Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-05-24 / 21. szám

2! 4 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1913 séges. Senki sem kivánja, hogy bárki is azzal mutassa meg a testvórszeretet igaz voltát, hogy beolvad egy másik családjába, közösségéhe. Lehetnek egészen különleges céljaink, érdekeink is anélkül, hogy a másokkal való benső, testvéries együttműködést lehetetlenné tennék. Jön a reformáció négyszázados fordulója, amely az összes protestáns egyházaknak jubiláris ünnepe. Ekkor kell országvilág előtt tanúbizonyságát adnunk annak, hogy egymást megértve és megbecsülve testvéri szívvel tudjuk es akarjuk a Krisztus evangéliumából kisugárzó szellemet alkotó erővé rögziteni a magyarhoni protestantismus keretében. A testvériség hangoztatása helyett teremtsünk a jubiláris évforduló alkalmából egységes munkára és fellépésre képesítő szervet a magyar protestantismusnak. E közös szerv neve legyen Evangeliomi Szövettség. Ennek legyen gondja, feladata a közös protestáns bizottság felhasználásával az evangeliomi szellemnek és életfölfogásnak a társadalomba való bevitele a sajtó, az irodalom, a művészet, a nevelés, a társadalmi azeretetinunka és a belmiszszió minden hozzánk méltó eszközenek felhasználásával. Az unió hangoztatása csak puszta jelszó, amelynek valósításában az sem hihet komolyan, aki zászlajára irja, — de az Evangeliomi Szövetség egységes szellemtől áthatott lelkek otthona, az egyházukat szerető hívek munkatere, a testvéries megértésnek és együttmunkálkodásnak természetes kerete. E szövetség nyomán oly sok áldás fakadhat a hazai protestautisuius számára, amely egy uj, diadalmas századot nyit egyháznak és hazának egyaránt. E gondolatot az arra hivatott vezérférfiak és a testvéregyházak szerető felkarolásába ajánljuk. Korkérdések. i. Nem csupán a lelkészeket, mint egyéneket érintő, hanem egyetemes érdekű kérdéseket kívánok a fenti eim alatt felvetni. Meg vagyok győződve, hogy egyházainknak a korral haladó fejlődése, valamint a kor szerint igazodó és változó viszonyai sok eimét tereltek már azon kérdések felé és talán több elmében meg is érlelték már azon kérdéseket, amelyeket itt időszerűnek tartok felszínre vetni. Ezért merem ezeket már előre is „korkérdések

w-nek minősíteni. Miről van szó ? Akármint csűrj ük-csavarjuk a dolgot, ha lelkészi személyünket, állásunkat, isteni szolgálatainkat, de meg az egyház érdekét is tekintjük, lelkiismeretünk előtt komolyan be kel) vallanunk, hogy istenigéjének hirdetése, szentségek kiszolgáltatása, szertartásos: teljesítető az egyesek reszére és érdekében, pénzért, hiványilag megállapított illetményért, vagyis, stóláért: — mig egyrészt nem illik bele korunkba, addig másrészt személyünkre nézve diszkrét dolog, sok esetben valósággal megalázó, egyházunk érdekére nézve pedig igen sokszor káros lehet. Nem akarok senki zsebében kutatni. Elismerem, hogy ennek a kérdésnek lelkészi személyünkre, állasunkra, magasztos feladatainkra és egyházaink magasabb érdekeire tekintő s minden vonalon, minden tekintetben kielégítő és megnyugtató megoldása felette nehéz, szinte lehetetlennek látszik, különösen városi és más nagyobb egyházközségekben. Nem látszik azonban lehetetlennek kisebb, illetve falusi gyülekezetekben, tehát a gyülekezetek többségében. A stóla-fizetés kivétel nélkül n.inden érdekelt egyháztagra teherként, nehezedik. Legsúlyosabb teher ez a szegény egyházak szegéüysorsu tagjaira nézve Különösen ma, midőn országos, többé nem elméieti, hane-n már a nép eleven tudatába lobogó tűzként átragadt, átment gyakorlati jelszóvá lett: „ könnyíteni az adózó nép terhein !" A nép most már mindenfeiől ezt a könnyítést lesi-várja. Különösen attól és az által, a ki e könnyítés munkájának keresztülvitelére első sorban hivatott: a paptól. Várja, szinte követeli akkor is, mikor a lelkész (legtöbbször nehéz) faradtsága (funkció) dijának lefizetéséről van szó. (Innen érthetők egyrészt a hivanycsonkitásra való törekvések is). Szinte alkuszik papjával, a ki ha nem enged el valamit: ugy néz rea, mint egy rablóra, vagy mintegy olyanra — bocsánat a trivialitásért, de az élet beszél — aki megölte az apját! . . . Az ily eset lehet szór. ványos, de mindenesetre kor-jellemző. Kórjele a kornak !