Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-08-02 / 31. szám

300 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1913 benjöttével a református! egyházzal ciklusokra szóló s igy nem örökös szerződést, kiilön-külön helyiérdekeiknek megfelelően, mely azerzodés azonban egyházi főhatóságaink által esetről-esetre megvizsgálandó és jóváhagyandó. Természetesen ez az eljárás kölcsönös. Az uj csatlakozási viszonyba lépni óhajó gyülekezetnek távolsága az anyaegyháztól,— hogy az 6 km.-e vagy több, — a csatlakozásra vagy nemcsatlakozásra semmiféle hatállyal ne birjon, mert a csatlakozás szükségességét vagy> nem szükségességét nem az esetleges 6 km.-en tuli távolság, hanem a hivek száma, leiki óhaja a közlekedés minémüsége, az anyaegyház ereje stb szóval a speciális helyi viszonyok és érdekek döntik el. A távolság megállapítása ismét csak kényszer volna, amely nem számol a körül" ményekkel s amely eddig is annyi áldatlan vitának és elszomorító viszálykodásnak volt az okozója. A fentiek szerint megszüntetendő minden vonalon a kény szer adóztatás joga is, amiből edclig a legtöbb baj származott. Csodálatos, hogy mindig csak a mi híveinknek volt okuk panaszra. Lelkészi értekezleteink, esperességi, kerületi, egyetemes gyűléseink évről-évre kénytelenek voltak a sérelmekkel s igy a revízió eszméjével foglalkozni, mig a református egyház ennek szükségességét soha sem látta ós nem is hangsúlyozta. Nyilvánvaló, hogy az egyezség csak ránk nézve vált a gyakorlatban károssá és elviselhetetlenné. Ujabb sérelmeknek felhánytorgatásával nem akarom ezt a mindnyájunk által tudott igazságot még jobban megbizonyítani, hiszen nem lehet célom s nem célja egyetemes egyházunknak sem, hogy a két egyház közötti jó viszony is kapcsolat teljesen feloldódjék, — távol legyen! — hanem, hogy ez a vitás kérdés ós a protestantizmus lényegéből folyó szabadság elve alapján békét teremtőleg s áldást hozólag hiveink eminens érdekeinek figyelembe vételével újból rendeztessék. Az adóztatás terén a református egyházak ott követték el a legnagyobb hibát, hogy kivetették ugyan az adót s be is hajtották kíméletlenül végrehajtó utján is, de az egyezséget meg nem tartva a beszedett adónak felét az illetékes evang. anyaegyháznak nem szolgáltatták be. Az adókivetésnek jogos vagy nem jogos voltát, — minthogy hiveink nem minden téren kényszeritettek egyformán adózni a reformátusokkal, — a beszedett adónak mennyiségét, a beszedés módját illetőleg pedig teljes lehetetlenség minden esetben az anyaegyház lelkészének pontos és megbízható adatokat beszerezni, úgyhogy nem egyszer teljesen tanácstalanul kellett, hogy álljon panaszkodó híveivel szemben. Ez olyan anomália, amelyen csak a gyökeres revízió segíthet. Töröltessék el a kénvszer adó; ám ha a jelleget adó gyülekezet recompenzációt kíván templomáért, iskolájáért stb, (nem számítva a stólát, amely csak olyan nagyságban szedendő a csatlakozott hívektől, mint a jelleget adó gyülekezet híveitől) jusson az kifejezésre abban a szerződésben, amit a hivek fognak kötni a méltányosság alapján a jelleget adó gyülekezettel, lehetőleg azonban a feleskedés kiküszöbölésével, mert abból csak félreértés és viszály származik. Természetes, hogy azok a hivek akik eddig csatlakozási viszonyban éltek, de illetékes anyaegyházukkal egyetértve ezt a viszonyt saját előnyükre megszüntetni óhajtják; saját egyházuknak adóznak. Igen kívánatos azonban, hogy ott, ahol a revideált egyezség alapjan újból kapcsolat létesült a két prot. egyház között, a mostani egyezség III. szakaszának 18 § a) pontja lelkiismeretesen mindkét részről betartassék. Nevezett pont egyebek között azt mondja: „A csatlakozott viszonyban élő s jelleget adó anyagyülekezetben a lelkész a csatlakozott egyházhívek kisdedeinek általa teljesített keresztelését vagy külön anyakönyvbe, vagy szám nélkül saját anyakönyvébe, az általa eltemetett halottat saját anyakönyvébe bevezetni és azokról minden év végén, — anyakönyvi íven — az eredeti bejegyzéssel szórói-szóra megegyező aláirt másolatot, illetve kiiratot küldeni a csatlakozott egyházhivek illetékes anyagyülekezetbeli lelkészének." Ez az egyezség egyik legértékesebb pontja, melyet azonban aligha tartottak meg valaha is bármelyik részről. Ez pedig nagy hiba. Az anyagyülekezet lelkésze, miután ilyen híveihez évenként egyszer vagy kétszer megy és mehet ki, azokat sem név sem számszerint számon nem tarthatja, különösen ha hivei nem is a községben, hanem a tanyákon, szőllőkben szétszórva élnek. De igen is megteheti a jelleget adó gyülekezet