megalkotta az Általános ev. luth. értekezlet s a Luthardt-féle K.-Ztg.-ot 1868-ban. A szekták közösségmozgalma a negyedik vallási tipus. A kölcsönös épitésnek és vallásos élvezetnek szolgálatában álló intim konuentikulum itt a fődolog. Magvas életigéi „a megszentelődés közössége" s „az evangelizátió". A „hivő" helyére „a megtért" lép. Mindene „a testvéri közösség, a biblia s a vallásos ének". A kálvinizmus módjára a világnak a transeendens isteni majestás alá való vetésére törekszik. Egyház fogalma donatista, tehát szektás pietista jellegű. Mint látjuk, s ezzel Preuss tanulmánya II. részére tér át, a klasszikus vallásosság filozófiai vallásosság s magva a megváltás. A romantikában a vallásosság az érzésben nyilvánul, vagyis aesthétihai jellegű s az üdvősséget célozza:, fi konfesszionalizmus lutheri egyházi hitvallás szerű vallásosság s a megigazulást keresi. Végül a közösségi mozgalom vallásossága prahtihus református jellegű és megszentelődésre és evangelizátióra törekszik. Más szóval kifejezve: fi klaszszikus vallásosság lényegileg rokon a régi görög egyházzal, a romantika a középkori ideálkathólieizmussal, a konfesszionalizmus a lutheri reformátióval s az azt követő orthodoxiával s végül a közösségi mozgalom a pietizmussal. Ebből viszont önként következik, hogy a XIX. század ev. vallásossága egyszerű sorrendi ismétlése as egyháztörténet előbbi nagy horszahainah, u. m. az ős her. egyházi hellenizmusnak, a római kath. középkornak, a reformótiónak és orthodoxiánah s a pietizmusnak. Ea alapon mtg a XIX. saáaad művészete is — s aat Preuss hoszasobban igazolja — egyszerű összefoglaló ismétlése a nyugati művésztörténelemnek. Tanulmánya III. részében Preuss fölveti azt a kérdést, hogy mit tanulhatunk az eu. vallás eme átalakulásaiból jelenkorunk megértése tekintetében? Hát mindenekelőtt azt, hogy az egyháztörténelem fordulópontjához, illetőleg a XIX. század vallási fejlődése folyamán a ker. egyházi élet bizonyos felosztási folyamatába jutottunk. Vallásosságunk minden izében individuális, spirituális és személyes jellegű, aminek aztán még szekundál Euchen szellemböleselete s a Tröltsch-jéle vallástörténeti iskola. Azért hangoztatják sokan „a tudat theológiáját a tények theoXógiájával szemben". Már pedig, mint azt jathónál, Traubnál és másoknál is tapasztaltuk, e spiritualista vallásosságnak nincs ereje egyház alkotásra vagy fentartásra. Nietzsche fensőbb emberi lénye s a sociáldemokratia féktelen s történet és egyházellenes subjektiuizmusa annak a tisztán egyéni szellemi vallásosságnak méltó pendent-ja. „Deus non dat interna, nisi per externa" — mondaná ezeknek a „rajongóknak is Euther. Csak a „bennünk" s nem egyúttal „általunk és közöttünk" is lakozó Istenországát hangoztatják e vallási körök minduntalan. Pedig feloszlás még nem jelent „beteljesedést", s a mely vallásosság a történeti egyházak romjain épül föl, az nem lehet igazi evang. vallásosság. Talán a vallási felfogás szülöttje a vallásnak az iskolából való legujabbi kiküszöbölés! törekvés Magyarországon, Hisz' a német protestantizmus szellemi árnyalatai nálunk is visszatükröződnek. S mi következik ebből uégül a jövőre nézueP Oly uárandós időket élünk ma, mint akár Krisztus föllépése uagy a reformátió megindulása előtt. Hogyan egyeztessük össze a történeti XVlll. századot a jelenkori indiuiduál-spiritualizmus történetellenes ellentétével? Szerzőnk szerint ebből a nagy krizisből ugy szabadulunk meg ha személyes vallásos életre törekszünk, de a biblia és a reformátió történeti traditiója alapján. Mai rajongó vallási korszakunkra Tröltsch szerint is egy nagy harc következik Krisztus és az Antikrisztus között, a melynek folyománya esak a kijózanodás s a megtisztulás lehet. Nem a klasszicizmusra van szükségünk, mert ő a bölcselet által megkötött keresztyénséget hirdet. Nem is a romantikára, mert egyoldalúan aesthétikai jellegű s vallásilag is gyenge disze az életnek s nem annak komoly Krisztusi fundámentoma. Nem közösségi szektás jellegű vallásosság kell nekünk, a melynek van ugyan bibliája, de egy merev törvénynek alakjában, ép azért mindenkor homályos enthuziasmusra és spiritualizmusra vezet. Preuss szerint egyedül a lutheri